Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám · / · FIGYELŐ

RADNÓTI MIKLÓS: KÜLÖNBÉKE
Szabó Lőrinc új verseskönyve

Nagydiák koromban találkoztam először Szabó Lőrinc verseivel. Egy antikvárium legalsó polcán keresgéltem, az összerugdalt és poros verseskönyvek között és kezembe akadt az akkor már négy éve megjelent Föld, Erdő, Isten. Kinyitottam és olvastam belőle:

Menjünk talán, menjünk mi is; - kövessük
a jóságos teheneket s a súlyos-
léptü bikát, mely leghátul halad,
időnként komoran megrázva ringó
nehéz szarvát és nagy, sötét heréit.

A sorok elragadtak, megvettem a könyvet és már útközben olvastam, botladozva az emberek és a magasra nőtt járdapartok között. Kedves olvasmányaim egyike lett.

Teljes és gazdag könyv volt, egy fölkészült, művészi eszközeinek teljes birtokában lévő költő első kötete. S mikor Válogatott Versei-ben tizenkét évvel később közzétette a könyv hat darabjának újraírt, «végleges» szövegét, a változtatás nem volt egyéb, mint néhány, a versek szempontjából alig jelentős simítás, melyet a költő kellő kegyelettel és tapintattal szükségesnek vélt.

A könyvre azóta oeuvre épült. A Föld, Erdő, Isten pantheizmusa intellektualizálódik, a falu után fölfedezi a várost, a társadalmat, a tárgyi világot, a testet és a lelket s végül önmagát hétköznapi mivoltában. Kísérlet kísérletet követ s a globális érdeklődésű költő indulatosan, alkut nem tűrve hódítja meg az újabb és újabb területeket, amikor egyet fölkutatott, új útra indul, egyre több és több tapasztalattal.

A Föld, Erdő, Isten pantheizmusából kihajszolja az intellektuális nyugtalanság, vagy mondjuk az intellektus kalandvágya.

... boldog tenyészés
ártatlan erdő és egyszerü élet vagyok én: acélos
levegő, isteni Kert és isteni Kertész:
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemü
virágok, a nap tüze: ez vagyok én:

A Nap barátja volt, de a teljesség felé vezető úton felfedezi a várost, amelyben él és a Kalibán-ban a városi éjszakán átvonuló szénásszekér már vágyakozva idézi újra a falu vízióit. Átkozd meg a várost és menekülj! - fogalmazódik meg végül a verseken át érlelődő undor, melynek elhatalmasodásában része van az önmaga és a társadalom felé tájékozódó költő csalódásainak is.

Aludtam, ettem, öltem, és
a Gondolat nem üldözött;
állat voltam az állatok
s gyökér a gyökerek között.

És a Gondolat üldözöttje lett. A város fölfedezésével egyidőben jut el értelmi önmagához és a társadalomhoz, a boldog tudattalantól a boldogtalan tudatig. Az intellektust mindjobban elragadja a fölfedezés, a keresés vágya. Remegő nyíl, - mibe csapódjam? - kérdi az izzó atmoszférában és a valóság felfedezésének s a megtalált birodalom kizsákmányolásának izgalmát tökéletesen adják az alábbi sorok:

Valóság, csúfolt igaz erő!
hús, vas, föld, megtagadott szerető!
Ember! - Nem imádott így soha más:
Érlelj meg, lelkes Realitás!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Emlők! Anyám! Veletek - nekem - -
Föld, erdő, isten: az életem!
Föld, föld, anyám, fény, fény, hatalom:
minden enyém lesz, ha akarom!

