Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · ILLÉS ENDRE: KÉT REGÉNY

ILLÉS ENDRE: KÉT REGÉNY
I.
NAGY LAJOS: BUDAPEST NAGYKÁVÉHÁZ [+]

Akiket szeretünk, azoknak nemcsak a fényképét, de a karikatúráját is őrizzük magunkban. Nagy Lajost évekig olyan hittérítőnek éreztem, akit sorsa egészen különlegesen vad és primitív nép közé vetett. Mielőtt elmondaná első prédikációját, úgy érzi, feltétlenül rendet kell teremtenie: szájonvágja hát a pimaszt, lábára lép a tolakodónak, lehordja az ügyetlent, szétüt a csalók között, a bandita kezéből kicsavarja a fegyvert, mellbelöki a mamlaszt, - évek múlnak és ő még mindig szeretett hívei fegyelmezésével van elfoglalva. Rendcsináló munkája egyre súlyosabb, felháborodása évről-évre nagyobb. A megöklözött törzs ott szorong az üres szószék előtt, de a temperamentumos térítőnek egyelőre esze ágában sincs felmenni a lépcsőkön, soraik közt szenvedélyesen püföli Kaint, - és valószínűleg még az Ábelek sem fogják megtudni soha, milyen megváltás és milyen irgalom igéit is hozta el közéjük az idegen.

Nagy Lajos közel három évtized tíz-tizenöt kötetében valósággal ámokfutója volt az Igazságnak. Írásai oly forrón fakadtak, mint a gejzir. Az élet nem az epidermisét érte, de egyenesen az idegeibe szúrt. Fuldokolt a haragtól, pillanatonkint öntötte el újabb indulat, a felháborodástól a tolla szinte görcsbe rándult. És ez a görcs sokszor ott volt az írásaiban is. Úgy felzsúfolódtak a mondanivalói, hogy a bőségben végül is csak általánosságok jutottak az eszébe. Az indulat szétfeszítette a mű formáit, az atmoszféra ok nélkül volt perzselésig túlfűtött, a bárdként lezuhanó ítéletek nem egyszer megmagyarázatlanok maradtak. Az író szenvedélyesen inzultálta a járókelő kispolgárt. Néhány éve, az Uccai balesetben, már azért is, mert ez a kispolgár tolvajt mert kiáltani, amikor meglopták. («1930, július»).

A hittérítő únt-e végül rá a vadpecsenyére, vagy a kispolgár ment át a túlsó járdára Nagy Lajos elől? Nem tudom. De jött a Kiskunhalom, uj anyagával, s még anyagánál is meglepőbb formájával. És most itt van a Budapest nagykávéház. - A karikatúrán, úgy érzem, gyorsan túl kell adni. Az új portré másfelé mutat. Az író túljutott haragján, rostáján átesnek a régi figurák, - ami megmarad, az nagyobb molekulákból áll. Nem a pillanat izgatja többé, de az Időbe épített mű.

Nem, a Budapest nagykávéház íróját már nem irritálja a magányosan bandukoló kispolgár. Futni hagyja, s amint utána néz, szinte kíváncsi is rá. Hányan lehetnek? Mit hordanak ezek magukban? Hogyan viselkedhetnek, ha egymás között maradnak? Ha most kifordítaná a zsebüket és a zsigereiket, vajjon mit találna ott? A szánandó testre nem érdemes többé ostorral rávágni. Elég sokáig figyelte egy-egy ideg rángását, ideje, hogy kövesse végre ezeket a rostokat a gerincig, az agyig. Tisztázni kell: milyen szív osztja itt a vért, milyen gyomor emészt, milyen fogak harapnak, a pökhendiség léggömbjeit milyen gáztartalom feszíti, az ismokban remegő gyávaság milyen szakadékoktól ijedezik. A feladat nagyobb az eddiginél, - az egész szervezet, az egész osztály feltárása. Népszámlálás a beözönlő idegen elemektől egyre gyanusabb és széthullóbb rendben. És ha Tróját megostromolták vele, Nagy Lajos se szégyelli a falovat: évtizedekig kívülről zúzta faltörő kosaival a polgári csigahéjat, most belülre kerül a falakon.

