Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám · / · KÜLFÖLD
Bécsben meghalt Karl Kraus közíró, olvastam valamelyik magyar ujságban.
Karl Kraus közíró volt, igaz. Közíró a legnemesebb értelemben, mert megszólalt benne a kor lelkiismerete, amikor hozzászólt azokhoz az eseményekhez, amelyeket fontosnak tartott. Ezek az események lehettek úgynevezett világesemények, de lehettek: napihir vagy hirdetés a napilapban, uralkodó vagy író nyilatkozata, helytelen szófűzés, rosszul alkalmazott szó vagy pontosvessző. A legkisebb dolgok is indokul szolgálhattak a legnagyszerűbb Kraus-esszé megírására.
Bródy Sándor egy esztendőn át írta egymaga a Fehér könyvet, Karl Kraus negyedszázadig a
Két okból olvasták a folyóiratot. Először szenzációsnak tetsző tartalma miatt. Karl Kraus vitriollal öntötte le ellenségeit és semmibe se vett ellenfeleit, a legismertebb politikusokat, gazdasági vezérférfiakat, híres írókat, festőket, szobrászokat, zeneszerzőket, színművészeket, nevetségessé tette különösen az ujságírókat, mondatai tőrével döfte le minden társadalmi osztály és szakma álszenteskedőit. A világháború alatt hihetetlen merészséggel tartott bírói széket minden fonákság és visszaélés felett. Karl Kraus véghetetlenül gyűlölte és fáradhatatlanul támadta a zsurnalizmust. Végzetesnek tartotta Heine ujságírói szerepét, nem bocsátotta meg neki, hogy feltalálta a feuilletonizmust, amely megmételyezte Kraus szerint a bécsi sajtót. Ahogy a bécsi lapokat és azok munkatársait gúnyolta, az már vérre ment. Bécset, szülővárosát, nem bírta. Nekiment mindennek, amit a bécsiek városuk értékének hittek. Igaz, Berlint sem szerette, de a berlini életre mégis csak talált némi mentséget. Reinhardtot nem bírta, Maximilian Hardent, a
Karl Kraus tudniillik, és ez volt másik oka annak, hogy sokan olvasták folyóiratát, egyike volt az utolsó félszázad legkitűnőbb német prózaíróinak. A nyelvben és a nyelvből gondolkozik, azaz nála maga a nyelv gondolkozik, olyanformán, mint a szintén nem germánszármazású Nietzschénél és Freudnél. Karl Kraus német nyelve olyan szigorú és pregnáns, mint a legklasszikusabb római írók latin nyelve. Ez a mesteri szűkszavúság nyilvánul Karl Kraus verseiben is, amelyek a gondolatköltészet remekei.
Anyagilag függetlennek született, vézna, kicsit púpos és végtelenül hiú volt szellemi fölényére és felolvasó művészetére. (Budapesten is többször tartott felolvasást, legutóbb, ha jól emlékszem, a világháború alatt.) Felolvasásai jövedelmét legtöbbször jótékony célra adta. A bírálatokat pedig, a legkisebb vidéki lapok írásait is, közreadta a Fackelben. A nagy lapok persze agyonhallgatták. Nemcsak saját műveit, cikkeit, verseit olvasta fel, hanem Shakespeare és Nestroy műveit is. Karl Krausnak köszönhető a nagy bécsi költő reneszánsza. Azt hiszem, Offenbach egy-két operettjét is felolvasta, oly módon, hogy maga próbálta elénekelni a szerepeket vagy egyrészüket. Bizonyos azonban, hogy síkra szállt Frank Vedekind-ért és 1905-ben elsőnek mutatta be, Bécsben, az általa kibérelt Trianon-színházban, Wedekind
Első könyvei, köztük két ragyogó aforizma-kötete, müncheni kiadónál jelentek meg. Azzal is összekülönbözött. Saját kiadásában látott napvilágot, 1921-ben,
Karl Kraus hatása az összeomlás után volt legnagyobb. Azóta mindig ritkábban jelent meg a
Halála után olyan megbántás érte, ami ellen már nem tudott tiltakozni. Az a bécsi ujság, amely ellen egész írói pályája alatt gyilkos gúnnyal hadakozott, igen tisztességes búcsúztatót írt róla.