Az Óda a genovai kikötőhöz, a Fény, fény, fény záróverse már hatalmas látomásban foglalja össze a «valóság»-ot. A Sátán Műremekei-ben és a Te meg a világ-ban hősi küzdelmet folytat ennek a teljes valóságnak költői meghódításáért. Egyre jobban tisztul a kép, az én különválik a világtól. Ketten vagyunk, én és a világ, - írja és az új probléma kettejük viszonya lesz. Gyermeki, ösztönös önzése elmélyül, hogy úgy mondjam bölcseleti lesz, nem dühös többé, biztos és nyugodt. Pontosan meghúzza köreit, az én és a világ érintkező pontjain szinte föltűzött szuronyú őrség áll, - a határt lezárták, a közlekedés megszűnt. Mint héj az almát, borít a magány, - állapítja meg s e megállapítás egyben leszámolást is jelent a régi indulatokkal. Szinte jelképes, a változást jelképezi a Te meg a világ első verse, a Húsz óra mulva elégiája nyugodt fájdalmával és mélységével. A külvilág nem vesz részt a gyászban, benső vizsgálat ez, a benső valóság tájain vándorol. Az Alserkirche halottaskamrájában merőben más lélek áll, mint a genovai kikötőben.

Ki járta már be e vidéket, engem?
Hisz én sem ismerem magam...

És kezdi megismerni magát. Teste, mely eddig része volt a nagy egésznek, most külön érdekli, ott jár, «hol a hús eleven tájai ködlenek», és új hazát fedez fel.

Testem, hazám,
te vagy egyetlen birtokom
te vagy a földem és az ország,
értem verejtékezik orcád,
sebeid sírva csókolom,
mert igazán
eggyebb vagy velem, mint anyám,
otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, -
testem, nyomorult proletár vagy
s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.

E felfedezéssel gazdagodva, a most már szinte természettudományi valóság új látomása külön sorsok, külön tragédiák szövevénye lesz:

Anyám az anyag, jóságos csoda:
vacogott a fogam a szörnyü télben
és jött a szén, hegyekről jött a fa
s máglyára dobta testét szótlan értem;
s jött a kő s a felhőkbe mászott
s barlanggal vett körül és kivirágzott,
hogy szebb legyen szememnek; s jött a vas
s jön a vas mindennap, kalapács
lesz belőle és szerszám és kovács,
és saját magát veri, karjai
nem únják meg házamat tartani...

A Te meg a világ már a bonyolult lélek kívánkozása az egyszerűség felé. Egy pohár vízről írja, hogy: voltam én is és leszek még, mint te, olyan egyszerű! És új könyve, a Különbéke megérkezés az egyszerűséghez.

A megtett út hosszú volt, de nélkülözhetetlen. Aki az utat járta, kalandos költő, de a kalandok tanulságait gondosan őrző. Semmit sem próbált hiába. Útjának szakaszai szervesen összenőttek, a régi kalandból nőtt ki az új és az új magában hordja a régi eredményeit. Mert eredménnyel végződött mindegyik.

A világot hódító költői akarat harca, a teljességért való küzdelem egyben harc volt az anyag meghódításáért is. A maga körül teremtett világhoz nyelvet is teremt, a kezdeti nyelvi állapot biztonsága után veszélyes kísérletek következnek és költészetének folyton változó légkörét tökéletesen jelzi a nyelv is változásaival. Hangja minden alkalommal kiteljesedik. A Kalibán tirádáinak és a Fény, Fény, Fény! fölkiáltójelekben és gondolatjelekben tobzódó akusztikusan épített indulatsorainak beteljesedése az Óda a genovai kikötőhöz. De a Te meg a világ erős és szigorúan tiszta nyelvezete, - mellyel az értelem legapróbb villanásait is érzékeltetni képes, - szintén a Fény, Fény, Fény! expresszionista hangszerelésű versein nevelődött. És a Különbéke puritán nyelve is magában hordja a kísérletek eredményét. A verset, mely a Te meg a világ-ban tudatos, fegyelmezett tisztaságával már hűvösen csillogott, a Különbéké-ben újra átlengi valami melegség, a tiszta formát a közlés új öröme ragyogja be, melyben több van a beszélgetés és a mesemondás egyszerű, mint a versalkotás komplex öröméből.

A kötet nagyobbrészt négyes és ötödfeles félrímű jambus, a legegyszerűbb formák egyike, melynek kifejezési lehetőségei Szabó Lőrincnél határtalanok. Lemondott régi költői díszeiről, de a díszítés kedve nem tünt el, ott bujkál az új vers dísztelensége mögött. Kényelmes forma, de a kényelemben tudat van és - bár ellentétnek látszik, - keménység és fegyelem. A kényelem célt szolgál: a tökéletes kifejezést, a maradéktalan közlést.

