Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · FIGYELŐ

Fejtő Ferenc: A FEJEDELEM
Juhász-Kovács könyve. - Pantheon kiadás

Különös kísérlet: egy ember sorsát kettesben megragadni, főként, ha a két vállalkozó látásmódja s kifejező készsége olyannyira különböző, mint Juhász Vilmosé és Kovács Györgyé, II. Rákóczi Ferenc életrajzíróié. A kísérlet sikerét s jogosultságát annak köszönheti, hogy a Fejedelem élete önmagában két részre oszlik, két drámára, amelyek kerekded egészek: a kialakulás, az előkészület lelki - s a kalandos cselekvés külső drámájára, amelyek közül az első az egyéni és társadalompszichológus - s a másik a pragmatikus elbeszélő módszerének alkalmazását indokolja.

Juhász Vilmos az ősök lelkében s a kor szellemében keresi s találja meg II. Rákóczi Ferenc gyökereit. A három legnagyobb magyar nemzetségnek, a Rákócziaknak, Báthoriaknak s Zrinyieknek családi magatartásában, az elsőnek fejedelmi méltóságában s hatalmi akaratában, a másodiknak Báthori Zsófiában kibontakozó vallásos szenvedélyében s a harmadiknak nagyuri rebelliójában leplezi le annak az örökségnek szálait, amelyből a Fejedelem konstituciója szövődött. Az ismert nevek birtokosait teljesen új beállításban helyezi elénk. Ez a beállítás maradéktalanul katholikus. Juhász Vilmos katholikus szemléletmódját főként abban érezzük egyoldalunak, hogy míg például egyfelől hihetően rehabilitálja az eddig általában kegyetlennek s boszorkányosnak feltüntetett Báthori Zsófiát s mutat rá a protestánsüldöző nagyasszony vallásos megszállottságára, tiszteletet parancsoló barokk szenvedélyére, - másfelől elzárkózik a katholikus-üldöző protestánsok ugyancsak vallásosan megszállott lelkiségének megértése elől. Amennyire helyeselhető, hogy a protestáns és katholikus, a törökbarát és németbarát magyarok táboraiban a «magyarság tragikus kettősségét» fedezi fel («az ügyet mind a két fél, a támadó és a megtámadott pártján álló magyarok egyformán képviselték»), épp oly elfogulatlansággal kellett volna a barokk vallásosság «tragikus kettősségét» ábrázolnia a protestántizmus és katholikum XVII. századi arculatában. Nem a szempontot hibáztatjuk. Vitatható, hogy jobban lehet-e megjeleníteni eltünt korokat, ha lelkünkből tabula rasát alakítunk, amelyen az események «önként» kirajzolódhatnak, vagy ha a magunk eleven, elfogult, de az elfogultságban is az ősökre hasonlító egyéniségével közeledünk a történelemhez? Valószínűleg itt is a két szemléleti mód szintézisére van szükség. Szükség van - bár paradoxként hangzik - az «előítéletekre», a «szempontokra», a «világfelfogásra», mert a belőlük következő rokonszenvvel s beleérző készséggel eleven lelket leheltünk azokba, akik hozzánk közel állnak. De szükség van az elfogultság felfüggesztésére is ott és azokkal szemben, akik tőlünk távolabb állnak. Juhász Vilmost katholikus szempontja kétségtelenül sokhelyt, mondhatni a könyv túlnyomórészében közelsegíti a tárgyi igazsághoz. A kor embereinek egyik legfőbb rúgója a vallásos szenvedély volt s ennek megértése nélkül rejtélyesnek tünik fel sok jóság és gonoszság, amelyet egyidőben ugyanazok elkövettek. Ennek a szemléleti módnak legsikerültebb alkalmazása Kollonics Lipót rajza, amely semmit sem hasonlít a magyar történelem iskolás kliséihez: A «sötétség fiaival» szemben nemcsak jóságos, de jóságos és áldozatkész az önmegtagadásig... «Kíméletlen és szívós az udvari világ személyes és pártharcaiban, gőgös és rideg az osztályához tartozókhoz. Igénytelen a saját személyére, végsőkig büszke az Egyház méltóságára... Magánérdek, sőt magánélet nem számított előtte, ha úgy vélte, hogy útjában állanak egyházi célok megvalósításának stb.» Hasznos s a tárgyi igazsághoz közelebbvivő Juhász katholikus szemlélete abban is, hogy az ellenreformáció kegyetlenségének páncélja mögött megláttatja az Egyház eleven életét, demokráciáját, harcos humanizmusát, amely ugyancsak Kollonics hirhedt Einrichtungswerk c. reformjavaslatában Magyarországból abszolút kormányzatú, de polgárosult s a nemesség előjogaitól megszabadított államot szeretett volna létrehozni. A néha hamisításokra s aljasságokra vetemedő macchiavellizmus árnyoldala mögött megmutatja a hitnek s teremtő akaratnak fényoldalát, II. József ugyancsak abszolútista, de a XVIII. századi tolerancia jegyében álló reformtörekvéseinek katholikus előzményét.

