Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 3. szám · / · KÜLFÖLD

Szolnoki István: VOLTAIRE
Maurois regénye

Új életrajz-regényében az epikus fordulatosságával, könnyedén oldja meg feladatát Maurois. Hiába keressük e könyvben (Gallimard, Paris 1935) az alkotások és a belső élmények párhuzamos feltárását, alig száll alá a teremtés műhelyébe, noha e módszer révén pl. Shelley-regénye a divatos életrajz-irodalom egyik legszebb teljesítménye.

Nem tudjuk elhinni mégoly pontos mesélőnek sem, hogy Voltaire élete és lényege csak intrikák, a hiúság felületi eseményeinek sorozata lett volna, mert ha így volt, miként írhatta meg a Zadigot és a Candideot és miként válhatott azzá a bölcs, jóságos, igazságtalanságot üldöző aggastyánná, akinek Ferney-i visszavonultságában mutatkozik meg előttünk? Ime, ez az igazi Voltaire, mutat rá Maurois, ám ha így van, miért szenteli könyvének az utolsó negyedét az «igazi Voltaire»-nek?

Mégis, a türelmetlenségnek és a babonáknak ebben az új századában hálásak vagyunk már a puszta tényért is, hogy valaki a figyelmet Voltaire felé irányítja. Olyan sok az, amit a racionalizmusnak ez az apostola az igazság szenvedélyes szeretetétől hajtva, életét veszélyeztetve tett, hogy Maurois is megbocsátja neki, ha ravaszkodáshoz folyamodva, vagy konokul hazudva, de semmiképen sem akart martir lenni. Egy életen át országról-országra üzetve, ezer megalkuvás közt, de makacs előnyomulásban e világ hatalmasságai ellen a szellem presztizsének elismertetéseért: élete végén barlangjából, melynek egyik szája Svájcra, másika Franciaországra nyilt - e kétes biztonságú fedezékből, menekülésre mindig készen, innen írja leveleit és röpiratait az ártatlanul üldözöttek védelmében. Művei együtt égnek a Calas-k, de-La Barre-ok, Martin-ok tetemeivel a máglyán és Párisban egy tanácstag fontolgatva kérdi, hát mindig csak könyveit fogjuk elégetni? Szerette a pénzt, de függetlenségét vásárolta meg vele, Corneille unokáját férjhez adta és háborúk viharaiban, a türelmetlenség hullámai közepette menedékvárosát a békés munka és a vallási türelem szigetévé változtatta.

Ha ma valahonnan, a világ távoleső helyéről valamilyen abszurd, természetellenes jelenségről hallunk, kétkedéssel fogadjuk a hírt, holott nincs közvetlen tapasztalatunk az ellenkezőjéről. Nem hisszük, mert nem láttuk, mert «valószínűtlen», ámde lehetne ellenkezőleg is, elhihetnők mindaddig, amíg közvetlen tapasztalat révén az ellenkezőjét be nem bizonyítják. Európai civilizációnknak ezt az alapvetően pozitívista jellegét fel nem fogva és magától értetődőnek gondolva hajlandók vagyunk alábecsülni a Voltaire-ek mérhetetlen erőfeszítéseit, akik a vraisemblable szellemét diadalra segítették. Az új romantika valamilyen önmagáért létező, nem fontos miben: csak higyjünk-hitre hivatkozva elszabadítaná újra a babona megláncolt szörnyeit. És akik még a gondolatszabadság viszonylagos formáit élvezik Európában, a szellem megtépázott presztízsének fényében sütkérezve: megfeledkeznek könnyen azokról a hősökről, akik a fegyver és az arany hatalmasságainak a gondolat erejét szögezve szembe, ő érettük verekedtek...

Voltaire-nek sokat kellett vigyorognia, de egyik barátja meglepte, amint az emberiség történetét olvasva sírt. S amikor nyolcvannégyéves korában mámorittas tömeg kísérte Párison át, a dicsőség nem szállt fejébe: «kivégzésemen ugyanennyien lennének», jegyezte meg.

Maurois szemére veti a történetíró Voltaire-nek, hogy nem volt érzéke az irracionális mozgató rúgók, a misztikum iránt, mely utóbbi pedig «az emberi természet örök szükséglete». Emberi természet! A háború is örök szükséglet, mondják az emberi természet filozófusai. Nem érti, valóban nem érti már e kor a felvilágosodásnak az emberi természet változékonyságába, javíthatóságába vetett égő hitét?

Az 1814-es restauráció idején ellenségei, akik nálánál talán nem több, de bizonyára hangosabb kegyelettel voltak élet és halál misztériumai iránt, hamvait a Pantheonból ellopták és nem tudni hova szórták.