Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · FIGYELŐ

Vas István: FODOR JÓZSEF: UTÓHANG

Bizony hazárd sors verseket írni és boldogok azok a költők, akik képesek egyszerre több lapot is megtenni. Minden változat, sokoldalúság fegyver a korok változó ízlésével, divatjaival szemben. S legizgatóbb sors azoké, akik mindent egy lapra tettek fel, műveik megértéséhez és szeretetéhez egy kornak egész sajátos társadalmi és szellemi hajlandóságai szükségesek.

Fodor József ezekhez tartozik. Azonkívül olyan kivételes költő, aki a döntő költői szenvedélyt nem is akarja leplezni: «Vakító, fülledt, dús versháló, Mibe éjem, napom beszőve... Zárd el a nagy Sorstól a sorsom; Hajszálnyi rést se hagyva bennem, Hajszálnyi erőt, hangot, kedvet, Amelyben utja nyilna másnak, Mint e szines önkivületnek, Mint e lázas, külön világnak Az örjöngő föld-szédületben». Fodor valóban nem igen ír emlékekről, valóságos tájakról, emberekről, idillről, szerelemről. Legújabb, legérettebb kötetének értelmi és érzelmi főtengelye az elhivatottság, a költősors problémája. Nem mondhatni, hogy ez a megszállottság szűkítené a láthatárt, ellenkezőleg. A magyar költészetre általában nem nagyon jellemző a megfoghatatlan, metafizikai lobogás, legújabb költészetünkben pedig szinte teljesen hiányzik az a műfaj, melyet jobb szó híján bölcseleti lírának neveznek. Az elnevezés azért nem a leghelyesebb, mert táplálja azt a balhitet, hogy a filozófiai költészet elvont gondolkodásával távol esik az «igazi» lírától. Holott ez a műfaj többnyire a legmagasabb szenvedélyességgel vegyül. A mi fiatal líránk azonban a kis dolgoknak, az élet és a világ részleteinek s az egyéniség szikráinak, a hangulatoknak költészete. Fodor ebben is kivétel. Az ég nála nemcsak a felhőknek, színeknek és borulatoknak színpada, mint a többé-kevésbé profán költőknél. Mindazonáltal semmiesetre sem vallásos költő, csak metafizikus. Ami természetes is, ha egyszer a költőt vátesznek, azaz a metafizikai erők képviselőjének látja. Ez a szemlélet viszont kénytelen egy harmadik világot is belevonni a költészetbe, az emberek világát, mellyel szemben a «vátesz» a magasabb erőket képviseli. Így az egész mai társadalom, minden küzdelmével, visszásságával, bevonul ebbe az átfogó törekvésű költészetbe. Mégis, bár Fodor történelmi és társadalmi ítéletében meglepően józan, ezáltal költészete egyáltalában nem válik valószerűbbé. A feldolgozás módja ugyanis itt is épp olyan elvont marad, azonkívül felkínál egy meglehetősen sematikus magatartást, a költő engesztelhetetlen szembefordulását a hanyatló és romlott világgal. Ennek a szembenállásnak van valami, néha megható, néha mosolyogtatóan naiv donquihotei vonása. Sajnálatosabb azonban, hogy velejár bizonyos nagyzolás, hetvenkedés, az öndicsőítés elkerülhetetlen formája, a tiszta költő és a silány világ szembeállításával, bár ha nem annyira a költői egyéniség, inkább a költői életelv az, ami itt felmagasztosul. Ez a fennköltség, a költői méltóság állandó résenléte sokszor teszi Fodor pátoszát üressé, egyhangúvá, kongóvá. Nehéz is egy egész köteten át változatlanul tisztán megőrizni a páthoszt. Ez pedig annyit jelent, hogy a költészet mégis csak emberibb, kedvesebb, játékosabb, mint ahogy Fodor képzeli és műveli. Belőle kétségtelenül hiányzik a vegyítésnek, mértéktartásnak kissé léha, de nagyon hasznos és szükséges érzéke. Verskultúrájának főforrása az angol költészet s ami őt leginkább vonzotta, nyilván az a nagyratörő szárnyalás volt, amit Shelley, Keats, Wordsworth hosszabb lélekzetű verseiben találhatott. De Fodor természetétől idegen az a közvetlen, előkelő zene, az az édesség, ami ezeknek az angol költőknek legelvontabb, legfellengőbb verseit is oly közel hozza a szívhez. A másik, a költészet általános kincsesházából kapott ajándék, az a dantei dikció, melyet előszeretettel vállal és ápol költészetében. De százkilencvenhárom terzina, ötszáznyolcvan sor (Az Éjszaka dalai), melyben csak ezzel a nagyigényű dantei dikcióval, magas erkölcsi szenvedélyességgel találkozunk s melyet nem enyhít az a játékos, tarka díszítőművészet, ami a Divina Commoedia annyi remek miniatür képét létrehozta - ne szégyeljük bevallani - unalmas.

