Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · KÜLFÖLD

Bálint György: ROBERT GRAVES: THE FUTURE OF SWEARING

Ez a könyv is csak Angliában íródhatott. Először, mert az angolok mindig nagyon szerették a humoros esszéket, másodszor, mert mindig szigorúan elítélték a káromkodást. Jellemző az angolokra, hogy ezidőszerint legsúlyosabb káromkodásuk így hangzik: Damn!, ami magyarul annyit jelent: «átkozott». Legcsúnyább Kraftausdruck-juk pedig, melyet jelzőként alkalmaznak rosszalásuk kifejezésére: bloody. Ez nem «véres»-et jelent, mint a rendes bloody, hanem ebből a középkori felkiáltásból ered: By our Lady («Miasszonyunkra!»). Az angolok nyomtatásban nem tűrik e súlyos szavakat és csak így jelölik őket: «d...» és «b...». E teológiai jellegű káromkodásokon kívül van még egy-két anatómiai és biológiai vonatkozású kiszólásuk is, melyeket úgynevezett jobb angol még a gyarmatokon is csak nagyon ritka és indokolt esetben vesz ajkaira. E «borzalmak» olyan szelídek, hogy Magyarországon még egy kezdő és szerényígényű káromkodó sem tudná őket használni.

Ilyen körülmények között valóságos haditettnek számít Robert Gravesnek, az Én, Claudius szerzőjének könyvecskéje, melyet a káromkodásnak és általában az improfer language-nek szentelt. Graves, mint általában az angol intellektuellek, elrugaszkodottan «modern» szárnya, egy kissé kacérkodik a régi angol embertipussal, mely a renesszansz idején virágzott és őszintén szerette az élet apró örömeit, melyek közé a jóízű káromkodás is tartozott. Sokra becsüli ezt a szokást, melyet egészséges indulatlevezetőnek tart. De méltányolja a káromkodás esztétikai szépségeit is; szíve felvidul, ha egy ötletes, színes, frissen rögtönzött káromkodást hall. Megállapítja, hogy a káromkodás «a szegény ember költészete». Milyen igaza van! Szereti az önmagáért való káromkodást. Az ő ember-ideálja úgy káromkodik, ahogy a madár dalol. Az igazi szép káromkodásnak, szerinte, nincs gyakorlati célja és képeit, hasonlatait csak szónoki fordulatok tartják össze. Az ilyen káromkodás általános érvényű - írja - és célja, miként a költészeté, az örök szépség szolgálata.

Nem nagyon bízik e kedves műfaj jövőjében. Azt fejtegeti, hogy Angliában sokat ártott neki a protestantizmus. A katolikus középkorban több téma és szókép állt az istentelen szitkozódók rendelkezésére. Különösen gyengék a lehetőségek ma, amikor olyan intézményeket tartanak szenteknek, mint a Népszövetség, vagy a nemzeti szocialista párt. A Népszövetség még káromkodási tárgynak is gyenge. Mi ez a régi jó pokolhoz és hasonló intézményekhez képest! Rontja a lehetőségeket az egyre terjedő felvilágosodás is. Az angolok kínosan illedelmesek ugyan, de a szekszuális élet más náluk és társalgási témává kezd válni, tudományos mezben. Ez a tárgykör nem tabu többé, a káromkodás művészetét pedig elsősorban a szigorú tabuk termékenyítik. A káromkodás teljesen erőtlen és hatástalan, ha társalgási közhelyekből áll, hiszen éppen az illegalitás adja meg különös zamatát. Azt is helyteleníti Graves, hogy egyes «modern» emberek programszerűen káromkodnak és használnak illetlen szavakat. Ezt ízléstelennek és művészietlennek tartja. Ebben is igaza van. Az ilyesmi legyen ötletszerű, szellemes és lehetőleg ritka.

Graves könyve egyébként tele van kedves példákkal és anekdóták tömegével. Határozottan mulatságos írás és bizonyos tekintetben hézagpótló. Figyelemreméltó a genezise is, melyet előszavában mond el. Néhány évvel ezelőtt Kairóban kezdte írni, ahol egyetemi tanár. Különböző kellemetlenségei voltak kollégáival és diákjaival. Az utóbbiak sztrájkoltak ellene és ebben a kényszervakációban, ingerült hangulatban fogott a könyv írásába. Tulajdonképen tehát káromkodás helyett írta a káromkodás monográfiáját. Ez teszi a tanulmányt olyan közvetlenné. Kiérezni belőle az őszinte jószándékot.