Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: A BIHARI REMETE

HALÁSZ GÁBOR: A BIHARI REMETE
A VILÁG ÍGY MEGYEN

Bessenyei versben is elpanaszolta az ifjúságnak hanyatlását. (A Holmi-kötet végén.) Alig mult harmincéves és az ifjúság játékos örömeiről már mint távoli tündérképekről emlékezik; elnehezedett körülötte a világ, ahogy ereiben «meglassodott a vér, nem tehet már szökést». Gondtalanság, láttuk, sohasem volt osztályrésze, de legalább a gondok lefoglalták a nagy érzés belső erejével egyensúlyozva a rettenetes nyomást, amit a külvilág jelentett. Mi az oka a hirtelen megrokkanásnak, amikor a lélek úgy érzi, hogy bordái betörtek és gyilkosan zuhan rá az idegen súly? Kevés ahhoz a magány, kevés a külső csalódás és kevés a lefelé húzó hajlam; a gondolatnak kellett megrogynia, amelyhez a töprengők szenvedélyességével tapadt, az első lobogó kigyulásnak elhamvadni, az első eszményképnek hasztalan ostromoltatni. Bessenyei ifjusága a voltairei ábránd, öregedése a félig öntudatlan ráeszmélés, hogy alig van köze hozzá és csak élete végének ajándéka a művészi meghódítás, amit maga épp oly kevéssé érez át, mint a világ.

Soha reménytelenebb szerelmet, mint Bessenyeié Voltaire iránt. Az igazán mély hatásokat az ellentétes lelkek adják át egymásnak. Bessenyeiben a született nehézkesség vágyódott a született könnyedség után, a részleteken emésztődő az egyszerű nagyvonaluságra, a hangulataiba belevesző a fölényes lebegésre. Voltairenél élvezetesebben sem előtte, sem utána senki sem éreztette a madártávlatból nézés nyugodt örömét; ahogy a repülő utas előtt színes térképpé simul a föld, úgy zsugorodik össze Voltaire és örökön megszerzett útitársai számára a történelem néhány jól követhető irányvonallá, az emberek bábokká egy részint gonosz, részint nevetséges színjátékban, tulajdon lelke pedig egyetlen matematikai ponttá: a szellemmé, amely körül hasztalan keressük az érzelmek kusza vonalait. Voltaire az egyetlen világirodalmi nagyság, akinek tökéletesen hiányoztak az idegei; ezért orvosság minden sora az idegesek számára. Nem mintha nyugodt lett volna; élete folytonos veszkődés, zsörtölődés, ami azonban csupán a magukat jólérzők mimikrije az elvesztett, másfajta izgalmak helyett. Biztos, hogy sohasem érezte rosszul magát, az üldözések között legkevésbé. Úgy volt száműzött, mintha Párisban élne, úgy volt magányos, hogy kastélyába járatta Európát. Számára ez a világ «csakugyan a lehető világok legjobbika», bármennyire igyekezett kicsúfolni; gúnyolódása olyan, mint a gazdag ember pénzleszólása. Ezzel szemben Bessenyei mindig rosszul érezte magát és a lehető világok legjobbját néki Voltaire jelentette. Mert ő földközelben látta az életet, ütődve, megsebezve a kiszögelésektől és csak a bámult mesterrel tudott felszökni a magasba, ahol gyönyörködtetőbb és biztosabb a látvány. Ami idelent bánt, fent legfeljebb foglalkoztat. Az elnyomottak ügyét senki sem képviselte ékesszólóbban, mint Voltaire és senki sem érzett kevesebb közösséget velük; szenvedéseiket ugyanolyan komikusan képes túlozni, mint az emberi ostobaság rajzát; mindkettő hatásos eszköz, hálás színfolt a képen. Velük érezni, vagy éppen saját személyében szenvedni, olyan képtelenség számára, mintha azt kívánnák, maga is váljon ostobává.

Bessenyeit ez a felelőtlen felelősségérzet vonja feléje a forma bűvöletén keresztül. Époszban, drámában, történeti tableauban megpróbálja ő is a boldog felülrőlnézést. Amit felújulásnak nevezünk, tulajdonképpen ez a rövid illuzió; egy korhadásra szánt lélek találkozása a tiszta életkedvvel. Előtte is voltak franciások, sőt azok voltak igazán azok, nyugodt olvasmányélményeken nevelődött, korszerű észjárást értő, modern szépségeket ízlelő, pallérozott elmék, Rádayak, Telekiek, Orczyak; de csak neki volt életszükséglet, ami másnak szórakozás, neki a legfranciátlanabb francia-imádónak, a zavaros értelemhívőnek, a kétségbeesett optimistának.

