Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 3. szám
Szeretek csavarogni. Mindig is szerettem, szeretni is fogok még késő öregségemben is, ha ugyan a reumám meg nem akadályoz majd benne.
Van a csavargásaimban valami rejtelmes. Ha elindulok hazulról s a Lánchídon át Budára megyek és ott fel a Várba, vagy ha a Városligeten keresztülvágva a Lehel-utca felé tartok, egyszer csak ott vagyok a külső Józsefvárosban, ott állok a kétemeletes bérház előtt, ahol tízéves koromtól kezdve négy esztendőt éltem, laktam, lobogtam, sírtam, kacagtam, tanultam és felejtettem.
Állok a ház előtt, felbámulok az ablakokra s mélységes nyugtalanságot érzek. Valamit itt hagytam ebben a házban. Nem tudom, hogy mit és mégis keresem. És éppen ebben a házban, nem azokban, amelyekben előtte és utána laktam. Valami megtudhatatlan elintézni valóm van ezzel a házzal. A házzal, vagy a lakóival, a régiekkel, esetleg az újakkal, nem tudom, nem tudhatom, valamivel adósom maradt ez a ház, de lehet, hogy én tartozom neki.
Most is itt állok és bámulok föl az ablakokra. Szürke bérház, kapuja nagy és barna, ablakai rendesek, nyár van, az ablakokat nyitva tartják, senki sem néz ki rajtuk. Nézem a házat, ugyanaz, mint huszonhat évvel ezelőtt, áldott ház, elhiszem neki, hogy azóta nem történt semmi, hogy én is ugyanaz vagyok, aki huszonhat évvel ezelőtt voltam. Szeretnék ugyanaz lenni, akarok ugyanaz lenni, megrohannak az emlékek, életre kel minden, ami volt és elmúlt, életre kel úgy, hogy legyőzi azt, ami utána volt, vagy van, elfoglalja a helyét s álmom teljesült, célomat elértem, itt van gyermekkorom.
Három ablak a második emeleten az utcára, - ott laktunk. A hajam két hosszú fonatban repült utánam, mikor végig rohantam az előszobán, a folyosókon s le a lépcsőn. Mindig rohantam. Valahová, valami elől. Lobogó nagy rohanások tempójában éltem. Rohant a testem, a lelkem, az eszem, mindent megtanultam, mindent hamar elfeledtem.
Lehull a tekintetem a második emeletről. A kapu. Ezen jártam ki-be. Csalóka reménnyel ki, el, és reménnyel vissza.
A kapun most téglaalakú papírlap van kifüggesztve, rajta rajzolt betűk hirdetik:
EZ A HÁZ ELADÓ
Állok a járdán, a kapura bámulok, a táblára bámulok, megnéztem a szöveget - s szánom-bánom az életemet. Hogy nem választottam még idejében valami vagyontszerző mesterséget. Lehettem volna szatócs, aki szegényemberek fillérjeiből könnyeden összegyüjtheti egy ilyen külvárosi bérház árát. Miért is nem mértem pálinkát a napszámosoknak? Miért nem vettem posztót s miért nem adtam el a szükség napjaiban tízszeres áron? Kereskedhettem volna arannyal, de vassal is. Mennyi egyszerű, hasznothajtó foglalkozás van a világon.
Hiába, nem veszem meg ezt a házat sem most, sem tíz, vagy húsz év mulva. El is késtem, meg különben sem vagyok vagyonszerző fajta. Kár, most, mikor éppen ez a ház eladó.
De - megragadom az alkalmat, hiszen belülről is annyira szeretném látni ezt a házat. Mindent szeretnék látni, a kapualját, a lépcsőházat, az udvart, a lakásokat, a padlást, a pincét.
Fölnevetek. A háziúr jut eszembe, Lord Ábrahám. A kecskeszakállú öreg ember, aki napjában háromszor is bejárta az udvart, az emeleti folyosókat s bekukkantott a konyhákba. Be is ment némelyikbe, fölemelte a födőt a fazekakról, lábasokról, megnézte, hogy mit főznek az asszonyok. Néha kóstolót is kért tőlük. A csinosabbakat megcsipkedte, az értelmesebbekkel elbeszélgetett. A gyerekeknek barackot nyomott a fejükbúbjára. Hadarva, éneklő hangon beszélt az életéről. Hogy tizenötéves korában miként indult el a trencséni kis faluból, neki a nagy világnak. A testén levő egyetlen ruhája, a csizmája, meg három ing és két alsónadrág volt minden vagyona.
Pestre jött. Hová mehetett volna abban az időben máshová? Előbb kifutó lett egy boltban, majd hamarosan önállósította magát, piaci árus lett. Szalagot árult. Az üzlet jól ment, hát azt gondolta, hogy megnagyobbítja. Vidéki vásárokra kezdett járni. Becsaptam én a parasztot, ha a legmélyebb álmomból keltett is fel, - dicsekedett gyakran Lord Ábrahám. Ilyenkor aprókat kacagott s összedörzsölte a két tenyerét.
Maga a háziúr, Lord Ábrahám, látta el a házban a házmesteri teendőket. Gazdag ember létére ő nyitotta ki a kaput, téli zimankós éjszakákon is, és boldogan csúsztatta zsebébe a kapupénzeket. A házmesterpénzt is ő szedte évnegyedkor. Kuporgatott és - talán koplalt is. Kitérdelt nadrágban, lyukas kalapban járt, egyetlen lányának gyüjtötte a vagyont. A lányából, Rozálból, igazi úri kisasszonyt akart nevelni.
Lord Ábrahám neje, a Hanni, koránöreg nő, szüntelenül mosott, vasalt. Cselédet nem tartott. Rikácsoló hangján naponta százszor is szólította Privogyánét.
Privogyáné a viceházmesternő volt. Hórihorgas, csontosvállú tót asszony, aki a melléklépcső kanyarulatában a vicelakássá kinevezett ablaknélküli mélyedésben tartózkodott s minden rikácsolásra onnan bújt elő. Ez a mélyedés mosókonyhának épült, de a lakóknak nem volt szükségük mosókonyhára. A lakásokban mostak. A tiszta ruhát fölterítették a konyhában kifeszített kötelekre. Ha sok volt a ruha, jutott belőle a szobába is, sőt gyakran a folyosó vaskorlátjára is.
