Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · KISEBB BÍRÁLATOK

Turóczi-Trostler József:

Magyar költők németül. (Ungarische Dichtungen. Übertragen von Ladislaus Szemere.) - Szemere László egyetlen irodalmi szenvedélye a fordítás. Ebben merül ki minden ambiciója, érdeklődése. Nincsenek felfedezései, nem szolgál «szenzációk»-kal, de fegyelmezett áhítattal közeledik minden idegen formához és tartalomhoz s azon van, hogy ugyanilyen tisztelettel közvetítse őket. Ez a tartása határozza meg fordításainak értékét. Nyelve személytelen irodalmi köznyelv, forrása, normája a német impresszionizmus szókincse, kép- és hasonlatkészlete, technikája, úgy amint Heine nyomában Detlev von Liliencron és Dehmel között «klasszicizálódott.» Éppen ezért az impresszionizmus és epigonizmus kisebb és nayobb költőivel birkózik meg a legkönnyebben. Kiss József érzelmes ünnepiessége vagy Juhász Gyula oldott dekadenciája is eléggé tisztán kerül ki a két nyelv egyezkedő találkozásából. Annál súlyosabb feladat megközelíteni és megszólaltatni Babits irracionális mélységeit, megfelelő hangjegyeket találni Gellért Oszkár, Tóth Árpád elidegeníthetetlen atmoszferikus jegyeihez. Itt Szemere gyakran megáll a félúton, egy súlytalanabb hangnyelvre ülteti át a súlyosabb eredetit. Eredmény: kitűnő részletek, kifogástalan versszakok, de az egységes benyomás ritkán kielégítő, s mindig akad kicsinyes kép, rím, «kispolgári», «házias» szó, amely kirí az eredeti hangképből. Petőfi elemi egyszerűsége is valami kispolgári, érzelmes német ízt kap útravalóul; Ady lírai, nyelvi izgatottsága pl. annyira megszelidül, hogy alig ismerni rája. Legmélyebben a Kosztolányi világába élte bele magát Szemere. Kifogyhatatlan szeretettel és odaadással fordította le a Szegény kisgyermek panaszai-t. Csakhogy néha rajta veszt egy-egy szokatlan rímen vagy biedermeieres kedélyességgel pótolja a lírai álmélkodás és idill nyelvét. - A fordítók legérzékenyebb problémája: a balladaíró Arany. Egyfelől A. W. Schlegel, Rückert, George, Rilke, St. Zweig, másfelől Arany, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc fordításai azt mutatják, hogy nincsen lefordíthatatlan költő. De ezúttal nem is lefordíthatatlanságról van szó, hanem egészen másról: Arany balladájának formájáról. A magyar ballada ma kizáróan Arany kegyelméből él, akárcsak ötven évvel ezelőtt. A magyar ballada egyszerűen Arany balladájával azonos. Rajta kívül nincs létjogosultsága. Ha van látható, hallható külső formán belül belső forma, itt kézzelfogható. A «ballada Shakespearejének» igazi rejtett világa ott kezdődik, ahol vége van a lélektannak, patológiának, szavakba foglalható gondolatmenetnek és tartalomnak. Ennek a világnak a kapuja ritkán nyílt meg az eddigi fordítók előtt. Szemere előtt is csak néha-néha egy-két résnyire. Majdnem mindig csak a külső formát, a «tartalmat» fordítja le: ezt azonban becsületesen gondosan. Ez a becsületesség és gondosság jellemzi különben minden mozdulatát terjedelmes kötetének első lapjától az utolsóig. Munkája feltétlenül tiszteletre- és elismerésre méltó.