Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: KIÁLLÍTÁSOK

A Szinyei Társaság XI. tavaszi szalónja sem hozta azt a fiatal művésztehetséget, akire évek óta hiába várunk. A kiállítás színvonala jó volt, rendezése mintaszerű, de meglepetések, sajnos, nem igen akadtak benne. Fiatal művészeink legtöbbnyire egy-egy mintaképet választanak, maguknak, Szőnyit, Derkovicsot, Aba-Novákot, Berényt, Bernáth Aurélt és néha meghökkentő ügyességgel mozognak mintaképeik formavilágában. Az ilyen iskolaalakulás örvendetes jelenség is, nem is. Örülni lehet neki, mert bizonyos helyi tradició létrejöttét igazolja, de ezen a tradición belül egyéni megnyilvánulások is kívánatosok volnának, hiszen ezek hiányában epigonművészet keletkezik.

A Képzőművészeti Társulat jubileumi kiállítása, melyet a Műcsarnok termeiben 75 éves fennállásának emlékére rendezett, az úgynevezett «művészbéke» jegyében létesült, résztvett benne majd minden művészeti egyesületünk. Körülbelül olyan volt, mint a nemzeti kiállítások: sokszáz kiállító, sokszáz festmény és szobor, amint azt a Műcsarnokban évek hosszú sora óta megszoktuk. Egyik kis, újonnan nyitott termében harminchét festmény képviselte a társulat alapítóit, akik 1861-ben szövetkeztek egymással. Nagy kár, hogy a társulat lemondott hetvenötéves működésének teljesebb bemutatásáról. Kellő utánjárással és kétségtelenül nagy fáradsággal össze lehetett volna állítani háromnegyed század művészetének képét, nem volt helyénvaló az élő művészet érdekei miatt a magasabb szempontot feláldozni.

S ha már nem kaptuk meg a társulat történetét képben, legalább írásban kellett volna nyujtani, mert a tárgymutató néhány oldalnyi előszava még általánosságban is csak fogyatékos felvilágosításokat ad. Pedig milyen érdekes lett volna, ha valakivel részletesen megiratják a társulat történetét és adatokat közölnek levéltárából.

Az alapítók műveinek összeállításánál a bevezetés szerint az a szempont vezette a válogatást, hogy a köztulajdonban lévő, többször kiállított és már ismert művek számának redukálásával inkább olyan műveknek adjon helyet, amelyek mint magántulajdonban lévők, kevésbé ismeretesek a közönség előtt. Tényleg azonban ez a szempont csak igen korlátolt mértékben érvényesült, hiszen a kiállított harmincnyolc képből csak kilenc magántulajdon, a többi közgyüjteményeink jól ismert kincse. Pedig milyen meglepően szép anyagot lehetett volna a hangoztatott elv megvalósításával összeválogatni, amiről például Borsos Józsefnek (aki különben nem is volt alapító) egészen kiváló festménye, mely herceg Esterházy Pált, a társulat első elnökét ábrázolja, kitünően tanuskodik.

Az élő művészet kiállításában sem telt különösebb örömünk. Még mindig várva várjuk azt a megváltó pillanatot, amidőn a társulat végre is belátja, hogy a jövő boldogulása nem állami támogatástól és nem sokadalmak színvonalnélküli felvonultatásától függ, hanem attól, hogy szigorú válogatással kirekessze azokat, akiknek a teremtő művészethez semmi közük. Hiszen egy év olyan hosszú és a műcsarnoknak annyi helyisége van! Nem lehetne valamiképen a képvásárt a művészet bemutatásától elválasztani?

Csontváry Tivadar újonnan felmerült képeinek a kiállítása a Fraenkel-szalon helyiségeiben, melyet Lehel Ferenc rendezett, kétségtelenül nagyon érdekes volt. Nagyrészt ismeretlen anyagot mutatott be, közötte szép alkotásokat. De új tapasztalataink alapján sem állítanók azt, amit a kiállítás rendezője hangsúlyoz, hogy Csontváry ábrázolásának átütő ereje nagyobb Munkácsyénál, vagy, hogy Vaszary János szerint ő a legnagyobb magyar művész, és azt sem sürgetjük, hogy a Szépművészeti Múzeumban egy egész külön termet adjanak neki. Éppen így nem vagyunk hajlandók Csontváryt Velazquezzel együtt emlegetni, Breughel fölé helyezni, egyszóval ma sem tartjuk csodálatos jelenségnek, aminthogy a finánc Rousseauban sem látjuk a francia művészet csúcspontját.