Lord Rozált, a leányt, doktorkisasszonynak csúfolták, vagy tisztelték a ház lakói. Ő középiskolás magántanuló volt s évenként a közeli fiúgimnáziumban vizsgázott. Tizenhatesztendős lehetett a Rozál, tizenhatesztendős lénye újult fel az emlékezetemben. Karcsú, magas, szép lányka. Nem hasonlított sem az apjára, sem az anyjára. Keskenyre szorított szájjal sietett át az udvaron, örökösen duzzogó fintorral az arcán. Nem köszönt senkinek. Lehet, hogy csak szóbeszéd, asszonycsérogás volt, de azt mondták róla, hogy nem ül a szüleivel egy asztalhoz étkezni. Egyedül ebédel, egyedül vacsorázik, külön a szobájában. Az anyja szolgálja ki. Ha elmegy hazulról, a szülei felé megbiccenti a fejét s ennyit mond: jónapot.
Mi gyerekek haragudtunk Rozálra. A komor, szenvedő arca miatt. Nekünk vídámság kellett. A fiúk utána is kiáltottak: magántanuló hölgy, magántanuló hölgy! És az emeletről almahéjat, gyümölcsmagot dobáltak reá a merészebbek.
Privogyáné, mikor nem a háziasszonynak segédkezett a mosásban, rézkilincsek fényesítésében, vagy mikor nem takarította az udvart, a lépcsőket, szünet nélkül szidta a lányát, Böskét:
- Miért nem veszel rólam példát, te Beske? Kezem-lábám ledolgozom, te meg egész náp álmát zábálsz. Tudod te lány, hogy kik esznek egész náp álmát?
Én váltig törtem a fejem azon, hogy miért is olyan nagy bűn az almaevés. Nekem tetszett a Böske. Hamvas arca, izmos és mégis karcsú teste. Még az is tetszett, ahogy az almát ette. Mert csakugyan egész nap almát evett. A köténye, a szoknyája zsebei duzzadtak az almától. Egészséges fogait harsogva vágta bele az almába Böske. A fűszeres segéd egyszer hátulról elkapta őt a melléklépcsőn s belemarkolt a mellébe. A Böske nem sikoltozott, nem is sértődött meg, hanem úgy rázta le magáról a legényt, mint kutya a vizet. Azután félkarral lepöndörítette a lépcsőn. Vissza sem pillantott rá, hanem kivett a zsebéből egy almát, beléharapott s ment föl a lakásukba. Hát ez nagyon tetszett nekem. Nem sikoltozott, mint a házban lakó többi lányok, akik dühöngtek, de mégis tűrték, hogy a fiatalemberek összemarkolásszák őket.
Privogyáné azt is mondogatta, hogy a Böskéből nem lesz semmi. Tévedett Privogyáné, mert a Böskéből hentesné lett. Gazdag polgárasszony, százkét kiló a súlya. Néha bemegyek az üzletükbe vásárolni, Böske ott ül a kasszában, söpri be a pénzt és almát eszik.
Még mindig a kapu előtt állok, bámulok a kartonlapra, már el is feledtem, mi áll rajta. Elszánom magam és belépek a kapun. Hűs levegő csap az arcomba. A kapualja olyan, mint egy homályos, nyirkos alagút. Az alagút végén újra ragyog a napsugár. A kapu alatt jobbra ajtó. Ez az ajtó a fűszerüzlethez tartozó lakásba vezet. Akkor Schwarz I. Jakabé volt a fűszerüzlet. Ez előtt az ajtó előtt is megállok. Keresztül megyek a konyhán, a szoba ajtaja be van zárva. A raktáron megyek át, ott állok az üzletben. Ott foglalatoskodik Schwarz I. Jakab, a fűszeres. Pocakos és kiabál. Mocskos, térdig érő kabátján, amely eredetileg fehér lehetett, zöld, bordó és sárga festékfoltok váltakoznak olajfoltokkal, a könyökén a kabát szakadt.
Schwarz I. Jakab felesége ül a kasszában s rendezgeti a számlákat. Külön csomóba rakja a kifizetetteket s azokat, amelyeket majd elsején, meg tizenötödikén kell kifizetnie. Az egyik szemén hályog van, de a másikkal sem pillant fel a munkájából. Azért mégis, mikor az ura belenyúl valamelyik cselédlány blúzába, vagy belecsíp a vásárló asszonyok husába, megszólal:
- Te Schwarz, nem lesz már elég?
- Ne irígykedj mama, jut is, marad is. Azért te sem panaszkodhatsz mama, igaz-e? - hahotázik a fűszeres, hosszan, kiadósan, mintha tudná, hogy amikor nevet, nemcsak fekete foggyökerei, de vértelen foghusa is kilátszik szétnyílt ajkai közül s ez rútságát a végletekig fokozza.
Az asszonyok nevetnek s az ujjukkal fenyegetik a fűszerest:
- Komisz ember maga, Schwarz úr. De csak ne hencegjen, nem olyan nagy mester maga. Tizenegy éve nős és akkora gyerek sincs a házban, mint a kisujjam.
- Hát, ha csupa vénember lakik körülöttünk, - nevet föl újra a fűszeres, úgy, hogy reng a pocakja. - Igaz-e, mama?
- Bolond vagy te, Schwarz! Kinevetnek ezek a jóasszonyok.
Lehet, hogy az ilyen tréfálkozások miatt járták a pletykák. Mert mikor tizennégyévi meddő házasság után a fűszeresné teherbe esett, a ház asszonyai váltig azt állították, hogy az apa nem a fűszeres, hanem az elsősegéd. Az a szép, magas, szőke fiatalember, aki ott lakik a Schwarzéknál s ott is étkezik.
Az udvarra kerülök. A hirtelen világosság miatt káprázik a szemem. A ház, most veszem észre, mégsem olyan, mint huszonhat évvel ezelőtt. Tisztább, csöndesebb. A folyosókon, a lakások ajtajai előtt rohangálnak föl-le a gyerekek, fiúk és lányok. A földszinten nem rakják ki lakásaik elé a lakók szakadozó, de kényelmes karosszékeiket. A világ változott, rend és fegyelem van a házban.