Először a legtermészetesebb eszközökkel kísérletezik; hasonló gesztusokkal próbálja a hasonló életérzést felidézni. De a gesztusok is ügyetlenek és az egyéni természet is erősebb a vágyképnél. Magábaszed minden magábaszedhetőt, tetszetős formulákat, készen kínált világnézetet, de lépten-nyomon kizökken a kerékvágásból, egy elejtett megjegyzéssel, önkéntelen kommentárral árulja el, hogy fennakadt az egyszerűn, töri a fejét valamin, aminek pedig átadták a megoldását. A fejlődésről kellene előírás szerint beszélnie és fatalizmus cseng ki a szavaiból, a tudás megváltó erejéről, az eljövendő aranykorról, de egyszerre kételkedik a változtatásban. Ilyeneket mond: «Lehet a békasót is köszörülni, a gyémántot is; de az elsőnek az utolsó fényességét megadni lehetetlen... A pallérozás a legotrombább dolgot is szebb formába veszi, de valóságát nem változtathatja. Így van a lélek is neveltetésével.» «Ez mind természet és az ember olyan, amilyen lehet. Mert a világ így megyen.» «Nem voltak hát az emberek soha jobbak, mint most.» «Ki mondhatja már a világot bolondnak, hogy magát oda ne értse?» «Az arany-idő álomra marad.»

A boldog lélekegyszerűsítés iskolájában felnőve így töpreng az emberekről: «Minden ember egy-egy különös vágyódás a társaságban.» «Mihelyt egyetlenegy indulatot kiveszel az emberbül; valamennyi van, mind eltörlötted. Ha nem haraghatik, nem is szerethet; ha nem kíván, nem érez.» A stoikus példálózást kötelességszerűen vállalja, csak éppen így fejezi be: «A viszontagságnak felülmulása nálunk csak mutatás, de megsebhetett szívének fájdalmai közül nincs ember, ki magát kiragadhassa.» (Valamennyi idézet a Bihari remetéből, 1804.) A felvilágosítás hatalmáról: Attz-é a bolondnak verseiddel eszet? Újra teremted az erköltsöt, mely veszet?» A ráció fölényéről: «A világnak egymásra rohanó viszontagságaira nézve a plánum éppen ollyan az embereknek, mint a fa matska az egereknek.» A végtelen lehetőségekről: «Meg láttuk már, hogy ez mind tsak pompás beszéd. A mit természeted meg bír: az a tiéd.» (A természet világa, 1801.) Amit természete megbírt a voltaire-i szellemből, az volt, egyedül az volt az övé.

Volt egy másik költőnk, Berzsenyi, kinek a szervezetét megmérgezte a felvilágosodás idegen gondolatanyaga; patriarchális hajlamai, legkedvesebb előítéletei morzsolódtak fel a divatos tételek hatása alatt, amelyekhez alkalmazkodnia kellett, búskomorsága ennek a meghasonlásnak az eredménye. Bessenyeiben fordítva játszódik le a színjáték, ahogy őt nem is a műveltebb barátok tekintélye, mint Berzsenyit Kazinczy, hanem a saját vágyai vitték a ragyogó észigazságok felé. Csak éppen ezek a derűs, megnyugtató konvenciók mintha ólomvizbe hullanának a lelkében; elvesztik fényüket, el a könnyedségüket, váratlan keserűséggel telítődnek; egyszerre egész másról van szó, mint amiről mindenki beszél. Mi igazolhatná jobban régi meggyőződésünket, hogy a korszellemben is az egyéni alkat játssza a döntő szerepet, hogy a barokk, felvilágosodás stb. általános jegyeivel jellemezni Huizingával szólva testimonium paupertatis. A rész soha sem vezethető le az egészből, mert a legmeglepőbb, legellentétesebb, legkevésbé következő változatok születhetnek egyazon okból. Bessenyei tragikus életérzése ugyanabból a nyersanyagból táplálkozik, mint Voltaire végtelen optimizmusa; közös a szókincsük, állásfoglalásuk, ízlésük, csak az egyiknek sírnia kell ott, ahol a másik nevet, kételkedni abban, amiben a másik hisz, a végzet szelét érezni, amikor a másik az istenek feletti diadalán ujjong. És főleg összehasonlíthatatlanul gyengébbnek, tehetetlenebbnek, kisebb méretűnek tudni magát, mint a másik. A felületesség geniejével szemben, ami mégis csak genie, érezni a középszerű mélységet, ami mégis csak középszerűség. Bessenyeinek nemcsak eszményképe Voltaire; ellensége is. Számtalanszor próbál hozzá idomulni, de nevét ritkán írja le és akkor sem feltétlen rajongással. Olvasmányfelsorolásaiból legtöbbször elhagyja. «Szeneka, Póp, Zénon, gyertek vígasztalni» - idézi megnyugtatóbb árnyakat.

