Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · KÜLFÖLD

Erényi Gusztáv: SPENGLER-EPILÓGUS

Aki a háborút követő években nem járt Németországban, az nem értheti meg teljesen annak a példátlan pszichikai hatásnak titkát, amely az akkor immár közel negyvenéves, addig a névtelenség homályába burkolt müncheni magántudóst, Oswald Spenglert, hirtelen az irodalmi viták és a jelszavas népszerűség középpontjába emelte. Jobbról monarchista puccsok, balról kommunista törzsfőnökök garázdálkodása, mindenütt a hagyományos társadalmi rétegek ideges kapkodása és bomlása, márkazuhanás és kétes exisztenciák gazdasági talmisikerei, önmarcangolás és elhamarkodott leszámolás a tegnap büszke álmaival: ebbe a haláltáncos légkörbe sivít bele az Untergang des Abendlandes rakétája, egyelőre csak mint könyvcím, mint igévé vált balsejtelem. Felzúdul a nyugat felé tekintő, magát bizakodó hangulatba ringató kritikusok serege, az új kinyilaktoztatásra rásüti a reakció bélyegét. A győztes országok irodalmi visszhangja unisono elítélő. Sorban tiltakoznak a francia, az angol gondolkodók, hozzájuk csatlakozik Benedetto Croce, az olasz szellemiség akkori reprezentánsa is. A háború utáni európai rend Spenglerben ünneprontót vél látni, a régi harcos germán szellem feléledését új elméleti fegyverekkel. De azért Spengler nyomán valami öntudat alatt már addig is lappangó pesszimista jövőbelátás befészkelődik nemcsak a német, hanem az egész nemzetközi öntudatba is. A spengleri jelszót csakhamar körülfonja a spengleri terminológia, a nyugati kultúra alkonyának könyve új történeti módszer alapvető dokumentumává, új, önálló határtudománnyá lesz.

A spenglerizmus értékéről és érvényéről még ma is a legnagyobb mértékben eltérnek a vélemények és bírálatába még mindig kelleténél erősebben játszanak bele a pártpolitikai szempontok. Azzal a ténnyel azonban ma már, pártkülönbség nélkül, minden komoly hozzászólónak számolnia kell, hogy Spengler főműve jelentőségében túlnőtt a háború utáni fejetlenség irodalmi jelképén. A konjunktúravadászat vádja Spenglert mindenképen igaztalanul érinti. Az Untergang des Abendlandes nagyrészében a háború előtt és a háború alatt keletkezett, később csupán tudományos és nem hangulatbeli vonatkozásaiban bővült. Az összeomlás éveinek csüggedő, vésztjósló mentalitása talált Spenglerre, és nem ő volt az, aki az összeomlás pszichózisából merített. Szellemi pályafutásának kezdetétől fogva főművének gondolatmenetében élte ki magát, ebbe sürítette befelé néző intellektusának minden igazságkereső tépelődését. Amit később írt: porosz államelmélete vagy a technikai fejlődés kritikája, az már csak az eredeti hullámverés ellanyhuló továbbgyűrűzése. Most Spengler hirtelen halála aktuálissá teszi a kérdést, mi a makrokozmosznak és a mikrokozmosznak ebben a nagy, ezerkétszázoldalas történetbölcseleti terepszemléjében a korhoz és röghöz nem kötött értékállandóság, mi az, amivel Spengler történetírói elhivatottsága a gondolkodás történetét gazdagította?