- Kit tetszik keresni? - szólít meg egy kövér asszonyság, ahogy ott álldogálok s bámészkodok az udvar közepén. Érzem, tudom, hogy ő a házmesterné.
- A ház... a házat...
- Ja, a házat akarja megvenni a nagyságos asszony.
- Igen, - válok most már határozottabbá.
A házmesterné arcán már elömlik a mosoly, mely az esetleges új gazdának szól. Bár a szeme vitázik ezzel a mosollyal, a tekintete fürkészve siklik végig rajtam. Nincs a testemen egyetlen ruhadarab, melyet a fürkésző tekintet elmellőzne. Jaj, a kombiném reggel biztosító tűvel erősítettem a vállszalaghoz, mert leszakadt a gomb. Ne tessék rám haragudni, házmester néni, én már ilyen rendetlen vagyok, - gondolom s csakhogy ki nem mondom. De nincs semmi baj, a vizsgát kiálltam. Miért is buktam volna meg? Hiszen elegáns a ruhám, új, kifogástalan a cipőm, a harisnyám hernyóselyem. A kalapom valódi nyúlszőr. A keztyűm ma van először a kezemen, folttalan, tiszta fehér. Olyan elegáns vagyok, hogy holmi áruház főnöke is fölvenne elárusítónőnek, na persze, ha valamivel karcsúbb lennék.
A házmesterné tiszteletteljes várakozással áll előttem. Most már kérdezősködnöm kell tőle:
- Hol beszélhetnék a háziúrral?
Meglep, hogy milyen okosat kérdeztem. Igen, egy komoly vevő csakis a háziúrral szeretne beszélni. Sohsem tudtam, hogy szélhámos képességek szunnyadnak bennem. Ha így ügyeskedek, talán még meg is veszem ezt a kétemeletes józsefvárosi bérházat. Így, pénz nélkül, néhány pengővel retikülömben.
A házmesterné hangja ünnepélyesen csendül, de lehet, hogy csak képzelődöm:
- A méltóságos úr, a háztulajdonos, Budán lakik. A minisztériumba jár hivatalba. Azért lakik Budán, mert oda közel a hivatal. Nagyon derék úr, szép magas ember, mint egy császár...
Ömlik a szó a házmesternéből. Megakasztom:
- Hát már nem a Lord Ábrahámé ez a ház?
Csodálkozva néz rám:
- Dehogy is, hogy tetszett kérdezni? A ház Gyulassy Endre méltóságos úré. Ó, már régóta.
- Hát vele szeretnék beszélni személyesen. Sok időm nincs, mert elutazom. Ez a ház meg érdekel. Most mit csináljunk?
Közönyös a hangom, színészkedek.
- Kérem, nagyságos asszony... vagy méltóságos?
Kikerülöm a kérdést:
- Egy-két lakóval is beszéltem volna. Milyen állapotban vannak a lakások? Meg, mert nem mindegy, hogy kik laknak egy olyan házban, amelyet az ember meg akar venni.
A házmesterné csetlik-botlik körülöttem:
- Megmutatom én, kérem, a házat az utolsó szögig, nagys... méltóságos asszony. Bemehetünk lakásokba is. Ha már eladja a házat a háziúr, bárcsak a méltóságos asszony venné meg, azt adná az én Jóistenem. Mert csak jobb a szegény házfelügyelőnek is, ha finom úri népek a tulajdonosok. Ma már olyan emberek is vesznek házat, tetszik tudni, hogy a cipőmet sem törültem volna beléjük a régi, boldogabb világban. Mert tessék elhinni, elhatalmasodott a közönséges nép. Mondtam is az uramnak, te Pista, ma már a parasztlányok is selyembugyit hordanak.
Szünet, várakozóan néz rám, azután elneveti magát:
- De csak szívja az uram a pipáját, azt a büdös pipát és nem felel. Évek óta nem felel nekem semmire. Hát ez a házasság. Emiatt eladó, kérem, ez a ház is.
- Mert az ura nem felel magának?
- Jaj, méltóságám, nem jól mondtam. A házasság miatt. Válnak a háziúrék. Azt' a méltóságos asszony készpénzt követel. Okos asszony. Ha az asszonyok mind ilyen okosok lennének, más lenne a világ sora.
Mosolyognom kell.
- Most meg lehet olcsón venni a házat, persze, ha készpénz van rá.
A házmesterné újra végigmér fürkésző tekintetével.
- No, megnézném a házat, - indítványozom.
- Lehet, méltóságos asszony, lehet. Csak tessék. Talán előbb menjünk föl az emeletre.
Előre enged. Megyek, a térdem reszket. Egy lépcsőfok, kettő, három, tizennégy, kanyarodik a lépcső, kétszer tizennégy, egy emelet. Hányszor feküdtem fenn az emeleten hasra a lépcső karfáján s csúsztam lefelé a magasból, mert utánozni akartam a fiúkat. Még a komiszkodásaikban is.
Megyek fölfelé a lépcsőn, a régenvolt könnyű gyermeken huszonhat év terhével. Megállok az első emeleten, még a lépcsőházban. Jobbra és balra egy-egy szárnyas ajtó. Akkor a jobbra nyíló lakásban Kremnitzkyék laktak. Elszegényedett lengyel család, apa, anya, nagylány és két fiú. Az apa, a bejelentőlapon építési vállalkozó volt. De nem épített. Hanem ivott. Reggelire sört ivott, délben bort ebédelt, este sört vacsorázott. Sohsem volt józan, de sohasem volt részeg. Úgy ivott, gépiesen, mint ahogy dohányos ember dohányzik. Hogy hol szerezte a pénzt a sok italra, az rejtély maradt. Senki sem tudta, talán ő maga sem.