A körúti nagykávéház Nagy Lajos új könyvében nem az ügyesen választott kulissza, vagy a hatásosan díszletezett színpad, mely a tartalmat hivatott pótolni. Nem is a rozzant hajó, amelyre a régi haragos felzsúfolta összes ellenségeit, hogy egyszerre süllyeszthesse el valamennyit. A «Budapest» itt az egyre talajtalanabb kispolgári osztály szívkamrája, ahová azért kerültünk, hogy meghalljuk a fütyülő szisztolékat és az egyre hosszabb diasztolékat. Az akadozó ritmust és a kihagyó lélekzetet. Mindezt azonban már nem gyilkos pamfletbe oltott orvosi bulletinekben tálalja az író, - inkább Pantagruel bő hahotájával, jókedvűen vaskos esetekben, fantasztikus egzotikumok csemegéivel, tengerfenéki nyomástól eltorzult példányok inyenc leírásával, földrajzi könyvek objektív beszámoló módján, majd megint hatalmasat nevetve a Ciklopok társaságán, (akik nem óriások, csak egyszerű kávéházi ujságcsonkítók). A nyersanyag szédítő gazdagságában jóformán mellékmondat jut csak a titokzatos hét kártyásnak, akik az öldöklő csata után mind a heten nyereséggel kelnek fel az asztaltól, - Peturnak, a költőnek, akit nem vehetnek meg a gazdagok, de a szegényeknek sem adja el magát, - a takaréki könyvelőnek Kiskunhalomról, aki kéthetenkint azért jön fel a «Budapest»-be, hogy itt a toalettet használja. És Szilviának, az utcalánynak is a lába villan csak meg a szoknya hasításában, Dobosinénak, az úrinőnek árfolyamára közvetett számítással jöhetünk rá, Verőnek, a nagy liberális publicistának csupán komplett reggelijénél statisztálhatunk. Valamikor átkot mondó ókori prófétává vagy szélmalmoknak nekirohanó Don Kihóttá gerjesztették volna Nagy Lajost ezek az alakok, most villámgyorsan és oly hűs-jeges vízzel csúsznak le a torkunkon, mint az osztriga. Szín, fordulat, figurák, megfigyelés, - buján osztotódó halmozása az anyagnak. A lexikoníró elragadtatott szédülete ez: a Mont Blancba és a Piros és fehér rózsa harcába egyszerre haraphat bele.

Az okoskodás, az indulat, a statáriális ítélkezés: elmerülés a részletekben. Nagy Lajost kezdősebessége ezúttal nem engedi elmerülni. Nem válik hűtlenné régi érzelmeihez, de hűbb lesz a világhoz, az íráshoz, - a műhöz. Állít, felsorol, idéz - és nem ír széljegyzetet. A szűkölködés a szegények és alázatosak kiváltsága. Aki igazán mohó, az nem fogy ki az élet ízeiből. És az írót, aki kedvvel hajolt le anyagához, később már ez az anyag nem engedi el bűvöletéből. Már nem is tudjuk, Nagy Lajos bravúrja-e, vagy a «Budapest» önként kinálkozó gazdagsága: a kínos-vasalt minisztériumi hivatalnok például, a körúti márványasztal mellé tévedő «előkelő idegen», aki hónapokig hajszolja kölcsönadott két pengőjét, kávéházi kiadásai közben ötven pengőre is rúgnak már, házasságtörésbe sodródik, kölcsönt kénytelen felvenni, s még csak nem is sejtjük, hogyan fog mindebből partra evickélni; - vagy a foganás, születés és kimulás hármas misztériumát pillanatok alatt lebonyolító lap, a mindig tervezett és soha meg nem jelenő revue, mely hol Északi fény és marxista szemle, hol Kelevéz a címe és turáni folyóirat, hol Harmat és neovallásos ujság, s végül napvilágot lát mint Csatorna - és zsarol.

És a megoldás? Az anyag összefogása?

Alig hiszem, hogy a különböző új és régi, divatos és leáldozó, prousti és dospassosi regényelméletek ejtették volna meg Nagy Lajost. Egy becsületes művész vállalkozott itt - s már előzőleg a Kiskunhalomban - nagyobb feladatra és ez a felismerés rászorította az anyagszerűbb, művészibb, összefogóbb műre. A szabályos «kisvárosi» és «ábrázoló» regénnyel menthetetlenül elbukik, - erre a Vadember (első regénye) sikertelensége és szürkesége már régebben felemésztette. Tisztán érezhette, hogy a szenvedélyes és minden pillanatban a történet közepébe ugró rendreutasításokkal is fel kell hagynia, - különben nem regényt ír, de egy telt és fortyogó szurkos katlant kavar. Hősei már novelláiban is egyetlen élethelyzetet fejeztek ki csupán, a figurákat inkább megvillantani tudja, nem részletesen továbbrajzolni, - tehát sok embert kell felhasználni ahhoz, hogy élővé tegye, árnyékolja, hangsúlyozza, elfogadtassa mondanivalóját.