De az ilyen gyermekes túlzások nélkül is lehet élvezni Csontváry néhol kivételesen fínom színeit, makacs küzdelmét a monumentális kifejezésért, naiv és mégis raffinált egyszerűségét. De viszont minden kifejezésbeli tehetetlenségben nem kell okvetlenül csodálatos nagyvonalúságot felfedezni, aminthogy a dadogás sem okvetlenül legszárnyalóbb emberi kifejezésmód.

Vágó József kiállítása a Nemzeti Szalonban inkább álmok, mint realitások gyüjteménye volt. Egy kevés tervét megvalósító építészköltő vallomásai arról, hogy mit szeretett volna alkotni, mert a sors alig néhány ötletét engedte megvalósuláshoz, hiszen tudjuk, hogy a Népszövetségi palota pályadíjnyertes tervét is hiába készítette.

Vágó József elképzeléseiben a mai leegyszerűsített építészeti formákból nagy és összefoglaló hatásokat törekszik konstruálni. De lényének legbelsejében keletiesen buja diszítő képzelet él, furcsa ellentétben nem annyira intuitiv, mint inkább értelmi elgondolásokon alapuló monumentalitás-keresésével.

Egész Budapestet át szeretné építeni. Az egykori nemes klasszicizmusra következő és majdnem napjainkig tartó szerencsétlen építészeti korszaktól felhalmozott és összezsúfolt Budapestet iparkodik rendbehozni. Átkölti a Cálvin-teret, az Andrássy-út torkolatát, a Rákóczi-utat, Deák-teret. Hatalmas városházát épít a Dunapartra, elégedetlen a Clark Ádám-térrel, felépíti a Tabánt, Attila-körutat, Rudasfürdőt, bekeretez egy csomó régi épületet. Elgondolásainak méreteivel és kiterjedtségével szinte egyedülálló az építészek között, anyagi korlátokat nem ismer.

De ha a tényleges megvalósításról volna szó, aligha tudnók kívánni vágyai teljesülését. Vegyünk csak egy példát. A budai Clark Ádám-tér egyik legtűrhetőbb architekturai együttesünk. Vágó ezzel is elégedetlen. A Lánchíd csodaszép házikóit messzire kitolja oldalt, a volt Népjóléti Minisztérium és a szemközti ház elé oszlopcsarnokokat épít, sőt derék oroszlánjainkat is kibillenti mai helyükből és ami gyakorlati elgondolásnak szinte félelmes, a kocsiforgalom elé, az úttest közepére terjedelmes szökőkútat helyez! Eltekintve attól, hogy az adott térviszonyokkal nem számoló tervet készít, messzire marad a mai állapot mögött, a toldozás-foldozással csak ront, de nem használ.

Monumentális épületelképzelései igen gyakran egyhangúak, anélkül, hogy valóban erőteljesek volnának, inkább dekoratív, mint valóban szervesen nőtt építészeti megoldások. A tárgymutató elé illesztett rövid önvallomása szerint utat keres a modernség mindent negáló ürességéből későbbi gazdagabb kifejezési lehetőség felé. De ez az út sokban emlékeztet Lechner Ödön alapvető tévedéseire, aki a tisztára építészeti konstrukciót dekoratív elemekkel akarta pótolni.

A francia grafikusok kiállítása a Szépművészeti Múzeumban, melyet dr. Hoffmann Edith és dr. Héjjas János rendeztek, az elmúlt hónap legkiemelkedőbb képzőművészeti eseménye volt. Különösen nagy jelentőséget ad neki az, hogy a múzeumunkban festményekkel alig képviselt francia művészetet igen gazdagon mutatja be. Láttára ismételten megállapíthattuk az újabbkori francia művészet vezető szerepét, mely még napjainkban is kétségtelen. Nemrégiben a Majovszky-gyüjtemény kiállítása adott erre alkalmat és ez a grafikai kollekció is megerősíti azt a meggyőződést, hogy a XIX. század óta Franciaország irányítja a világ festészetének kialakulását.