Kremnitzky Babusi, ő a nagylány. Az udvar szépe. Még akkor gazdag emberhez ment feleségül. Szép volt menyasszonyi ruhában, csak kicsit sápadt. A mindenttudó vénasszonyok megjósolták, hogy Babusit a nászéjszakát követő reggel haza zavarja az ura. Nem zavarta haza s ezen én, emlékszem, csodálkoztam... A két fiú iskolába járt, rossz fiúk voltak, engem is megvertek egyszer.
Kremnitzkyék cselédet is tartottak, a Juli nénit. A szolgáló asszonyt a lipótmezei elmegyógyintézetből kérték ki, olyan háziápolt-féle volt náluk. Enni nem kapott. Fizetés nem járt neki. Kremnitzkyné verte a Juli nénit. Előttem is megverte. Juli néni nem sírt, hanem összeszorított fogakkal mozdulatlanul tűrte a ráhulló ütlegeket. Ilyenkor a szeme furcsán, eszelősen villogott s a körmét mélyen belevájta a tenyerébe. Egyszer majd megöli a Kremnitzky nénit ez a Juli néni, - mondtam az anyámnak.
Miket nem talál ki ez a lány! - csóválta fejét az anyám.
Ráugrik és megfojtja az asszonyát a Juli néni, - így képzeltem el.
Juli néni terjesztette a házban Kremnitzkyék rosszhírét. Hogy az asszony szeretőt tart. Hogy a Babusi együtt hál az apjával. Hogy falat kenyér nincs a háznál. Hogy az egyik fiút hazaküldték az iskolából, mert lopott. Hogy...
Elnevetem magam. A házmesterné csodálkozva néz rám. Az is eszembe jutott, hogy a Juli néni egyszer vasárnap beállított hozzánk; téli hideg időben nyitva hagyta maga mögött az ajtót s úgy adta elő nagyhangosan az asszonya kérését az anyámnak: Tessék adni pár darab fát és néhány lapát szenet kölcsön, elfelejtett az asszony tegnap rendelni s délután jön a Babusi kisasszony vőlegénye. Kitárt ajtónál hangosan mondta ezt, csaknem kiáltotta, de azután közelebb hajolt anyámhoz s odasúgta: Ne tessék adni, hadd fázzon az a híres vőlegény!
A házmesterné vár, látja habozásomat, megkérdezi:
- Megnézzük ezt a lakást belülről?
- Ha nem zavarjuk a lakót, - felelem én.
- Ezeket? - megvetés árad a hangjából. - Örülhetnek, ha tisztességes ember átlépi a küszöbüket. Két olyanfajta nő lakik itt. Nagyon adják a tisztességest, de az én szemem nem lehet megcsalni. Egyik férfi ki, a másik be. Még azzal bolondítják a világot, hogy manikürösnők, a frász álljon a hasukba. Mert, kérem, az ilyen cafat nők az okai minden bajnak.
Csöngetünk. Egy nő nyit ajtót, akinek a haja vörösre van festve. Belépünk a konyhából üvegfallal szerkesztett előszobába. Kínos rend és tisztaság a lakásban. A vöröshajú nő, inkább csak a házmesterné miatt - ezt megérzem - megkérdezi:
- Maniküröztetni tetszik?
A házmesterné gúnyosan néz farkasszemet a nővel, úgy felel helyettem:
- A méltóságos asszony veszi meg a házat, hát meg akarja tekinteni a lakásokat. Mert ezentúl rend lesz itt. Remélem, bemehetünk, nincs benn olyan maniküröztető férfi.
- Csak tessék, - mondja a vöröshajú nő s az arca tüzel, a nyaka és a melle, fedetlen bőre, tele van tűzvörös foltokkal, melyeket nyilván az izgalma okozott.
- Ha meg tetszik engedni, előre megyek.
A házmesterné diadalmasan nyomul befelé. Én megyek utána, hátul kullog a lakás bérlője.
Amikor már a házmesterné beér a szobába, a vöröshajú nő hirtelen behajtja utána az ajtót s a fülembe súgja:
- Ezt tessék elküldeni! Mert ez a világtörténelem legnagyobb gonosztevője.
Azután kitárja előttem a szoba ajtaját.
A házmesterné ott áll a szoba közepén, magasra tartott fejjel s táguló orrcimpával szimatol a másik szoba behajtott ajtaja felé. A vöröshajú nő kitárja ezt az ajtót is és mosolyog, mintha mondaná: Na most pukkadj meg. A szobában nincs senki. Megállok a két szobát összekötő ajtóban, megjátszom, hogy a lakás beosztását figyelem.
A házmesterné valamit magyaráz, nem hallom, mit beszél. Úgy hat rám a szava, mint az éberalvóra az utcai zaj. Már megyünk is, a folyosón vezet körül.
Itt özvegyasszony lakott két lányával. Az idősebb leány is özvegyasszony volt. A fiatalabb még hajadon, ezt Mariskának hívták. Duzzadtképű, fakóarcú lány volt ez a Mariska. Széles, hátasvállas, csípőtlen. Egyszer az özvegyasszony-nővér meg az anyja nagyon megverték ezt a Mariskát. A csukott ajtón és ablakon keresztül is kihallatszott az ütlegek pufogása, meg az anya s a nővér szitkozódása: Legény kell neked? Erre neveltelek, te szajha? Csókolózni a lépcsőházban? Te szemét. Ó, hol vettem ezt, hol vettem ezt a lányt? - jajveszékelt az anya. A folyosón állva lestem errefelé akkor s az a gondolatom támadt, hogy egy anyától mégis csak buta kérdés, hogy hol vette a lányát. De a Mariskát sajnáltam. Ma is, most is, ahogy a verés eszembe jut, huszonhat év mulva, ökölbeszorul a kezem.
Ott a sarokban egy főpincér lakott a feleségével, fiatal házasok. A főpincér kora reggeltől estig egy körúti kávéházban dolgozott. Egyszer, váratlanul, ebéd után érkezett haza. Lehet, hogy megsejtett valamit, lehet, hogy névtelen levelet írt neki valamelyik szomszédja, de lehet, hogy csak a feje fájdult meg s csak úgy hazajött. Pár pillanattal a megérkezése után a Takácsék albérlője alsónemüben rohant végig a folyosón, nyomában a vézna főpincér, egy női ernyőt szorongatva a kezében. Ha utolérte a fiatalembert, mindig ráhúzott egyet: Ingyen nő kell neked, te piszok? Ha nincs pénzed nőre, menj a kuckóba, te bitang. Ismét utólérte, megint ráhúzott egyet a fiatalember hátára. Azután rákezdte: Ingyen nő kell neked, te piszok? Aki csak otthon volt a házban, asszony, férfi, gyerek, az mind kiállt a folyosóra és nevetett.