De Voltaire eszménynek, ellenlábasnak egyformán vonzó, míg a rokon Rousseau közömbös marad. Egyéniségében pedig közelebb állott a magányos sétáló, mint Csokonaiéhoz, aki esküdött reá. Rejtélyes törvények szabályozzák a lelkek egymáson felgyúlását, a rokonság elidegenít. A lélek mélyéből feltörő panaszt zavarja a máshonnan jövő visszhang, a szenvedő csak önmagában akar elmerülni, érzései fényűzését képtelen mással megosztani, másban groteszknek és értelmetlennek is látja. Hogy lehet bánkódni és panaszkodni, kacagjanak az emberek, ez a rendeltetésük; az ő esete kivétel, véletlen szerencsétlenség. A mások jó közérzete húzza alá, teszi jelentőssé az ő kitagadottságát; részvét és rokonlelkek ezt az önérzetet rabolják el tőle. Rousseau különben a született panaszkodó, a reménytelenségig az, míg Bessenyeiből csak fájdalmas kényszerrel sajtolódik a jajszó; a keserűséget egyformán kiélik magukban, az egyik feltárva, kifelé, a másik leplezve, befelé. Rousseau a próféta, üldözőket, a világ hajszáját érzi maga körül, Bessenyei a mártir, őt lehagyták, vele nem törődik a világ. Mindkettő a nagy színész, aki belepusztul a szerepébe.

Rousseautól különben eltávolítja és Voltairehez közelíti a demokráciától való idegenkedése is. Elmélkedő műveiben számtalanszor leszögezi álláspontját, amely ebben a kérdésben is fatalisztikus; a társadalmi különbségeken változtatni nem lehet. «A világnak úgy kell lenni, ahogy lehet: és amikor kérded, hogy: miért eme gazdag, ama szegény? tsak ollyá veszem, mintha ezt kérdenéd, hogy miért van az erdőben egyenes és görbe fa?» (A társaságnak eredete és országlása.) De nem csak a vagyon választja el az embereket, hanem elsősorban a születés, nevelés, uralomratermettség, vagy alattvalónak elrendeltség. Római történetét igazolásnak szánja a nemesi uralom mellett és a népuralom ellen; minden alkalmas eseményt megragad, hogy kifejtse örök, egyforma kommentárját: «Akárhogy hánnya magát a világ, de örökre meghatározott dolog az, hogy a fő nemesség uralkodásra születik; a parasztság pedig kézi munkára.» Nem mintha lenézné a népet, hiszen birtokán közvetlen közelről ismeri, a nemzet alapjának tartja, de alapnak, amely sohasem kerülhet fel csúcsnak. «Az ollyan ország, hol a parasztság kormányoz és ítél, az az uralkodik, ollyan formát mutat, mint a gyermek, mikor tót ágast áll; lábbal fel, fővel le» - írja a Természet világa egyik jegyzetében. A nagyurakkal szemben sincsenek illúziói, őket is bőven megismerhette ifjúkorában. Egyik levelében a közöttük forgolódó tudóst úgy jellemzi, mint hajóst, aki szirtek közt hányódik a tengeren. Kárhoztatja hibáikat, emberi gyöngéiket, rang és vagyonadta gőgjüket; mégsem tud más réteget vezetőnek elképzelni. A nemesi uralomhoz, amely mestere, Voltaire számára is természetes adottság volt, járul a bölcs uralkodó, a Titusok, Mária Teréziák korszerűen konvencionális képzete. Arisztokratikus előítéletét azonban túlságosan egyszerű lenne konvenciónak felfogni; olyan kérdés volt az, amelyen sokat rágódott, szokása szerint keresve a bölcseleti igazolást; mi sem tekinthetjük csupán a fennálló állapotok előtti meghajlásnak. A töprengőben egy szigorú etikus is élt a politikai fatalista mellett, a végzet rendelését az erkölcsnek is jóvá kellett hagynia, nemcsak az észnek belátnia. A «hibás, de ditsőséges» uralom érzelmi igazolását az ilyenfajta érvek tárják fel: «A ditsőségnek, győzelemnek el érésére királyi indulatok kívántatnak meg: szívbéli fel emelkedés, erköltsi méltóság és annak tsendes kevélysége, mely kis dolgokat ne lásson, embertelenséget, betyárkényességet ne ismérjen és magát nagy esetekben, tselekedetekben érezze». (Rómának viselt dolgai) Nagylelkűség, magnanimitás a fent, szabadon állók erénye, nem az élettől, helyzetüktől megnyomorgatott, bosszuló indulatokkal teli lentieké. «A nagy urak hibáikkal, érdemekkel is nagyok, a szegények pedig minden módon szegények». (U. o.) Cinikus felfogás? Nem, hanem kétségbeesett, mert a változhatatlan emberi természettel számoló. Bessenyei, mint minden magába tekintő lélek halálos biztonsággal érzett meg másokban is erényeket és gyöngeségeket, hajlamokat és lehetőségeket. «Az örök végezés tett itt különbséget.»