Az utak így lassan elzáródnak és kinyilnak: önként kinálkozik az anyaghoz alkalmazkodó lazább szerkesztés, kompozíció helyett a részek könnyed összefűzése, - kialakulnak az egymásba olvadó rövidebb fejezetek, amelyekben a figurák éppen csak az éles megvilágítás rövid pillanataira tűnnek fel, - áthangolódik a metsző állásfoglalás a körítés nélküli tömörebb és keményebb közléssé, - az író átlépi a novellát és megérkezik a regényhez.

De még mindig marad egy kérdés: hová fúrja be írását, ha a regényt nem építheti fel sem hősökben, sem mesében? Nincs más választás: az időbe kell beásnia magát. Nagy Lajos ezt teszi. Megírja a kávéházi reggeleket, a portyázó hadakat délelőtt, az ebédutáni fekete óráit, a villanygyujtás idejét, a lapalapítások és a besúgói jegyzetkészítések éjszakáit, - és az egyre tisztuló, egyre gazdagabb, egyre több asszociációval és figurával bővülő képek sokszor szinte Proust módszerét idézik: ott alakult így ki száznyi részletből a combray-i vasárnap nagy tömbje, vagy Marcell Vivonne-parti sétájában zsúfolódott így fel évek idefűződő élménytömege.

Rabelais és Proust azonban csak távoli és lenge hasonlatok. Egy harmadik nagy író mintha jobban megközelítené a lényeget, - azt, ami megvan Nagy Lajosban, s azt is, ami hiányzik. Ez az író: Flaubert. Közösek a nyárspolgár gyűlöletében. Egyek az emberi ostobaság megvetésében. Amikor Flaubert a Bouvard és Pécuchet-t, az emberi együgyűségnek ezt a minden botlást felsorakoztató odisszeáját írta, feljegyezték, hogy harminc szaklapra fizetett elő. A Budapest nagykávéház írója legalább ugyanannyi napilapot tanulmányozott hónapokig - és regényében idéz is mind a harmincból szenvedélyesen. Nagy Lajos kivágásgyüjteménye veszedelmesen hasonlít Flaubert ostobaság-katalógusához, amit Maupassant adott ki később. Egy-egy remek Árkádiá-val kölcsönösen megörvendeztethetnék ma egymást.

De éppen a szenvedély és az állásfoglalás e hasonlóságában érezzük meg, mi az a hiány, amit nem is annyira a Budapest nagykávéházban, mint inkább mögötte érzünk. Nagy Lajosnál a nyárspolgár megvetését nem követi semmi, Flaubertnél pedig éppen a megvetés után lobban fel az a feledhetetlen és tragikus boldogtalanság, amely a flaubert-i mű önkéntelen lírája; a nem sikerült kísérlet szívet felsebző fájdalma, amely megvetésünket titkos testvériséggé oldja; az önmagát marcangoló, égő gúny, amely több a vallomásnál; s végül minden híd felvonása és elmenekülés egy megválthatatlan heroizmusba és a művészet márványkeménységébe.

A művészet márványkeménysége, - ezt a hitet és elmenekülést nem érezzük még Nagy Lajosban.

De szabad-e Flaubert-t egyáltalán idézni? Méltányos-e a gyanutlan magyar regény mögé a francia remekmű csonka tornyait vázlatosan is odarajzolni? Úgy érzem, igazságtalan voltam Nagy Lajossal. Még friss meglepetésekkel ízlelgetem ezt a hatalmas anyagot, - s már messzibb tájakra mutatok? Az önkéntelen mozdulat ez, amely ellenefeszül minden foglyulejtő nehézkedési erőnek. És ezzel végleg hitet teszek az író mellett: a nyersanyag mű lett, mert nagy művel kellett felelni rá; maga felé hajlított egy világ és én egy másik világ tömegével ellensúlyoztam ezt a vonzást; egy forró élményemhez tértem vissza, s az ilyen visszatérés csak felemelheti az új élményt.

 

[+] Nyugat-kiadás.