A második emeletre a melléklépcsőn megyünk föl. Itt a melléklépcső mellett lakott Gróné. Az ura egy nyitramegyei szeszgyárban egész éven át pálinkát főzött. Csak némely ünnepnapokon jött haza a családjához látogatóba. Grónénak volt a legtöbb gyermeke a házban. Kettő-három szüntelenül körülötte ténfergett, egyet vagy szoptatott, vagy a szíve alatt hordott. Elterült testű, mocskos, feketehajú nő volt a Gróné s különös, de már akkor úgy képzeltem, hogy Gró állandó részegségben nemzi a gyermekeit, mert nem tudtam elgondolni, hogy józan állapotában kedve kerekedhetne a csúnya, lompos asszonyra.
Gróné naphosszat künn állt a folyosón és pletykázott. Ha valamelyik Gró-csemete enni, vagy inni kért tőle, taszított rajta egyet s rút, sipító hangján ezt kiáltotta: Elpusztulj, mert a gyilkosod leszek.
Gróék mellett laktak Takácsék. Mintha a sors mókás kedvében sodorta volna ezt a két asszonyt, a Takácsnét és a Grónét az egymás mellett fekvő lakásokba. Takácsnénak nem volt gyermeke. Dolgos volt és tiszta. A gazdasszonyi kiválóságáról legendák keringtek a ház asszonyai közt. Ha fölmerült a konyha, mosás, vasalás körül valami vitás kérdés, a Takácsné döntésének bármelyik vitázó fél alávetette magát. Még az én édesanyám is, aki pedig ugyancsak büszke volt a tudományára.
Takács művezető volt a Ganz-gyárban. Anyagilag rendesen megéltek, de a gyermek után való vágy boldogtalanná tette őket. Takács ha hazajött a munkából, megállt a folyosón s hosszasan elnézte a játszadozó kicsinyeket. Ilyenkor Takácsné előbújt a lakásból s rászólt a nagy darab emberre: Gyere már, meddig lesselek azzal az étellel! Takács haragos tekintetet vetett a feleségére, de azután rántott egyet a vállán s engedelmesen ment be az asszony után.
Emlékszem a kövér Braun Elvirára. Barátkoztunk egymással. Apró gyermeki bűneim társa és tanuja, Elvira. Emlékszem a homályos szobazúgokra, a «lichthofra». Egyszer rajta csíptem a hűtlent, egy fiúval csókolózott. Megundorodtam tőle. Milyen erkölcstelenség - háborogtam - fiúval csókolózni! Így ért véget a barátkozásunk.
Kire emlékszem még és kire nem emlékszem? Valami tarka gomolyag lebeg előttem, elmosódnak benne a tárgyak, fejek, alakok. A gomolyag változik, kering, vonul, senki és semmi nem tud, nem akar belőle fölmerülni, kilépni. A tárgyak élnek, maradnak, korhadnak, az emberek nevetnek, sírnak, élnek és halnak... No még ott, ott két varrónő lakott, öreg lányok. A vasalót kitették a folyosóra. Egyszer egy Aranka nevű kislány megbotlott s ráült a parazsas vasalóra. Szinte most is érzem a pörkölt hús szagát. Látom az Aranka anyját, ahogy karján a sikoltozó gyermekkel mint egy tébolyodott fut le a lépcsőkön s rút szavakat, átkokat kiált a varrónőkre. És... talán semmi több.
Itt állok a második emeleti kettős számú ajtó előtt.
Nem, nem szabad szellemeket idézni. A halottak csak feküdjenek nyugodtan a sírjaikban. Ne ugrálj, te bolondos szív! Nem vagy már tizennégyesztendős. Ne bámulj bambán a világba, te szem. Állj meg láb, ne lépj át ezen a küszöbön, nem szabad.
A házmesterné kedveskedni akar azzal, hogy becsönget a lakásba. Már nyúl a csengőhöz. Rá akarok szólni, nincs szavam, nincs hangom. Nyúlok, hogy megfogom, visszatartom a kezét. Nyúlok, de annyira meg akarom akadályozni, hogy bénaság ömlik el a karomban. A házmesterné már csöngetett és a szívem elszorul.
Tizennégy-tizenötéves lányka nyitja ki az ajtót.
Ebben a pillanatban éles kiáltás harsan fel az udvar mélyéből:
- Kovácsné! Házmesterné asszonyság!
- No, mi az már megint?
- Jöjjön már, az Istenért. Csőrepedés van.
- Megyek, megyek, - lihegi ijedten s már indul is.
Vissanéz rám:
- Jövök én, méltóságám, ebben a pillanatban. Marika, lelkecském, legyen olyan szíves, vezesse be a méltóságos asszonyt magukhoz.
Most már lohol a házmesterné lefelé a lépcsőn, önkénytelenül utána nézek, két melle, a karja és a válla, a combja külön megy, siet, mozog valamennyi testrésze. Mert csőrepedés van a házban.
Lehúnyom a szemem.
Megkapaszkodom az ajtófélfában, a ház mozdul. Erősen kapaszkodom, a ház forog körülöttem. Inognak a falak, hull a malter, a zuhogás hangját hallom, szédülök, forgok én is... A házmesterné siet, lohol, süllyed lefelé, de már későn, a víz már valahol áttört a falon, csőrepedés van. Lazulnak a téglák, három-négy kihull a falból, a résen ömlik a víz, az udvart elönti gyorsan, hihetetlenül gyorsan emelkedik, elborítja a házat, kiömlik az uccára, szétfolyik a városban, áradat, nem is csőrepedés van, vízözön, elönt mindent, csak egyért, mindenkit egynek, ennek az egyetlen háznak a bűneiért.
