Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · FIGYELŐ

KARINTHY FRIGYES: FÖLDI MIHÁLY A HÁZASSÁGRÓL
«A házaspár», Földi Mihály regénye

Megint egy könyv, amiről «muszáj» írni, függetlenül a «vient de paraitre» alkalmából megjelent, vagy meg nem jelent bírálatoktól - szinte azt mondhatnám, függetlenül «irodalmi értékétől», ha félre nem értenék a szót - muszáj írni róla, azért, amiről szól, azért, ahogyan írták és azért, aki írta. Megint egy könyv, ami nemcsak szól, de hozzászól, a hozzászólás legelőkelőbb eszközével, közvetve, drámai látomásokban - hozzászól s ezzel, megszólaltatja a kritikusban a szenvedő és lázadó embert, hogy miként-en és hogyan-on túl kitáruljon előtte a Tárgy, a történet lelke és szózata. Ezért izgat a kényszer, hogy «A házaspár» című új Földi-regény ürügye alatt Földi Mihály világképéről beszéljek.

*

Muszáj írni róla, hallatlanul érdekes könyv. Nyugtalanít, megráz, leköt, fellázít, meghat, provokál. Lenyügöz, felingerel - megragad, megint elenged, lebeszél és meggyőz és megint ellök. Megvígasztal, megint kétségbeejt. Néha túlhosszúnak érzed, néha túlrövidnek. Mint az életet. Idő hömpölyög benne, a két kemény fedőlap közt valóságos hetek és hónapok és évek rohannak. S kettős villanyáram, váltóáram, feszültségébe kerül az olvasó - gondolatok, érvek, igazságkereső töprengések vitáznak vele, de mielőtt állástfoglalhatna mellettük vagy velük szemben, a képük elferdül, felhajlik, a láthatár kitágul, a szavak ellódítják magukat fogalmi talapzatukról, muzsikába csapnak át, mint Faremidóban, ismeretlen, ellenőrizhetetlen tájak felé ragadnak, hiába kapálózol, rohanni és lihegni kell s nyugtalanul érzed a «zene bűvöletét», amitől Tolsztoj úgy óvja szivünket, mint a varázslattól, vagy akár a szélhámosságtól. Perspektivája van, színfoltokkal és képekkel és hangokkal odavarázsolt távlat, a híg és hideg semmibe. Elsodor s ugyanakkor - s ez a legfőbb érdeme - ellenállásra kényszerít. Amit írni szeretnék róla, megértés és ugyanakkor ellenállás.

*

Ahogy önmagunkkal harcolunk. Egy kicsit a magaménak érzem az egészet, nem tudom miért. Talán a «probléma» miatt? A «problémával» (mi a házasság és mit lehet belőle kifejezni és mit kell és mit érdemes?) sokat foglalkoztam. Verekedtem Strindberggel, Balzac-kal, Sinclair Lewis-szal s a többiekkel, akik nekimentek s most szinte meghökkenve nézem a fantasztikus erőfeszítést, ahogy Strindberg után s a többiek után ez a vakmerő író egész terjedelmében feltúrja megint a talajt, feltárja a dzsungelt, átforgat mindent, hogy választ kapjon a süket élettől s a görbe kérdőjelet nem is ponttá zsugorítsa, ahogy a filozófus szeretné, de felkiáltójellé egyenesítse ki, mint a hívő és próféta. Sejti, persze, hogy nem fog sikerülni (rettenetes kemény anyagból van ez a kérdőjel!), mégse nyugszik, kovácsolja és kalapálja a végkimerülésig. Milyen hidegen hat mellette, nemcsak a bölcselkedés fölényes és hűvös mosolya, de az egyoldalú harag és felháborodás is - az ember úgy érzi, Strindberg és a többiek csak «művészi anyag»-nak használták fel a problémát, ehhez a vállalkozáshoz képest, mely mintha végére akarna járni: nem elégszik meg az agyrétegek közül felbuggyanó forrással, amit ásója kinyitott, tovább töri a talajt. Acsarkodón, lihegve, belémászva, keservesen birkózik vele - nem nyugszik, mindig újrakezdi. Küzködik a tárggyal s heroizmusa néha jobban meghat és lenyügöz, mint az eredmény, amit elért - követjük őt, nem tudunk «átlapozni» akkor se, mikor izzad, mikor bőbeszédűvé válik s a gyakorlatlan szem, mely nem ismeri a nehézségeket, már-már kicsinyességgel vádolná. Mi tudjuk, mire vállalkozott s szívdobogva figyeljük erőfeszítését. Pillanatokra úgy fest a dolog, győzött a tárgy fölött, a kérdőjel felolvadt, meghajolt - aztán megint megkeményedik minden, csak a könnyeinken keresztül káprázott a levegő, a művész bájolt el, nem az író. Győzedelmeskedik-e a végén? Vagy csak őt győzik le tulajdon érzései? Tulajdon érzései s a kép, a Látomás, amit maga elé idézett? Szellemeket idézett - tud-e majd uralkodni fölöttünk?