Ha ma, másfél évtized távlatában a műre visszaemlékezünk, valahogyan az a benyomásunk, mintha Spenglernek, az egyéni gondolkodónak, a fanatikus sorshírnöknek, a nyelvi ornamentikájával és pazar hasonlataival tündöklő esztétának látomásai és Spenglernek, az anyaggyüjtő tudósnak adat- és analógiahalmaza közt éles inkongruencia állna fenn. Felejthetetlen a nyugati lelkiség összeroppanásának az az ógörög hatású tragédiája, ami az egész mű vázát és ritmusát adja, az a száz ellentétes megvilágításból mindig újra felcsendülő sorsszerű alaphang, amelyből felszabadulást már csak azért sem várhatunk, mert ez nem bölcseleti modorosság és okvetetlenkedés, hanem egy önmagában befejezett egyéniség egyedül lehetséges megnyilatkozási formája. Spengler legsajátosabb elgondolása, a Fausti lélek nem könyvszagú séma, hanem élő valóság a költői meglátás szűrőjén át, a mindnyájunk belsejében élő kulturális meghasonulás kivetítése történelmi síkra, a jelen minden kételyének átruházása egy szimbolikus embertipusra, amely két szélső fejlődési etapp közé ékelődött az elillanás, a végzetétől való szabadulás legcsekélyebb lehetősége nélkül. És ez a két szélső kor, amennyire sajátos spengleri elképzelés, mégis testté-vérré válása annak, amit homályosan mindnyájan sejtünk. Ott a vajúdó kultúra rusztikális eredetével, rendi tagozottságával, a társadalmi alakulatok nagyfokú stabilitásával, amikor hit, művészet és szellemiség kapcsolata még erősebb az anyaföld éltető erőivel, szóval mindaz, ami képzeletünkben mint lovagkori romantika, mint mai műveltségünk pasztorális gyermekkora él; - itt az elvárosiasodás, a technika, a rideg tervszerűség túltengése, a hagyományos formák feloszlása és folyékonnyá válása, Madách falanszter-réme, valami, ami mint a jövő gonosz halálsejtelme izgat bennünket, a növekvő kollektiv kényszer, bábeli zűrzavar és helotizmus apokaliptikus látomásaitól kísérve.

Ilyen elhelyezkedés két ellentétes világ között meggyőző és lenyügöző mindaddig, amíg a hanyatló nyugati kultúra tézisének szerzője azt a fix pontot nem keresi, amelyhez ma egy törvényszerű történeti folyamat egymásutánjában eljutottunk, amíg mélyenszántó történetfilozófiai megvilágításaiban nem csempészi a történet őskorába és távoli, idegen kultúrákba nyúló analógiáit és azt az egész számegyenletekkel telített, néha már a kabalisztika határát érintő sematizmust, amely gyakran úgy hat, mintha az egészséges végtagok működését hozzájuk kapcsolt protézissel akarnók tökéletesíteni. Létezhetik-e a higgadt, reális tudományos megfontolás számára ilyen fix pont, elképzelhetők-e ilyen távoli korokat érzékelhetően egybefűző történeti analógiák? A határjelző táblák, a fejlődési és hanyatlási grafikonok torlódnak és egymás útjában állnak Spengler művében. A legújabb hanyatlás kora hol Rousseauval, hol Schopenhauerrel, hol a barokkal, hol meg a zenei és festői impresszionizmussal kezdődik. És ha a heterogén korok és kultúrák egybevetésében egy és ugyanazon síkra kerülnek az upanisád bölcselők a tizenhatodik század szellemi áramlataival, vagy egyes fáraódinasztiák kultúrája a modern fejlődés bizonyos szakaival, azt kell kérdeznünk, mit is tudunk közelebbit azokról a sokat idézett upanisád időkről, mit a korai fáraókról? Spengler itt szemmelláthatólag megcsalottjává lesz az őstörténeti anyag fétisizmusának. Prófétikus ösztöneivel, történetújító ambicióival rabjául esik annak a hangyaszorgalommal összegyüjtött anyagnak, amely tudományos téren annyiszor siet utólag a magárahagyatott eszme segítségére, de amely néha bizonyító erő híján el is sekélyesíti a szűzi megnyilatkozásában olyan elemi erővel ható gondolatot.

Különös ellenmondásokból épül fel az az egész rendszer is, amit Spengler összefoglalóan történelmi morfológiának nevez. A történelem metodikai különválasztása a természettudományoktól Hegeltől Rickertig élénken foglalkoztatta a filozófusokat. A történeti materializmus átmeneti próbálkozása érzéktelenül halad el a történeti kutatás legsajátosabb problémái előtt. Spengler elmélete kultúránk alkonyáról tulajdonképen generális támadás a történeti materializmus ellen. Egész szellemi adottságával szellemtörténeti szempontok felé fordul. De közben módszertani makacsságával önkéntelenül új materialista szemlélet alapjait veti meg. Vagy nem fenomenalista ízű-e a különböző történelmi kultúráknak az a Linné-rendszere, amelybe a történelem iramát tagolja és skatulyázza, azoknak az áthidalhatatlan szellemi ellentéteknek konstruálása asszír, antik, arab és nyugati világszemlélet között, amely elfelejteti velünk, hogy a szellem legmélyebb gyökereiben kiengesztelő, áthidaló hatású? Ezek a Spengler történeti laboratóriumában kitenyésztett kultúrák bizonyos mértékben a természetrajzi osztályok és fajok szerepét töltik be és elfogódott politikai elméket könnyen csábítanak arra, hogy hozzájuk közelálló népfajokat a nyugati kultúra történeti fajfogalmával azonosítsanak. Spengler nyilvánvalóan nem gondolt arra, hogy az ő gondosan tagolt, címkés kultúratenyészetében van jókora adag szcientifista megmerevedés, történetellenes osztályozási hajlam. Hol is kezdődnek, hol is végződnek ezek a pedánsan különhatárolt kultúrák, nem folynak-e minden makacs elválasztási készség mellett is mindig újra meg újra egymásba? Kedvükért Spengler elhanyagol két döntő történeti tényezőt, a mindenkorit és az egyszerit, elhanyagolja a történelmi folyamat kozmopolita és egyéni megnyilvánulásait.