- Be tetszik jönni, néni kérem?
Felnyitom a szemem s mély lélegzetet veszek. Ó, erről a kedves kislányról megfeledkeztem. A lányka félrehúzódik s utat nyit nekem a lakásba.
Átbotorkálok a sötétes előszobán. Szinte várom, hogy a konyhaajtón kilép majd az édesanyám s így szól:
- Hol csavarogtál annyi ideig?
Hol csavarogtam annyi ideig. Huszonhat esztendeig. Milyen bizonyítványt hoztam haza az iskolából. Miért remegnek úgy a lábaim? Megbuktam talán?
A másik ajtó felé tekintek reménykedve. Hátha kilép rajta kedves apám. És így szól, szeme, szája körül azzal a kesernyés bánatmosollyal:
- Ne bántsd, Etelka, hiszen gyerek még.
Mert így harcolt apám értem, meg a testvéreimért, anyámmal. Két ember voltak ők, egy igába fogva. Két igavonó. Egymás oldalán. Csak este, pihenéskor pillanthattak egymás szemébe, becsületesen. Beszédesen.
De nem, a konyha felől, sem a szoba felől nem jön senki. Nem von kérdőre senki és nem is vesz az oltalmába senki. Igaz, nem történik semmi, kár.
Csupán szédülök. Már szeretnék visszafordulni. A nyelvem akadozik, pedig arról sem tudok, hogy szeretnék valamit mondani. Mintha egy idegen, merev test lenne a számban.
A kislány kinyitja előttem a szoba ajtaját. Bemegyek. Csak szeretnék betámolyogni, de erőt veszek magamon s szilárd léptekkel megyek be. Tessék beszállni, csekély huszonhat év. Nem több, mint egy pillanat. Itt látható Gyula bátyám, a katona, teste darabokra tépve. Az apám, kiterítve. Ni, hogy mosolyog. A testvéreim mind láthatók, öregek. Itt vannak, élnek, itt él az anyám. Lám, reszket a keze, a feje is reszket. Itt reszket minden, ami volt, ami van, talán még az is, ami lesz.
Csakugyan! Ott áll a szoba közepén a hosszú asztal. Az asztal körül sok-sok szék. De a székeken nem ül senki. Nem vártak. Miért festették át a falat? Szép bordó volt a fal, aranyvirágokkal, most meg sárga. Ejnye, nem tudják, hogy nem szeretem a sárga színt. Megjöttem s nincs itt senki, az anyám nem hozza be a levest a gömbölyű tálban, nem teszi le az asztal közepére sietős mozdulattal. Egy kicsit későn is van, nagyon későn is van, ebédidő már régen elmult.
A homlokom mögött különös fájást érzek, nem is fájás ez, hanem bódultság.
- Hozzak vizet? - csendül jóindulatúan a kérdés.
Talán mindent észrevett, mindent lát rajtam ez a kislány, talán rosszul lettem, hogy vízzel kínál.
Igent bólintok, azután belezuhanok egy karosszékbe. Hallom messziről a víz csobogását. És várok. Sokára jön a kislány, a Marika lelkem, ahogy a házmesterné szólította.
- Folyattam ám. Nyáron muszáj, nagyon melegen jön a csapból.
- Messziről jöttem, - mondom én.
Marika csodálatosképen megérti, mit akarok mondani.
- Igen, - felel, - elfárad az ember. - Különösen nyáron.
Marika leül velem szemben. Lehúzza a térdére a szoknyácskáját, hölgyet játszik, aki a vendégével társalog.
- Anyukám kiment a temetőbe, sajnos csak este jön haza.
- Sajnálom, - mondom én, minden meggyőződés nélkül.
A kislány körülnéz. Kinéz az ablakon. Végre is ezt mondja:
- Meleg van.
Mosolygok. Olyan édes kis jószág ez a Marika. Olyan zavart, fiatal. Éppen annyi idős, mint én akkor.
- Régen laknak itt? - kérdezem.
- Ó, már a nagymamám is itt lakott, - legyint. - Most rém unalmas itt. Régen sokkal érdekesebb volt.
Csodálkozom, csak úgy a tekintetemmel.
- Tessék elhinni. Huszonöt évvel ezelőtt minden rém érdekes volt.
- Honnan tudja ezt maga, Marika?
- Tudom, meg hallottam. Akkor, a háború előtt, jobbak voltak az emberek. Szerették egymást.
Elnevetem magam s önkénytelenül is tagadólag rázom a fejem.
Marika bizonykodik:
- Tessék elhinni, néni kérem. Akkor még volt igazi szerelem. Itt van példának az apukám esete az anyukámmal.
A falra mutat a kislány. A falon életnagyságú kép, a fakó, puffadtarcú Mariska fényképe.
- Anyukámat majdnem agyonverte a nagymama, mégis kitartott apukám mellett. Hát nem gyönyörű ez? Ma, kérem szépen néni, már nincs ilyen szerelem. Én csak tudom.
Elgondolkozik Marika:
- Ebben a lakásban is lakott egy család, nagyon érdekes népek lehettek. Nagymama sokat mesélt róluk.
Mintha egy kéz megmarkolta volna a torkomat. Tudom, hogy most rólunk lesz szó. Szeretnék így esdekelni: enyhe ítéletet kérek. De csak ülök némán, várakozóan, talán mindjárt a vádbeszéd következik.
- Volt egy tizennégyéves lányuk s tudott sakkozni. Úgy tudott sakkozni, hogy felnőtt férfiak is sakkoztak vele. Nagyszerű lehet felnőtt férfiakkal sakkozni és mattot adni nekik. Persze az ilyen gyerek csak felnőttekkel játszik, biztosan gőgös majom volt az a lány. Ismerem az ilyen fajtát. Én csak a lépéseket tudom, néha játszom a Gró Pistával, de mindig ő nyer.
- Gró Pista, - belekapaszkodok ebbe a névbe. - Itt laktak a második emeleten, az apja egy szeszgyárban volt...