*

Sokszor úgy hat, ötszázegynéhány oldalon keresztül, mintha egyetlen szót keresne. És rengeteg szó árad, szépek, színesek, pompásak, hatásosak - de vajjon köztük volt-e az a szó? Az olvasó habozik, elmereng, visszalapoz, megáll. Eszébejut a kedves társasjáték, a bőbeszédű válaszba burkolt egyetlen szava a szétosztott verssornak. Pillanatokra úgy rémlik: ez volt az. Vagy ez a másik. Talán ez volt: Szentség. Vagy ez: Isten. Talán ez: Szerelem. Vagy, mindegyiknél több, összefogóbb, ez: Szeretet.

A kritikus tűnődő mosollyal ejti le kezéből a könyvet. Hálaistennek, egyik se volt az, a végleges, a perdöntő szó. Igen, hálaistennek. Lehet tovább keresni. Az ő érdeke, hogy világ végezetéig keressük.

*

Mert nem végleges és nem perdöntő ez a megoldás se, pedig nem hiszem, hogy volt valaha író, aki ilyen elszánt és komoly akarattal, a művészi eszközök, a kompozició, az átgondolás és elmélyedés ilyen áhítatos végigvitelével, ilyen körültekintő és mégis merész bűvészbravúrjával és ugyanakkor felszárnyalásával, szinte azt mondhatnám, egész au courant technikai apparátussal, amphibium-géppel, víz alatt, szárazon és levegőben egyformán biztos vehiculummal járta volna be keresztül-kasul, a kérdés óriási területét. A régiek, hozzá képest, nemcsak hidegek, de egyoldaluak is. Hol a nőt, hol a férfit veszik annak a fix pontnak, amihez, akár pozitív, akár negatív előjellel, a másik fél belső világát mérik - legfelsőbb odáig mennek el, hogy egyidejű képet adnak, kettősvetítéssel igyekezvén plasztikussá tenni az összhatást. Földi Mihály módszere sokkal bonyolultabb, megfelelően a feltétlen igazság-keresés követelményének. A történés áradatában együttfut, összefolyik a két ember sorsa, érzése, gondolata, öröme és bánata, csak a döntő pillanatokban választja ketté az egymásravetített, egymásbaolvadt lelkeket, de itt aztán élesen és biztosan exponálva - a dupla-szedés szimultán érzékeltetése erőteljesen figyelmeztet az esemény fontosságára, a Nagy Pillanatra, az Ütésre, amitől egy percre elkábulván a Kettős Ember, a Házaspár (Shakespeare, a maga középkori nyersességével duplahátú emlősállatnak nevezi) bandzsítani kezd, kettősen lát, vagyis helyesen és valóságosan, mert hiszen a valóságban két képet lát az egy ember két szeme. Századunk nagy tanulságának, a relativitásnak, tökéletes alkalmazása ez az erkölcsi világ láthatatlan régióiban. A régebbi beállítások, asszonyos gonoszságról, démonizmusról, szatanizmusról, férfiostobaságról, kérlelhetetlen és végzetes harcról és győzelemről naivan és tökéletlenül hatnak ebben a finom és kristályos optikai műszerben. Nincs ősi rosszaság és gonoszság a nőben, nincs ősi önzés és megnemértés a férfiben. Kiderül, hogy emberek mindaketten, minden bűn és hiba, katasztrófák és szenvedések oka, minden szépség és belátás, örömök és harmóniák forrása, emberi, állati, isteni eredetű, közös nevezőre hozható alaptermészetéből következik nem férfinak, vagy nőnek, hanem az Embernek, aki kettévált, mikor férfi és nő lett belőle. Orvosi nyelven szólva: a diagnózis tökéletes, szomjas szívvel várjuk a terápiát: megoldást, választ, azt a kimondott szót.

