Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám

KESZTHELYI ZOLTÁN: FÁJDALOM

Nem a tiéd, sem az övé, már csak az enyém:
senkibe se forrjon át e növő fájdalom,
mely motoszkál, kaparász a lélek menhelyén
s táplálékot csipeget a fagyos csontokon...

Mit meséljek könnyeimről? Ugysem értenéd,
hogy az éjfelek gonoszan táncot lejtenek
mellemen és zörgetik a csöndet és setét
falak mögé menekülnek, - ravasz gyermekek, -

falak mögül leskelődnek, ha fölrettenek
s morogva reámijeszt az ágy, szokott barát,
kiabál a sántalábu asztal, mennyezet,
s szurós zajoktól hizik e négyszögü világ:

izgatottan számolják a messzesikló perceket,
gyerek szájuk összesúg-búg havat-békát ellenem,
tervük, bolond haditervük, oszlopokat döntöget...
s feneketlen szakadékba kivánják a fekhelyem -

Testesülnek elfelejtett szégyensíró bánatok,
melyeket a napsugárban sziszegtek el szaporán
s ojtogattak a szivembe kigyónyelvü nappalok,
növekednek, testesednek minden éjen, éjszakán.

Hogy' zihál a házereszték!... Metsző füttyöket fakaszt
öreg-apró napiemlék s maró mérgeket repit
a szememre, az inyemre, hogy ne leljek már tavaszt,
ne lássam a nyíló reggel rubin-gyémántfényeit.

Ó, a mezők tarkasága, virágok, füvek
ölelnek a fájdalomba haló-csöndesen,
mig fölöttem és alattam ezer zug zizeg
és a szökött vidámságot, álmot keresem.

Senkibe se forrjon át e növő fájdalom:
nem a tiéd, csak az enyém, bennem sirdogál,
táplálékot csipeget a fagyos csontokon,
szeme tüzes, végtelenbe csillogó opál - - -

BABITS MIHÁLY: A SZÓZAT ÜNNEPÉRE [*]

Azok a költemények melyeket egy-egy nép nemzeti énekévé avat, bizonnyal nem mind irodalmi remekmüvek. De akár azok, akár nem, aligha pusztán a bolond véletlen adta őket a milliók ajkára. Valami titkos módon, ha olykor gyermetegül vagy túl-egyszerűen is, kifejezik egy nemzet önérzését és sorsának ösztönösen átélt hangulatát. Nagy és boldog népek énekei a nemzeti gőg és diadal érzéseit idézik. Fölharsanásuk mint a lobogók büszke kibomlása, vagy örömtüzek föllobbanása. «Itt a dicsőség reggele!» énekli a francia. A porosz győzelmi koszorukat emleget. A britt a tengerek uralmáról zeng...

Mennyire külömböznek ezektől a mi magyar «nemzeti énekeink»! Az egyikben bünhődésről van szó, a másikban temetkezésről. Pedig mindakettő a nemzeti ébredés dicső éveiben, egy tervekkel s reményekkel tele kor lelkes hangulatában fogant. A Hazádnak rendületlenül száz évvel ezelőtt zendült föl először! Ez az évforduló arra izgat, hogy frissen figyeljünk föl szavainak értelmére. És valósággal meg kell döbbennünk: milyen sötét, tragikus ének ez! Mintha a végzet lehellete nyögne a verssorokban, bekövetkezett szörnyü események elősejtelme, egy kis nép sorsának minden gyötrelme és bizonytalansága. Vörösmarty 1849 után sohasem engedte hogy a gyermekei az egész Szózatot szavallják előtte. Ki kellett hagyniok a «nagyszerű halálról» szóló strófákat. «Ez még nem a halál!» kiáltott, ha a szabadságharc vérbefulására célzott valaki. «Én nem jósoltam! Én nem igy értettem!» tört ki izgatott és ekkor már beteg lelkéből. S idegesen félbeszakította a gyermeki hangokat, hogy ne hallja tovább a rettenetes költeményt.

Ez a «rettenetes költemény» volt nemzeti imája a magyarnak, immár egy kerek évszázadon át.

Micsoda baljós ének! És micsoda szomoru nemzet az - «baljóslatu bús nép», ahogy egy ujabb költője, Ady, mondja - melynek lelke fölé ennek az éneknek sötét szárnyai vetik árnyékukat! Melynek gyermekei az iskolában ezeket a strófákat tanulják:

A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül...

Melyik nemzet vállalná ezt a magyaron kivül, nemzeti dicsőségének himnusza gyanánt? Vagy valóban mégiscsak valami előérzet súgta ezeket a sorokat? Ha jóshangoknak tetszhettek már Vörösmarty életében, mennyivel inkább annak tetszhetnek ma! A Szózat századának elején Világos áll, a végén Trianon. Kétszer torpantunk meg az óriás sir szélén, s ujra és ujra fogalmaztuk a patetikus vészkiáltást, a kétségbeesett fellebbezést az Emberiség fórumához:
 

Népek hazája, nagy világ!
 