Juhász Vilmos módszerét a katholicizmus mellett a látásnak bizonyos «kultúrhistorikus» módja jellemzi: igyekszik azt az exotikumot, amelyet európai kutatók a polinéziai törzsek, vagy a mexikói indiánok életformáiban látnak, a XVII. század Európájában is felfedezni. Ez a módszer különösen XIV. Lajos és I. Lipót udvarainak ábrázolásában vezette sikerhez. A napkirály kultuszának s a polinéziai törzsek napisten-király kultuszának összehasonlításával a társadalmi lélektan s összehasonlító szellemtörténet egészen új lehetőségeit villantja meg előttünk. A napkirályságot nem a légüres térben ábrázolja, nem valami elvonatkoztatott pszichológiai csodának tünteti fel, hanem beállítja a korszak történeti-társadalmi összefüggéseibe. «Már 1614-ben, a hősies barokk tetőpontján a francia rendek egyetemes gyülésén a harmadik rend, a polgárság képviselői terjesztik be a javaslatot, hogy a rendek ismerjék el a királyi hatalom isteni igényeit... A nap és az arany között már a mítoszokban kifejezett ősi kapcsolat áll fenn.» A napkirály a megistenült Arany, Mammon, akiben a feltörő polgárság önmaga létének értelmét tiszteli; a társadalomtörténeti s pszichológiai szempont együttes alkalmazásával Juhász Vilmos úttörő munkát teljesített. A francia, heliocentrikus, barokkal szemben áll I. Lipót, spanyol «hősies barokki», szimbólikusan sovány, aszkéta alakja, tartományi elmaradottságának, gyöngeségének, szegénységének, Istenbe-kapaszkodásának jelképe, örök várakozásával, hasznos, összetartó tétlenségével...

II. Rákóczi Ferenc kialakulásának rajza is újszerű. A kis fejedelem, akitől anyja elpártol a «kígyó» Thökölyhez, akinek korán kifejlett, örökölt fejedelmi öntudatát s méltóságát sorban sértik kíméletlenül, vagy kíméletesebben gyámatyja, a király. - Kollonics, - s jezsuita professzorai, - modern, korán differenciált, magányába húzódó lélek. Egész gyermekkora méltóságteljes küzdelem a maga lázadásai ellen, van benne valami rabságba hurcolt benszülött törzsfők hősies türelméből, büszke, tragikus megadásából. Predesztinálva volt a rebellióra! És a sikertelenségre is. Juhász Vilmos tapintatos fínomsággal, II. Rákóczi Ferenc önvallomásaira építve, tárja fel az ifjú fejedelem megrögzött «gyermekkori eltévelyedésében», szerelmi életének meghasonlottságában annak a bizonytalanságnak, tehetetlenségnek, bajok előtt szemethunyásnak gyökerét, amely a Fejedelem politikai karakterének is alkotórésze. Ennek a tragikussá vált eltévelyedésnek közlésével nemhogy nem rántja le a fejedelmet, de mélyebben emberivé teszi alakját. «Elkeseredett szívvel emlékezem - idézi a Vallomások-ból - milyen rút szenny lepte be lelkem, romlott természetem egyre tartó tetteiből. Még meg sem szüntek fájdalmaim, máris nyomukban járt az önvád, ennek ismét a fájdalom, alig hogy bűnbe estem, felismertem és megbántam a bűnt, de alig bántam meg, a test ösztöneitől sarkalva, mentséget kerestem rá, örömest kételkedtem és kételkedve újra vétkeztem». A katholikus önmarcangolásnak mily klasszikus megnyilatkozása ez! A katholikus ifjú fejedelem menekült az ifjúkori bűn elől, menekült saját maga lázongása elől s mikor kiszabadult a jezsuiták kezéből s oly magátólértetődően szakított Kolloniccsal, mikor hazatért fejedelemségébe, ahol a külső, nevelői és környezeti kényszer nem nyomta, már-már engedett ösztöneinek, de még utoljára, jelképesen elmenekült a tokaji felkelők elől - Bécsbe, lelke egyik fele elől a másikba, a belénevelt Erkölcs birodalmába.

S itt kezdődik a második dráma, a külső, gyorsan pergő, kalandos és izgalmas cselekmény. Mikor Juhász Vilmos átadja a tollat Kovács Györgynek, II. Rákóczi Ferenc már a bécsújhelyi börtön foglya, Longuevalnak, a bécsi udvar agent provocateur-ének elárultatja. Rendkívül érdekes Kovács György hipotézise, hogy a fejedelem megszöktetése ugyanazoknak a tudtával történhetett, akik beugratták s letartóztatták: azoknak a tudtával, akik a legkönnyűbb szerrel akarták rátenni kezüket hatalmas birtokaira. Fölösleges rátérnünk a történetre, amely közismert; Kovács György legtöbbször elkerüli az «Olajnyomatszerűséget», ügyesen s helyeselhetően nem részletezi az eseményeket, csak emlékezetünkbe idézi őket s egyszersmind felfedi külpolitikai és magyar társadalomtörténeti összefüggéseiket. Rákóczi felkelését úgy ábrázolja, mint amelyben egyesült Rákóczi elnyomott, lázongó szenvedélye a jobbágyság megkínzott tömegeinek felkelésével, a vallásukban sértett s a németektől sarcolt köznemesség inszurrekciójával, egyes nagyurak hagyományos összeesküvő-kedvével. Rákóczi bukásának okát - írja Kovács György - nem a nemzeti, hanem az osztály-ellentétekben kell keresni. A felkelés jobbágyfelkelésnek indult, majd nemesi harccá konszolidálódott s ezzel elvesztette kezdeti lendületét, nemzeti páthoszát. Viszont Rákóczi nem helyezkedhetett szembe a nemességgel, mert akkor még hamarabb vesztett ügye lett volna. Kovács György gördületes, kellemes stílussal világítja meg Rákóczi «polgári» arcát, a kitűnő adminisztrátort, aki a nemzeti közgazdaság és államiság álmát hordozta magában s kíméletes tárgyilagossággal mutatja meg az emigráns fejedelemben az emigránsok örök végzetét. Modern racionalista, elemző társadalomszemlélete s könnyed stílusa hasznosan egészíti ki Juhász Vilmos szintétikus, irracionalizmusra hajló látás- s nehézkesebb írásmódját. A könyv egészében messze kimagaslik a divatos történelmi regényes életrajzok közül.