Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · FIGYELŐ

Nagy Lajos: FEKETE ÉVEIM
Szántó György könyve

Az utóbbi esztendőkben elterjedt nálunk az önéletrajzírásnak egy sajátságos módja. Korhoz és terephez való alkalmazkodás jellemzi a sűrű egymásutánban felbukkanó önéletrajzokat. Íróik mindent elkövetnek, hogy a multba is visszamenőleg bizonygassák társadalomszemléleti, sőt politikai «gutgesinnt»-ségüket. Idézik az önmaguk kijelentéseit, melyekről szemmel látható, hogy most frissiben, az «azóta» történt események megtapasztalása után készültek. Ez idézetekkel párhuzamosan mások véleményeit is idézik, olyan emberekéit, akik ma is itt élnek közöttünk s megélni, boldogulni szeretnének. Az író önmagától mindig azt idézi, amiből megtudhatjuk, hogy ő milyen derék ember, milyen jó hazafi, milyen vallásos, milyen tántoríthatatlan híve a fennálló társadalmi rendnek, akármilyen kis fizetésért, esetleg ingyen is. És hogy ő milyen okos. Ő előre megmondott mindent. Ő okos és derék, rá a haza ma is büszkén tekinthet fel. Mások ellenben, akiktől szintén idéz, még pedig csaknem kizárólag amiatt, mert valamely műve, például Gömölye című regénye nem tetszett nekik, most ugyancsak reszkethetnek, mert olyan, a kávéházak mélyén késő éjszaka elhangzott kijelentéseik kerülnek napvilágra, amelyek miatt majd hogy nem börtönbüntetés jár.

Ezek az életrajzírók valószínűleg egy katasztert vesznek fel ismerőseikről, illetve mindazokról, akikkel a «feldolgozásra kerülő kor»-ban érintkeztek. Ezer, kétezer név is jegyzékbe kerül. Akkor azután következik a szortírozás kényes és bonyolult munkája. Először külön «fekete listá»-ra írják mindazokat, kik már levitézlettek, tehát azokat, akik emigráltak, vagy ha itt is élnek, állásukat, pénzüket, hatalmukat vesztették. Ezeknek alaposan megmondja az író a magáét, hiszen ő író, ő igazi költő, akárcsak az a Petőfi Sándor volt, ő tehát őszinte. Ezekkel megkülönböztetett rosszindulattal bánik, még akkor is, ha netalán olyan szamarak voltak, hogy tetszett nekik a Gömölye. Ezeknek már a leírásuk is ilyen szavakkal történik: gorillaképű; hórihorgas alakú, rongyos; piperkőc; fecsegett; sötét tekintetével rám pislantott; mikor megszólalt, rám fröcskölt a nyála (ez a példa nem költött!); vízfejű; tarhás (kéregető).

Azután külön írja az életrajzíró azokat, akiknek nem tetszett a Gömölye, de ma is számba kell őket venni, mert jelentős állásuk van, pénzük van, annyira elismert írók vagy ujságírók, hogy nehézség nélkül is visszavághatnak. Ezeket csak enyhén lehet megcsípni, vagy inkább valami kis mélabúval kezelni.

Végül következnek azok, akik hatalmi poziciókat töltenek be, vagy kiadók, szerkesztők, jelentős lektorok és kritikusok, vagy csak úgy egyszerűen gazdagok s a velük való kapcsolatban még nem szakadt el végleg is minden kötél. Hát ezekről csak jót! Ebbe a rubrikába tartozó ember sohasem lehet gorillaképű, hanem csak markánsarcú. Sőt amennyiben mégis túlságosan markáns az arca, akkor csak finom kezét kell megemlíteni. Az ilyen ember nem hórihorgas, hanem nyúlánk, angolos termetű. Nem rongyos, hanem egyszerűen öltözködik. Nem piperkőc, hanem elegáns. Nem fecseg, hanem «sokáig elcsevegett velem, igen szellemesen». Sőt: «és én nagy élvezettel hallgattam». «Tekintetét, melyből sugárzott a jóindulat, rám vetette.» Amilyen koponyával valaki az első rubrikában csak vízfejű lehet, ugyanolyannal a harmadik rubrikában «magas, intelligens homloka van». A harmadik rubrikába tartozó ember még akkor is okos, kitűnő, kedves, ha nem tetszett neki a Gömölye. Baj, baj, de Isten talán idővel jobb belátáshoz segíti őt.

A retrospektív jóslás sémája pedig ez. Én már 1914 februárjában kijelentettem Guzy Gyuszinak, hogy meglásd, barátom, ebből világháború lesz. Én már 1914 augusztusában a New-York karzatán, ahol is jelen volt Kula és Schwarcz, azt mondtam, hogy szerintem ez a háború évekig eltart. (Sőt esetleg: pontosan megjósoltam, hogy 1918 október végén ér véget.) Kula és Schwarcz persze nevettek ezen. De ebből csak az látszik, hogy ők milyen ostobák, én meg milyen okos vagyok. Az események, amint a felhozott példák mutatják, engem igazoltak.

Több önéletrajzba «olvastam bele» s egyet sem tudtam végig olvasni, míg most kezembe került ez a Fekete éveim. Ez is önéletrajz. Érdekessége, hogy írója a háborúban szerzett sérülés folytán megvakult. Ennek a szerencsétlenségnek a leírása érdekes, eredeti és megható. Kíméletre is kötelezne az íróval szemben. Legalább engem igen, mert hajlamos vagyok a művön kívül álló, emberi szempontok figyelembevételére. Szántó György azonban agresszív. Kíméletlenül alkalmazza a honi önéletrajzírás szabályait. Kíméletlenül dícsér és támad, csúfol, «kiszerkeszt», kompromittálni igyekszik, ítéletet tart elevenek és holtak fölött. El kell tehát viselnie, hogy - néhány részletet idézzek a művéből.