Marika közbe vág:
- Az a nagypapája. A Gró Pista papája kereskedő. Rém gazdagok. Három szobás lakásuk van a Teréz-körúton. Igaz, hogy egy szobát ők is kiadnak. Zongorájuk is van. Úgy vették árverésen a konjukturában. Pista a Barcsayba jár. Azt mondja ügyvéd lesz és akkor elvesz engem feleségül. De én nem hiszem el neki. Meg úgy sem megyek férjhez soha.
Marika igazgatja a ruhája ráncait, kacéran pillant rám. Vajjon elhiszem-e, hogy úgy sem megy férjhez soha.
Nem hiszem el, de nem is érdekel most, hogy férjhez megy-e Marika, vagy sem. Azt kérdezem:
- Lakott itt egy család, a Kremnitzkyék, nem hallott róluk Marika?
Mosolyog:
- A Kremnitzky Babusi nénit láttam a ligetben, anyukám mutatta. Anyuka azt mondja, hogy a legszebb lány volt a házban. Ujjé.
Marika huncutul nevet. Összehúzza a szemét, csücsöríti a száját.
- Most nem szép? - kérdem én, összeszorul a torkom az izgalomtól.
Marika a combjához ütögeti a tenyerét:
- Csunya. Kövér, ráncos, ősz.
Verejtékcsöppek gyöngyöznek a halántékomon. Lefolynak az arcomon végig. Sietve szedem elő a zsebkendőmet s púderezem, rúzsozom az arcom.
- A néninek nincs szüksége olyasmire, - mutat Marika a szépítő eszközeimre. - A néni így is szép, - teszi hozzá merészen.
- Kis hízelgő. - De azért hálásan megsimogatom.
Most még figyelmesebb lesz. Közelebb húzza hozzám a székét, babrálja a haját, leül, feláll, izeg-mozog:
- Elmesélnék valamit.
- Meséljen, Marika, kis aranyos.
- De titok!
- Nem árulom el senkinek.
- Borzasztó érdekes, de titok.
- No mondja már!
- A Hochstädter néni, aki alattunk lakik, régen nem ott lakott, hanem a sarokban.
Marika néz rám. Elhallgat.
- Ez a nagy titok?
Nevet:
- Akkor még szegények voltak, nem volt kávéházuk.
Rám néz megint. Vár.
- És?
- Hát a Hochstädter néni megcsalta az urát!
- Lehetetlen!
- Becsületszavamra.
- Ha becsületszavára mondja, Marika, akkor elhiszem.
Marika még közelebb nyomul hozzám. Szinte az arcomba leheli:
- A Hochstädter néni egy gróffal csalta meg az urát.
Nem felelek.
- Nem tetszik elhinni?
- Nem, Marika, ezt nem hiszem el. A csalást elhiszem, de a grófot nem.
Marika hallgat. Távolabb húzza tőlem a széket, melyen ül. Duzzadt szájacskáját keskenyre préseli össze. Titkolni akarja, de látom, hogy haragszik rám, mert az álmaiban zavarom. Marika elképzelésében a csábító egy gróf.
- És mondja Marika édes, mi a maga véleménye arról az asszonyról, arról a Hochstädter néniről, aki megcsalta az urát?
- A gróffal? - Marika békülni óhajt, de az a feltétele, hogy ismerjem el a grófot.
- Hát a gróffal.
Marika felvidul. Marika győzött. Kicsit pózol, de szívesen felel:
- A véleményem vegyes. Először is régen történt. Meg ha szerette azt a szép barna grófot a Hochstädter néni, akkor megbocsátok neki. Persze, ha nagyon szerette.
- Ha nagyon szerette, - gondolkozok. - De mondjuk, hogy a gróf nem is volt gróf. Tegyük fel, hogy a gróf csak kereskedősegéd volt a Braun Mór fiai textiles cégnél. Akkor?
- A szerelem szerelem akkor is, ha az illető nem gróf, hanem kereskedősegéd. Bár részemről kereskedősegéd kizárva, utálom őket. De a szerelem mindenkinek a privátügye.
Keményen cseng a Marika hangja.
Hallgatunk, Marika sóhajt:
- Én nem avatkozom a mások privátügyeibe. A lányok a suliban folyton a barátnőik ideálját kritizálják. Kinek mi köze ahhoz, hogy a Gró Pistának görbe a lába. Nem görbe, néni kérem, ezt csak a példa kedvéért mondtam. Én nem törődöm senki fiújával. Én még kislány vagyok, van nekem más gondom.
- Ugyan. Talán nehezen megy a tanulás? Hiszen már vakáció van. Vagy talán megbukott? Vagy... mi a maga gondja, mondja meg szépen.
- Hogy felvesznek-e a képzőbe. Mert tanítónő szeretnék lenni, kérem. Nincs annál gyönyörűbb a világon.
- Ha jó volt a bizonyítványa...
- Bizonyítvány nem számít, néni kérem. Protekció kellene.
Néz rám, vizsgál, éppen úgy, mint a házmesterné, lent az udvaron. És tovább magyaráz:
- Ma minden nehezen megy és semmi sem megy protekció nélkül. Elromlott a világ, tessék elhinni. Anyukám mindig meséli, hogy régen jobb volt.
- Nem volt jobb, Marika. Akkor is rossz volt. Illetve... most is jó. Mert azért, ugye kislány, maga boldog.
Gondolkozik:
- Nem vagyok boldogtalan, - így felel. - Csak szeretnék egyszer elmenni a Nemzetibe. Mert a színházat imádom. Még csak a Jókaiba voltam a Városligetben. Kétszer.
- Persze, színésznő szeretne lenni?
- Nem. Már volt róla szó, mert az jó pálya, de a lányok a suliban azt mondják, hogy nincs szekszepilem. Nem vagyok vamp. Nincs bennem semmi rejtelmes. Olyan vagyok, mint a Nana a Zolából, kövér, szőke, fehérbőrű, ez a típus már nem divatos.
- Marika, maga olvasta a Nanát?
- Már régen.
- Milyen régen?
- Hat hónappal ezelőtt. A papám veszekedett is anyukával, hogy miért enged mindent olvasni. Anyu leintette, hogy nem árt, ha egy lánygyerek tanul egy kis életet. De hiába, ha nem is engedik meg, úgyis elolvasok mindent titokban.