A mindent kifejezni vágyó költő most kifejez mindent. Napló ez a könyv, beszámol, - nem véletlen a kifejezés - beszámol benne életéről.

Ettem. Tíz deka disznósajtot,
kenyeret, meg két mandarint
Az imént már majd összeestem.
de lassan éledek megint.

Dolgoztam, kora reggel óta.
és ideges lettem nagyon,
és csak délután vettem észre.
hogy tulajdonkép mi bajom: ...

A közlés nyers örömével, részletesen számol be az esetről, arról, hogy délután négykor vette észre zsebében a tízórait s hogy miután elpusztította, minden rendbejött. Beszámol hétköznapjai rohanásáról, hogy nincsen semmire sem ideje, a nehéz ébredésről, reggeli fürdőjéről és énekéről, társadalmi helyzetéről, kirándulásairól, családja és környezete tagjairól és az azokkal történt eseményekről, mindennapi robotja közben felötlő emlékeiről. Egyik legragyogóbb darabja új kötetének a Nagyanyám, melyben egy gyerekkori emlékét meséli el.

Szigoru, kemény, papi özvegy
volt az apai nagyanyám.
Sipirc! - így küldött a sarokba,
s szeme mint bot ütött reám.

A hang végig kemény és tárgyilagos, de ott bujkál mögötte a távoli emlék lírai melege és lebeg a vers; a dísztelen nyelv, mely a Te meg a világ-ban súlyos volt, most még jobban levetkőzte díszeit, de ugyanakkor könnyű lett, ritkább, levegősebb.

A kötet egész felépítése, - melynek pontosságában van valami a kitünő elbeszélő művészi gazdaságosságából, a teljes és populáris értelemben vett bemutatkozást szolgálja. A két gyerekről esik szó aztán, majd természetes átmenettel a költő ünnepi pillanatairól, a vasárnapok örömeiről, utazásairól, egy havasi nyaralásról s végül, ahogy mondani szokták, - az élet és halál nagy kérdéseiről. A hang, az elbeszélés hangja itt sem változik. A mindent megverselés gyönyörének bő izgalma átragad az olvasóra, a közlékeny és ragyogóan pontos elbeszélő kiváltja a legegyszerűbb kíváncsiságot. A könyv sodra elragadja az olvasót, egy szuszra olvassa végig, miközben szinte hallja a verset író költő írás közben vett lélekzetét, érzi a költőt folyton jelenlévő testi mivoltában. A lélekzet néha mély, nyugodt, néha izgatottan aprózott, de sohasem fullad el. Ismeri feladata terjedelmét.

A Különbéke műfajteremtés kettős értelemben. Az egyes darabok a világ fölötti lírai győzelem egyszerű és dísztelen remekei, a kötet pedig ennek a győzelemnek epikus fölmutatása, maga is szigorúan egy mű.

A lelki kifejezés és a testi ábrázolás plaszticitása, pontossága, mondhatnám az epikai hitelt szolgálja. A versek lélektani építése hibátlan; a Lóci-versek nyugodtan helyet kaphatnának egy gyereklélektan példatárában is. Amit mond, az hiteles.

A csodás elem a keleti mitológia isteni teremtményeiben lép elénk, illetődött és mosolygó közvetlenséggel. Vimálá, a kurtizán, Mara, Urvasi, Dsuang Dszi, Jang Dsu, a lázadó, Szun Vu Kung és a többiek.

A világ megismerése egyelőre befejeződött. A Különbéke békekötés az anyaggal való harcban is, a kísérletek során szinte puritánná edzett művészet epikus nyugalmú felmutatása. Úgy nézem, elszánt nyugalommal az életet, mint reménytelen lepratábort, vagy harcteret, - írja záróversében. Az elszánt nyugalomból születik meg a különbéke. S ha a szándék más lesz, újra föllobog a harc és a Különbéke fegyverszünetet jelent majd Szabó Lőrinc oeuvrejében.