*

Hálaistennek, ismétli a kritikus, nem kapjuk meg, s ez jól van így, hiszen a gyógyító megváltás csak elhamarkodott és tökéletlen lehetne. Földi jól tudja ezt. Végigvonul ezen a könyvén is a «miért?»-ek fájdalmas sóhaj-láncolata, ez a jellegzetes Földi-féle kontrapunkt és színkópa, de sokkal igazabban és reálisabban, mint például «Isten ország felé» című művében, ahol túlságosan ködbevesztek, elvesztették a talajt, szinte a komolyság rovására, amint azt ezen a helyen, akkor, rosszalóan meg is állapítottuk. A Házaspár «miért»jei végre valódi, a valóságos dolgok természetéből kiszakadt «miértek?» létező és csakugyan megoldhatatlan paradoxonokra vonatkoznak, azt mondhatnám, tárgyi alapjuk, fedezetük van élet és eszmélet gyökereiben. Létező, jólismert szenvedésekből és kétségekből fakadnak és éppenezért hatásukban sokkal mélyebbek s jobban éreztetik velünk felfoghatatlan, transzcendens erők létezését is, mint mikor közvetlenül ezekbe a földöntúli erőkbe próbálták beakasztani mesterséges csápjaikat.

*

Egy pillanatra elfog a gyermekes vágy (s ezzel szeretném jelezni, mennyire együttéreztem, szinte együttdolgoztam vele, olvasásközben) hogy neki, a szerzőnek magyarázzam el, miképpen történhetett, ha a művészileg korrekt megoldás mögött nyitvamaradt a valódi, erkölcsi megoldás. (Itt a «megoldás» szó helyett helyesebb volna a «bekötés» vagy «leszögezés»). Úgylátszik, a művészi megoldás nem elégséges. A régi pesszimista, vagy optimista házasság-regények, még ha egységesebbek, tehát «művészibb»-ek voltak is, sokkal sekélyesebb kicsengéssel végezték - hol itt az ellentmondás? Nagyon egyszerű a válasz. Az írás nem művészet, helyesebben nemcsak művészet, több annál, összefogóbb, nagyobbigényű valami. De dögöljön meg a művészet, ha az az ára, hogy megkötései korlátokat szabhatnak a Gondolat és a Rejtelem nyugtalan forradalma elé. A tizenkilencedik század romantikus írójának nem volt, művészi szempontból, annyi aggodalmas skrupulusa. Inkább zsúfolt és halmozott és túlzásokba esett, de nem mondott le a végső, mindent megértő és kinyilvánító és egységbefoglaló Tökély reményéről. Tulajdonképpen gazdagabb volt, mint a naturalista és realista elemző, mert alattomban ő is tudott mindent, csak a dolgok fontosságán tett olykor erőszakot, a kompozíció kedvéért. A romantikus abból indult ki, ahová, később, a realista eljutott: hogy az emberek szeretkeznek - ebből indult ki, elintézett dolognak vette, innen próbálta továbbépíteni az Eszmények tornyát, e talajból.

A legtöbb, amit Földiről, e könyve után mondhatok, hogy alapjában romantikus és idealista. Ennek a lelkiségnek diadalmas kilátásai mellett vállalnia kell ennek a lelkiségnek veszedelmeit is: sikert és kudarcot. Sikeréről már beszámoltam. Ami a kudarcot illeti...

Hősi és tiszteletreméltó kudarc, odafönt történik, impozáns magasságokban.

Abból világlik ki, hogy megoldásai, amiket ajánl, nem megoldások, Isten akaratában való megnyugvás, szeretet, szentségek elismerése... mindezt már sokszor kipróbálta a szenvedő és vajúdó ember. S ha mégis sikerre és békére vezetnek, mint Antónia és Zoltán esetében, ez nem bizonyít semmit, hiszen Antónia és Zoltán kisemberek, átlagemberek, esetük nem intézi el, nem válaszol az emberiséget képviselő Látnok és Kereső nagy kérdéseire. A vallás jólismert vígaszát nyujtja Antóniának és Zoltánnak s őket meg is békíti - anélkül, hogy észrevenné, tulajdonképpen kompromisszumot köt, a megoldás látszatának érdekében. A romantikus mindig kompromisszumot köt.

De közben megírta a legbecsületesebb magyar könyvek egyikét.