Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám · / · KÜLFÖLD

Thein Alfréd: EGY KÖLTŐ BESZÉDEI

Paul Valéry, az akadémiai fémjelzés ellenére, mely bizonyos mértékben tanusítja «klasszicitását», még nem találta meg az utat az olvasók szélesebb rétegeihez. A köztudat költőnek tekinti és - különösen egy korban, melyben a költészet már önmagában sem időszerű - úgy érzi, hogy Valéry túlzott gonddal újra meg újra átcsiszolt versei és absztrakt prózája nem is keresnek kapcsolatot a külvilághoz. Szokatlan lelkiismeretessége, mely arra készteti, hogy gondolatainak egymást követő különböző formálásait mind megőrizze és rögzítse - az olvasót önkénytelenül is arra a következtetésre készteti, hogy Valéry homályos, nehezen érthető. Valéry műveinek három új kötete (Discours, Variété III., Piéces sur l'art) alkalmat ad arra, hogy ennek az álláspontnak helyességét megvizsgáljuk.

Az a körülmény, hogy e három könyv néhány lirai - melodramatikus - töredék kivételével kizárólag filozófiai és esztétikai tanulmányokat tartalmaz, nem befolyásolhatja ítéletünket. Valéry elsősorban gondolkodó: anyag-tartalmi szempontból nem lehet határvonalat vonni lirája és prózája között. Másrészt beszédeinek, tanulmányainak minden egyes mondatát ép oly alapossággal, ép oly szuverén tudással alakítja, mint verseinek ritmusát. Módszerének eredménye írásainak preciz, szinte hideg világossága. És ha sokan mégis homályosnak tartják, annak csak az lehet a magyarázata, hogy Valéry néha túlexponál: a szokatlanul erős fény ép annyira megnehezíti a tiszta látást, mint a kontúrokat árnyékban hagyó, elégtelen megvilágítás.

Kifejezéseinek szabályossága és stilusának tisztasága kétségtelenül a klasszikus francia hagyomány folytatóinak sorába jelöli ki Valéry helyét. Az igazi francia irodalmi nacionalizmus legpregnánsabb kifejezése a beszéd. A francia irodalom, erős szociális - társadalmi és társasági - gyökerezettsége következtében, mindig a közlésre, átadásra törekszik. Valéry, a magányos költő, a nagyigényű gondolkodó is tulajdonképen szónok. Nemcsak beszédeit, de könyvbevezetéseit, katalógus-előszavait, sőt esszéit és verseit (melyeknek dogmatikus felépítése már eleve kizárja egy egocentrikus tendencia lehetőségét) mindig valakihez, rajta kívül állóhoz intézi. Mondatainak ritmikusan visszatérő motivumai hangsúlyoznak, módosítanak, egyszóval: válaszolnak a valóságos - vagy képzelt - hallgató reakcióira. Irásaiból sohasem hiányzik ez a villamos áram-szerű feszültség, mely egyedül szinezi minden hiú díszt megvető, csak a lényegre tekintő, határozott sorait. Valéry minden szavával tanítani, meggyőzni akar: mindenkor az értelemhez szól. Módszeresen, céltudatosan foglalkozik a mai embert nyugtalanító kérdésekkel, az emberiség problémáival. Rendet akar teremteni a káoszban. Mérlegeli és újraértékeli a már elkopott igazságokat, melyeket mi kényelemszeretetből megszoktunk és nemtörődömséggel magunkéinak vallunk. Keményen hangzik ilyenkor Valéry szava: «Élni, jegyezzék ezt meg, az általánosan elterjedt vélemény és annak az elképzelésnek ellenére, melyet az életről ujságok, színházak, regények adnak nekünk, - élni bizony egy lényegileg egyhangú mesterség.»

Téves volna ebből az idézetből Valéry pesszimizmusára következtetni. Valéry nem kétségbeesett, nem kételkedik egy szellemi renaissance lehetőségében és hisz a végső, nagy értékekben. De tisztán lát. Kiábrándult, hamlet-i mosollyal hajol a modern ember zavaros világa fölé, igazságok életén és halálán elmélkedve, érzi, hogy szellemi életünk mai külső rendje, civilizációnk ép oly halandó, mint mi magunk. A költő nem próféta, tiszta és rendszeres gondolatvilág távol áll a misztikus rajongástól. De a dolgok számára csak az abszolutumban léteznek. Ezért lát másként, mint a többiek, ezért lát meg olyant is, ami más ember előtt rejtve marad. A múló események mögött felismeri az általános törvényeket. Ez adja ítéleteinek nyugodt, fölényes biztonságát.

Valéry humanista: sokfelé ágazó témái mögött mindig az ember századokon keresztül érvényes, változatlan arcát keresi. Goethe és Verhaeren, Anatole France és Pétain marsall alakjai mind ugyanegy fényforrás sugártörései. Pétain és Goethe a két pólusa Valéry kozmoszának: a katona és a mitikus alkotó; az emberi élet koncepciójának két határértéke. Az elsőben a valóságérzéket, az igazságszeretetet, a történelmi örökség által individuális egységgé formált haza tiszteletét heroizálja. Goethe-ben a túlsó partot látja, a célt, mely felé törekszünk. Ahogy magába ölel minden emberi tapasztalatot, hogy általános érvényű, halhatatlan mitosszá formálja: kísérlet arra, hogy az ember «az istenekhez hasonlóvá legyen». Valéry világképét ugyanolyan egyszerű, következetes hármas-tagozással építi fel, mint legkönnyebben megközelíthető művészetkritikai írásait: a műértő szeretetével dícséri az anyag - itt: az ember testi és lelki harmóniájának - szépségét; megmutatja a nehézségeket, melyeket az anyagszerűség a megmunkálás elé állít; és végül felvázolja a formálási folyamatot, melynek éppen a nehézségek legyőzése adja nemes, férfias értékét és tulajdonképeni célját.