Mindez szertelen, romantikus kedélyre vall. De csak dícsérhetjük Fodor költői bölcsességét, amivel ezt a szertelen, sűrű áradását a léleknek új kötetében a legszigorúbb formába, terzinába, stanzába, szonettbe szorította. A szavak, mondatok, igaz, morcosan, ellenszegülve engedelmeskednek az egész szakasz kényszerítő erejének, a szavak sokszor mintha külön hangzásukkal, torlódásukkal tiltakoznának a vers zenéje ellen, a mondatok rendje a forma kedvéért gyakran kínosan eltorzul s néha bámulnunk kell, hogy ez a sok tekintetben nagyszabású költő ügyetlenül botladozik ott, ahol jelentéktelen rímelők is fölényesen, egyenletesen tudnak járni. Érdekes, hogy ez az ügyetlenség rendszerint ott válik bántóvá, ahol a kor romlottságának ostorozására kerül sor s ez arról árulkodik, hogy ebben az erkölcsi felháborodásban van valami eltökéltség, tudatos alakítása a moralista szerepének, melynek némileg hiányzik a művészi alapja.

De Fodornál sokszor megvan a szépsége a nehézkes részletek és a legklasszikusabb forma ellentétének, ennek az akadozó zenének, a sokszor csikorgó rímeknek, melyek mégcsak nem is üde szemtelenséggel rosszak, hanem a szenvedély dacával, mely elfogadja ugyan a forma fegyelmét, de megveti az édességet, a cicomát. S a szenvedély, már ez is elég különös manapság, amikor ez oly ritka fiatalabb líránkban. Már pedig a szenvedély a költészetben rendszerint tárgytalan s menekül az élet kézzelfogható, nyugodt képeitől, legfeljebb a színeket, a való élet lángjait képes felidézni:

A bánat mondhatatlan, égi-tarka
Szineivel vonja be ma sok emlék
A lelkem; mint amikor alkonyatra
Hajlik a nap s rózsát s gyöngyöt
legyint szét
A hegyekre: oh, igy bucsuzol, im, szép
Ifjuságom s bevonod lágy varázsba
A lelkemet: hogy szép napod lementét
Sugaraid tündöklő villanása
Közepette büvölt, részeg szemem
ne lássa!

A szenvedélynek ez a komoly, romantikus zenéje különösen akkor válik elragadóvá, ha az elmúlás fájdalmait, az őszt idézi, azt az érett, zaklatott őszt, amely nemes témája Fodor költészetének. Sok szakaszt idézhetnénk itt. A bucsuzó költő énekéből, a November végén-ből s az Utóhangból, ebből a hosszú, monoton, mégis nagyobbrészt megható és szép stanzasorból, melyek mind ennek az áldatlan küzdelemnek legszebb diadalai, s találhatunk olyan teljesen kész, remek verset is, mint a Falevelek siratója.

Fodor József egyike legérdekesebb, legrokonszenvesebb költőinknek. Azzá teszi magas költői erkölcse, becsületessége, amellyel kerüli az üres költői szépséget, könnyű győzelmeket, a formák hódító átélése s merész egyoldalúsága. Az Utóhang egyik legszebb vallomása mai líránkban az egyén magárahagyatottságának s a költő számkivetettségének. A kritikus pedig - különösen, ha költő is - nem tehet mást, minthogy veleérezze a nemes küzdelmet, leplezetlen kockázatot s kívánja: bár megnyerhetné nagy játékát.