- Na és tetszett magának az a regény?
- Nem.
Elönt a kiváncsiság. Talán erkölcstelennek találja Marika a Nanát.
- Nem tetszett?
- Nem!
- Miért nem?
Ránt egyet a vállán, grimaszt csinál, nem tud felelni.
Erőltetem.
Egész ingerültté válik:
- Mert miért hal meg a Nana a regény végén abban a csúf feketehimlőben? Hát nem borzasztó ez? Nekem ez nem tetszett, hogy a Nana, aki szép volt, szőke, kövér és hasonlított rám, ilyen csúnya módon hal meg a végén. Miért nem megy férjhez? Elvehette volna az a márki. Történt már olyan az életben is, nem csak a regényben.
Piros a Marika arca, haragosak a mozdulatai is.
Faggatom a kislányt tovább, talán bosszantani is akarom!
- Ugyan, Marika! Az a Nana rossz nő volt. Pénzért szerette a férfiakat.
Marika meglepően felel:
- Nem vagyok irígy természetű.
Nagyszerű, ezen muszáj nevetnem. A kislány folytatja:
- Mindenki haragszik itt a házban két... nőre, akik az első emeleten laknak és...
Elhallgat, zavar önti el.
Nem segítek rajtad, Marika. Csak evickélj ki magad a hínárból, melyet a sok tilos szó, tilos fogalom font köréd.
- Hát akik pénzért barátkoznak, - vágja ki Marika.
- És maga?
- Én nem avatkozom a mások privátügyeibe, már mondtam!
- Nem mindenki gondolkodik úgy, ahogy maga. A házmesterné ugyancsak haragszik arra a két nőre, - szorongatom a kislányt.
Marika nevet. Az arcocskáján két kis lyuk keletkezik nevetés közben. A szemét lehunyja, a száját csücsöríti. Úgy bugyborékol a nevetés a torkából, mint a kis forrás a földből, üdén, tisztán.
- A házmesternéninek csak a szája jár, de a szíve jó. Az emberek mind jobbak, mint amilyeneknek mutatják magukat.
- Ejha, Marika! Hol szerezte ezt a derűs világszemléletet?
- Úgy érzem. Hozzám mindenki jó. A tanárnő úrnők is. Ha rám néznek, egyszeriben mosolyognak. Pedig én sohsem viszek nekik virágot, mert nekünk kevés a pénzünk.
- Maguk szegények, ugye.
- Ne-em. Igen. Negyvenet keres a papám hetenként. Azért telik mindenre, csak szűkösen.
- Szeretne szép ruhákat? Fürdeni a Balatonban. Utazni?
- A fedettbe szeretnék egyszer elmenni. A fedettbe meg a Nemzetibe. Az rémgyönyörűszép lehet. De hát...
Elhallgat. A távolba néz. Bizonyára a fedett uszodára gondol, ahová jó lenne elmenni. Hallgat és mosolyog. Mosolyog, mert talán tudja, hogy egyszer mégis elmegy a fedettbe.
Marika nem lázadó lélek. Kislány, egészséges, vidám és remél, ugyanaz ő most, mint huszonhat évvel ezelőtt... Nem, az a másik kislány, mintha már akkor tudta volna, hogy Zolának muszáj megölnie a Nanát a regénye végén. Az a másik kislány, aki voltam, már akkor sem hitte, hogy egyszer mindenki eljuthat a fedettbe.
Csöngetnek, a házmesterné jön értem:
- Ne tessék haragudni, annyi baj van ebben a nyavalyás házban.
Elakad, meghökken attól, amit a házról mondott. Kis szünet után ezzel toldja meg.
- Mert a lakók nem ügyelnek semmire.
Búcsuzok Marikától. A lányka kezem után kapkod. Hátra dugom a kezem. Azután mégis megsimogatom a Marika haját, megcsókolom az orra táján az arcocskáját.
- Köszönöm a vizet, - s nevetek.
Azt nem mondom, hogy: köszönöm a nevetésedet, azt a sok bölcs szamárságot, amivel mulattattál. Köszönöm a jó kis lelked, amivel egy félórára fölmelegítettél.
Lefelé megyünk a lépcsőn, azt mondom a házmesternének:
- Tetszik a ház. Majd beszélek a háziúrral.
- Ezeknek is tessék fölmondani, ha megveszi a házat a méltóságos asszony. - A házmesterné a második emelet kettős számú ajtó felé int a fejével. - Régen laknak itt a házban, már nagyon basáskodnak.
Megkönnyebbülten nevetek, hiszen csak a szája jár a házmesternének, de a szíve jó. Így tanultam Marikától.
Meg akarom őrizni a látszatát annak, hogy komoly házvásárló vagyok, bemegyek hát a házmesteri lakásba s a noteszomba följegyzem a háziúr budai lakáscímét.
- A méltóságos asszony valami Lordékat tudakolt az előbb. Kérdeztem a fűszerest, az is régi lakó. Csakugyan Lord Ábrahámé volt a ház régebben. A Lord úr meghalt, a felesége meg hazament szlovákországba.
- A lányukról, Rozálról, nem hallott semmit?
- Orvos. Az ura is orvos.
- A régi fűszeressel mi van? - faggatom a házmesternét. Muszáj faggatnom.
- Hű, azt tudom kérem, az érdekes eset. Tizennégyévi házasság után született az első gyerekük. Azután született még hat, mind fiú. A belvárosban van fűszerüzletük, de csak kereskedőknek adnak el nagyban, milliomosok azok, kérem.
- Na, Isten áldja! - indulok.
A házmesterné kikísér a kapuig. A kapuban még egyszer mondom:
- Na, Isten áldja.
- Kezit csókolom, méltóságos asszony. Ha meg tetszik tudni egyezni a házra, csak tessék megvenni. Mert ilyen szerencsés ház nincs több a városban. Itt még a lakók is mind boldogulnak. De azért ne tessék gondolni, hogy egy fillérrel is többet adnak negyedkor, mint amennyit kötelesek fizetni. Az ilyen proli nép nem érdemli meg, hogy a föld a hátán hordozza. Kezít csókolom.