Ezen túl azonban van a spenglerizmusban valami titánikus lendület, amely szembe mer szállni a kor uralkodó áramlataival. Mert legyünk tisztában azzal, hogy «haladás» és «elmúlás» végül is csak egyéni temperamentum és korbeli hangulat sugalmazta jelszavak. De a spengleri Untergang mögött ott érezzük a teremtés lehelletét, amely csak destruálás árán tud a maga külön talaján építeni. A Nyugat utolsó számában megemlékeztünk korunk egy másik jellegzetes gondolkodójáról, Freudról, akit szintén csak belső ellenmondásaiból érthetünk meg teljes komplexiójában. Külsőleg nagyobb ellentét, mint a romantikus, analitikus, szakember Freud és a szkeptikus, kinyilatkoztató, enciklopédista Spengler közt el sem képzelhető. Mégis, tudva vagy tudattalanul mindkettő Nietzschére támaszkodik, mind a kettőben azonosak a jelen kultúrájával szemben megnyilatkozó igen erős kételyek és mind a kettő szervezetében és hatásaiban teljesen új határtudományt létesít. Az egyik a pszichológiát, a másik a történelmet szinte a maga képére idomítva teremti újra.

A növekvő kollektivizmus mai korára felette jellemzők ezek a szigorú tudományos metódika álarcában fellépő határtudományos rendszerek, amelyek a külön, egyéni utakon járó intellektusnak módot adnak arra, hogy a szolíd tudományos rendszer leple alatt szabadgondolkodó maradhasson. Spengler persze így is belekerült az ellentétes politikai célkitűzések kereszttüzébe. A baloldaliak középkori hierarchia után szomjazó ellenforradalmárt sejtenek benne, a faji alapon álló sovén front pedig a rendi alaphoz való visszatérés meddő kísérleteiben reá hivatkozik. De Spengler geniális elméleti rendszere semmiképen sem alkalmas arra, hogy gyakorlati átértékelés alapjait képezhesse. Mint olyan új, egyénhez kötött tudományág, amelynek sem őse, sem utódja nem lehet és amely szerves továbbfejlesztési lehetőségek nélkül mégis általános meghallgatásra talál, Spengler reformtörténelme - hasonlóan a pszichológia modern forradalmi próbálkozásaihoz - ha nem is a nyugati kultúrának, úgy mindenesetre az újkor tudományos szervezetének egy meggondolandó elöregedési szimptómája. A kultúra alkonya vezérmotivumnak talán kissé túlságosan pretenciózus. Gondolkozni csak évtizedekben tudunk és nem évezredekben és az egyes korok vezető gondolkodói kortükör hivatását teljesítik akkor is, amikor koruk vezető áramlataival szembehelyezkednek. A korok felett lebegő látnoki gesztusával Spengler bizonyára túllő a célon. De tévedéseiben csakúgy, mint meglátásaiban van valami megrázó és felrázó, a mindennapiságból kiemelő, a léttel megbékítő, essék bár a mai kultúra pusztulásáról szó. Miként Giordano Bruno, Galilei, Spinoza, Kant, Darwin és Dubois Raymond, ő is kirántja megértő olvasóját abból az antropomorf gondolkodásból, amelybe tehetetlenül mindig vissza-visszaesünk, hirdetve, hogy nem a saját magunk és korunk glorifikálásáért, hanem egy magasabb körforgás betöltéséért létezünk.