A gyüjtemény igen gazdag és egészen elsőrangú színvonalú. A XVI. század rézmetszeteivel kezdődik és napjaink kőnyomataihoz vezet. Különösen gazdag litografiákban és kitünően mutatja be ennek a grafikai eljárásnak mindinkább festőivé váló fejlődését. Az egyszerű rajzos ábrázolási módtól Denis gyönyörű, színes lapjaiig hosszú volt az út.

A régi képtár újjárendezése. A Szépművészeti Múzeum régi képtárának újjárendezése ismét egy hatalmas lépéssel haladt előre, megnyílt spanyol és németalföldi része is. Az elsőemeleti helyiségeket most már a régi olasz, spanyol és németalföldi képtár teljesen betölti. A régi német rész, amelyben igen kiváló művek vannak, hír szerint a harmadik emeletre kerül.

Az eddigi eredmény összefoglalásaként meg kell állapítanunk, hogy az újjárendezés fölötte nagy jelentőségű, mert sokkal jobban érvényre juttatja a múzeum kincseit. Egyrészt a selejtezés, másrészt a jobb csoportosítás, a termek renoválása szinte csodákat művelt. Magasszínvonalú, valóban európai jelentőségű gyüjteményt kaptunk az eddigi zsúfolt és gondozatlan gyüjtemény helyett.

De a legteljesebb elismerés mellett is, hadd legyen szabad néhány észrevételt tenni, éppen annak a célnak érdekében, hogy a lehető legnagyobb hatású rendezést érhessük el. Elsősorban is őszintén meg kell mondanunk, hogy a selejtezést még szigorúbban valósítottuk volna meg. Ez a megjegyzés kisebb mértékben áll az olasz részre, ahol azonban a barok festményekből még mindig akad kiselejtezni való, nagyobb mértékben a németalföldi részre, sőt néhány képpel a spanyolokra is. Legalább három kabinetet és egy kisebb termet lehetne nyerni a rostálással. Ezeket vagy még kedvezőbb rendezésre, de inkább a régi német anyag kifüggesztésére lehetne felhasználni, mert semmi értelme sincsen annak, hogy a harmadik emeletre dugjuk el. Ott a tanulmányi anyagnak van helye, tudjuk, hogy a felsőbb emeletekre nem szívesen megy a közönség és az egyes emeletek akaratlanul is némi rangsort jelentenek.

Technikai szempontból a képek akasztása ellen van kifogásunk. Egyáltalában nem látjuk be, hogy ahol bőven van hely, miért kell kisméretű képeket az emberi nézőpont alá akasztani, úgy, hogy lefelénézetben kelljen őket nézni, vagy pedig legörnyedni? Kis festménynek úgy kell lógnia, hogy középpontja kissé magasabban legyen az emberi átlagos szemmagasságnál. Némelyik kabinetünk azonban úgy hat, mintha törpék számára rendezték volna be.

Általában majdnem minden nagy művész jobban járt az újonnan megnyílt termekben. Kivétel csak Goya, akit az új rendezés a szó szoros értelmében agyoncsap. Világhírű remeke, a «Vízhordó nő» nem kedvező oldalvilágításban, mélyen a nézőpont alá akasztva egyáltalában nem hat. Éppen így kedvezőtlenül függ a «Köszörűs» is. A főfalat ebben a kabinetben a leggyöngébb Goya-képnek juttatták. Elismerjük, hogy a képek nagysága is lényeges a képek függesztésénél, de ez az elv csak addig döntő, amíg fontosabb szempontokba nem ütközik, utóvégre is nem rámákat, hanem festményeket kell érvényre juttatni és ez a szerencsétlen Goya-terem könnyen korrigálható. Tessék a kisméretű «Vízhordót» és a «Köszörűst» a főfalra akasztani, alájuk akár a Lucas-képet és a vörösarcú tábornokot a megürülő mellékfalra.