1. «Azelőtt is volt vele (Adyval) egyszer találkozásom. Az Országház üléstermében, azon a napon, amikor a nemzeti tanács megalakult. Nem is tudom, mi vitt oda.» «...én nagy történéseket éreztem, anélkül, hogy a Huszadik Század egyik (?) füzetébe valaha is bepillantottam volna.»

2. «Nézd, Jonye, te katona vagy. Az a hülye Lindner (?) pedig azt mondta, hogy nem akar katonát látni.»

3. «Végnélküli viták indultak marxizmusról, bolsevizmusról. Gallovics verte az asztalt és folyton azt harsogta: Ne komplikáljatok. Három szó az egész: öld meg a tolvajt. Tolvaj alatt a kapitálistákat értette és mi jót mulattunk ezen a komprimált társadalompolitikán.»

4. N. A. (teljes nevén kiírva) írt már erről annak idején annak a szakállas álprófétának, a monista főtarhásnak, Fényesnek (Fényes Samu, emigráns) a lapjában.» «Nem érdekel, N.-nek ehhez a legkevesebb joga van. Ízléstelen és gyáva szalonkommunista, mint a legtöbb emigráns.» (Ízléstelen - nem tetszett neki a Gömölye.)

5. «...itt diktálta Borsai Mici végnélküli türelemmel és szeretettel a Rétváros című regényemet, amelyet az Ellenzék részére rendelt meg a kedves és gavalléros Groisz László.»

6. Tamási Áron jó volt a szerzőhöz. Tehát «Amikor Szabó Dezső nekitámadt legkedvesebb fiának (Benedek Elek «fiá»-nak), Tamási Áronnak Szűzmáriás királyfi című könyvével kapcsolatban, Elek apó (neki tetszett a Gömölye) védelmére sietett. Szabó Dezső féktelen dühvel és mosdatlan szájjal (?) szinte őrjöngve támadt Elek apóra. Ezt a szennyes írást dugdosni kellett előle, de nekem nagy a gyanúm, hogy valahol mégis megkapta. Egész Erdély felzúdult a patologikus gennyköpködésre. (?)»

7. Marton Sándor - színházi ügynökség vezetője - nem fogadta el a szerző darabját. Tehát: «Kéziratot hozott? - kérdezte zordonan.» «Voltam oly bátor.» «Megszólalt a telefon. Feleleteiből kivettem, hogy Fodor László beszél. (Vajjon neki tetszett-e a Gömölye?) Mintha kulival beszélt volna valami korallgombos mandarin.»

8. A kiadó nem fogadta el a szerző regényét. Tehát: «Ujabban egy Dormándi nevű fiatalember társult be, aki igazgatónak tituláltatja magát.» «...a dormándi Engel fia.» «De olyan bajuszt visel, mintha Engel vezér buzogánnyal foglalta volna el annakidején Vereckéről jövet Dormándot. Szittyabajuszt.»

9. Irodalmi est ugyanannál a kiadónál. «Dormándinéval vita a marxizmusról.» (Szerző biztosan lesujtó véleményt mondott róla.) «Izgatott várakozás, jön a Ferenczy professzor, vagy nem jön. (Ferenczi Sándor nem volt professzor és i-vel írta a nevét.) Analízis, Ödipusz-komplexum, Traumdeutung, Totem és Tabu, individualpszichológia, Adleriánusok, Freudisták, szociális akadályok a terápiában. A professzor végül telefonált, hogy nem jöhet...» «Sokáig nevetgéltünk az ágyban a múzsafiakon, szellemfieken és istenfiakon, ahogy lesték a Professzort. Az pedig komplexumon rúgta az egész társaságot...» «Ezeket a kis Engeleket, engelbengelsósbengeleket.»

10. «A marxizmustól való félelem általános volt a nagytőke palotáiban és a polgárság házaiban. Az ördögöt annyiszor festették a falra, hogy az már nem is tartotta érdemesnek megjelenni, én éreztem, hogy misztikus lelkierők és metafizikai törvények állanak útjában a számok igazságának és az emberi társadalomnak matematikai alapon való újjászervezése meghiúsul a hús, a vér és az arany elemi őserőinek hatalmán.»

Ha pedig ez így van, illetve most úgy látszik célszerűnek, hogy ezt «én éreztem», akkor;

11. «Láttam magam a Stefánián kedvenc gummirádlisomban...» «Párbaj lett a vége és a kedves Fodor bácsi termében szembeállottunk egymással.» «...úgy a homlokomba ütött, hogy a monokli kiesett a szememből.» «Ott minden a régiben, gyermekkori emlékek, pezsgős murik és cigány.»

12. «Az első hadihajót a fiumei kikötőben pillantottam meg, amikor a gimnáziummal Velencébe mentünk... Budapestnek hívták ezt a páncélost, jól ismertem flottatabellák sematikus rajzaiból. De amikor megláttam ott ringani lehorgonyozva a külső kikötőben testvérhajóit, a Wient és a Monarchot a nyílt tengeren, oly szívdobogást kaptam, hogy diáktársaim körülálltak, úgy nevettek rajtam.»

«Magyarul élni és magyarul halni, monda édesapám. Máskép nem lehet.»