Veszélyes időket élünk! Soha még a nemzetek létét fenyegető végzet nem volt még oly igazi és kézzelfogható mint napjainkban. Nemrég olvastam, Goethéből idézve: «egy város, egy tanya pusztulása valódi katasztrófa, de egy nemzet pusztulása frázis». Goethe mondhatta ezt. Vörösmarty, Mohács népének költője, legszemélyesebb életében, önnön idegeivel élte át nemzetének katasztrófáját, amely épenséggel nem volt frázis. De még ő sem sejthette, mit fog jelenteni egy nemzet pusztulása a huszadik században! A modern politikai és háborus tehnika minő borzalmas szószerintiséggel és reálizmussal valósíthatja meg bármely pillanatban és szinte egyik napról a másikra az ő apokaliptikus rémálmát, a nemzethalált!

Az idők ily módon hozzásötétedtek a sötét költeményhez, s utolérték ezt az előreszaladó, izgatott fantáziát. A Szózat százéves korában aktuálisabb mint ujkorában volt. Mindenesetre aktuálisabb, mint a világháború előtti boldog években hittük volna hogy valaha lesz még. Számunkra, akik még ebben a valószinütlen békekorban éltük át életünk első felét, Vörösmarty nagy verse akkor bizony szinte már inkább csak történeti emlék volt, ünnepeinket diszitő pompa-hang, ereklye és kegyeleti tárgy. Közömbösen énekeltük, ahogy a boldog ember végzi az imádságát; csak azóta értjük meg igazán, mióta szegény hajónk a viharok szférájába jutott. Én aki versek közt és versekben éltem, első sorban a költészetet láttam benne. A nemzetek választott énekei, ahogy mondtam, nem mindig költői remekmüvek. Sőt többnyire elég közepes verselmények. A Szózat azonban, mint a Himnusz is, tagadhatatlanul költői remek. Nyelve csodálatosan emelkedett, versépitése tömör, egységes, fölfelé ivelő, gondolatainak látomásos ereje a költészet legtitkosabb magaslataiba emeli. Ez a költői varázs teljesen megejtette figyelmemet. Csak a világháboru után döbbentem rá hogy ennek a költészetnek, mint minden igazi költészetnek, a valóság számára is jelentése és jelentősége van. Hogy ez a Szózat valóságos «szózat», azaz szóemelés: egy nemzet szava, önnön emberi öntudatán át, az emberiséghez.

«Népek hazája, nagy világ!»... A «népek hazája» persze nem igen ügyel a mi szózatainkra. Még kétségbeesett kiáltásainkra sem! S igazában nem is hazája ez még a népeknek, csak küzdőtere. Kicsi nép vagyunk, nagy, idegen érdekek útjában és keresztutjában. Körülöttünk öröklő káröröm és rosszakarat; s Vörösmarty a nagy pesszimista költő, alighanem optimista abban az egy sorban, amely föltételezi, hogy sirunkat Európa népei gyászkönnyekkel fognák körülállni. Ez épen a mi tragikumunk és dilemmánk. Olthatatlanul vágyunk a nemzetek társaságára, s az igazságra melynek uralkodnia kell épúgy a népek mint az egyes emberek közt. Ugyanakkor mégis érezzük hogy egyedül vagyunk, magunkra hagyva, s amint kilépünk otthonunkból, még a nyelvünket sem érti meg senki. Hiába kiáltunk és vágyakozunk, «a nagy világon e kivül nincsen számunkra hely». Sohasem éreztük ezt a dilemmát úgy mint ma.

A Szózat ennek a nagy nemzeti dilemmának éneke.

Vörösmartyban, mint Széchenyiben, a magyarság leggyötrelmesebb kérdései vivódnak, melyek ma megoldatlanabbak mint valaha. Mi a helyünk a világban? rangunk és sorsunk, jogunk és kötelességünk a népek közt? S hol van s mit ér és mit jelent a haza, a hazánk, melynek gyermekei és áldozatai is vagyunk, melyért «keservben annyi hő kebel szakadt meg»? Egyetlen pontja a nagy koordináta-rendszernek, számunkra jelölve: hol «élnünk s halnunk kell»? Nem a puszta föld, a földrajzi terület, a fizikai határ, melyet az erőszak elvehet vagy megcsonkithat; mely változásoknak van kitéve, s ahogy ép a Szózat költője mondja egy másik versében, mint a görcsös test olykor befelé vonogatja tagjait. Azt a hazát, melyről a Szózat zeng, el nem veheti és meg nem csonkithatja senki. Az visszavonhatatlanul hozzánk tartozik, magunkban hordozzuk épannyira mint ahogy ő hordoz bennünket; általa és benne vagyunk akik vagyunk, s ha ő nem volna, mi sem lennénk többé. Ez az a föld, «amelyhez annyi szent nevet egy ezredév csatolt»; ahol számunkra a Szabadság zászlóit hordozták. Ezen a földön nem fog az erőszak! Ha egyszer hazánk volt, örökre az marad, még magunktól sem mondhatunk le róla, mert akkor magunkról mondanánk le. Ezért kell hiveknek lennünk hozzá «rendületlen»: kivüle valóban «nincsen számunkra hely». Ez a haza egységes és oszthatatlan: őseink emléke, szabadságunk megszokása, jogaink méltósága, kulturánk hagyománya, nagy költőink szava, mind benne van és veleértődik. Ennek a hazának «integráns része» a Szózat is: nélküle csonka lenne a szellemi ország, s nem lenne többé magyar a magyar.

 

[*] Beszéd az ujpesti Vörösmarty-Társaság emlékünnepén.