Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám

KESZI IMRE: FAŐRZŐ
A Nyugat pályázatán díjjal kitüntetett novella

A népdalkutató tízkilós fonográfjával, verejtékezve a kemény téli reggel hidegében is, rosszkedvűen és káromkodva érkeztem meg a vasutállomástól tizenöt kilométernyire fekvő faluba. Az idegen és sivár faluba, az indolensbe, amely minden előzetes értesítés ellenére sem küldött elém kocsit az állomásra. A házakat az előző olvadás sárral és piszokkal verte be és így is maradtak az újra leszakadó januárvégi fagyban. A rendetlenül elszórt épületek közt és a jéggel lepett, elhagyott, aránytalanul széles utcák során hideg és vígasztalan szél fujt. - Eh, minden falu ilyen télen - gondoltam magamban és nehéz csomagommal, végső heroizmussal nekivágtam a templomdombnak, ahol az iskolát és a tanító lakását sejtettem.

- Tulajdonképen nem is érdemeltek meg - mondtam Sesterisnek, a fiatal segédtanítónak, míg a nagy osztály tiszteletteljes csodálkozással állt egy darabig, de aztán minden tiszteletről megfeledkező üvöltéssel vette tudomásul a tanító elbocsájtó intését. A rendkívüli szünet gyönyörűségétől felvillanyozva tódultak ki az iskola és tanítóház szűk közébe. A piszkos és kemény hóból piros kezekkel gyúrták a lövegeket és diadalmas ordítással csapkodták egymás fejéhez. A hó - fagyos és sívár északi látomás - vízzé antropomorfizálódott és vidám bőségben csorgott végig a pirosracsípett ábrázatokon, minden egyéb antropomorf levekkel együtt. Az udvar barna gyerek-kupacokkal nyüzsgött, arányok és szimmetriák felbomlottak, a perspektiva törvényei elvesztették érvényüket. Fejek kerültek alulra, kósza kezek viháncoltak a levegőben és groteszk kis embergömbőcök gurultak a távlatnélküli hómezőn. A tanítólakásból prémes sapkájú köpcös úr lépett elő.

- Mi lesz itt hé?! - kiáltott bele az udvar bruegheli képébe. A dimenziók azonnal visszakapták értelmüket. A hólabdák röpködése alábbhagyott, a gyerekek megálltak és nevettek.

- Hát csak játszunk! - mondta egy kis szőke, ijedt elszántsággal vihogva.

- Ki engedte meg? - kérdezte az igazgató.

- A tanító úr - felelt a szőke, végső elszántsággal tövig merítve kisujját orrába.

A helyzet tisztázása az én kötelességem volt. Az igazgató nagy, süket angóramacskája, amely gazdájával mindig közösen vette igénybe az ajtónyílást, izgatott jókedvvel bámult rám. Vermes-Kovács, az igazgató kezet nyujtott és lakásába invitált. A hó sárosan csapódott keresztül bakkancsomon. Az angóra vídáman és kövéren osont át a lábak közt. A gyerekek ujjongó örömmel fogadták az immár véglegesített szünnapot. A hó megeredt és elveszett a macska fehér és bolyhos bundája közt. A fagy ezüst húrként pengeni és táncolni kezdett. Egy fehér macska futott át az udvaron és tizenöt kócos istenfiú duruzsolva szaladt utána.

Az udvar kiürítésével hallgatólagosan Sesteris volt megbízva. Az igazgatóné, magas, sovány, fekete asszony, aki vállal hagyta maga alatt köpcös urát, buzgón kínálgatott.

- Jaj - mondta. - Bizonyára átfázott ebben a nagy útban. De csak iszik valamit? Teát talán? Teánk is van, úgy-e, kedves Kálmán? - és férje felé fordult édes mosollyal. Fekete és mozgékony vidéki uriasszony volt. Beszédes és szigorú nemesi erkölcs, medveszerű, hallgatag, jóságos férje mellett, akit lenézett és akibe halálosan szerelmes volt.

- Maga is csak mindig szuszog, Kálmus! - mondta utánozhatatlan gyöngédséggel - hozza már azt a teát. Mozogjon! Ráfér!

A forró tea feloldta a nyelv göcsét és megolvasztotta a lélek fagyát. Hosszan és barátságosan elbeszélgettünk a tea mellett. Tizenöt kilométeres, jeges úttal a sarkamban, nagyon és hálásan tudtam értékelni a szoba melegét, a tea melegét, ennek a szerető emberpárnak a melegét. Énekesek felől érdeklődtem. A tanító nem ismert senkit.

- Ugyan, ne legyen már olyan gyámoltalan, Kálmán - mondta Helén asszony és puha orrán hazug szigor ült. Szigora fölött megható szeretettel nézett gyámoltalan urára. - Hát az öreg Kova? Meg Sarkadiné?

- Igaz! - örült a tanító és Sesteris már el is tűnt, hogy cipője koptatásával belépjen a magyar tudomány névtelen hősei sorába. Jöttek, jöttek az énekesek. Az öreg Kova - nem is öregebb ötvenötévesnél - aggastyán tartásával és rezgő hangjával, rezesorrú papi cselédember. Egymásután rázta ki a dalokat ruhája rongyos ujjából. A fonográf ásítozó tölcsére a tanítói asztal közepén itta a hangokat. A szép, sima, sárga viaszhengereket párhuzamos, sűrű rovások tekercselték be. A szoba lassan megtelt emberekkel. A dalok szaporodtak, a henger fogyott. Most már papírt vettem elő és jegyeztem. Hengerre csak a nehezebb, a cifrább jutott. Az emberekben felébredt a kandiság, hogy a furcsa gép visszaénekelte-hangjukat meghallják. Nem hiúság volt ez, ha a fonográf élethűen adta volna vissza a hangot, alighanem hamar megúnták volna. Az ócska masina torzítását élvezték. Mint nem létező pocakot az angolparki domború tükörben, a zsiráftermetet a homorúban. Izgatott, gyermekes kiváncsisággal várták a soha nem hallottat, a mesét: saját hangjukat, amely nem olyan, mint a valóságban, mégis, végzetesen és félreérthetetlenül az övék. Az özönvízelőtti edisonmodell az individuum magasabb valóságát revelálta számukra.

- Tudnak itt még énekelni - mondta Vermes-Kovács büszkén. - Délután eljössz a lakodalomra, ott hallasz majd csak nótákat ám. Innen nem viszel üres hengert haza.

- Lakodalom lesz? - kérdeztem. És nem voltam túlságosan elragadtatva. Ismerem már ezeket a falusi lakodalmakat. Ugyan mit énekelnek ott? Azt, amit mindenki ismer: a falu gassenhauereit, a divatos nótákat. Városból tanulták és urbánus előkelőség ízével nyalják meg utána a szájukszélét. A népi kultúrát a sznobizmus teszi tönkre: az a különös tömegvonzás, amivel a város a falura hat. Persze az elejtett tányér a föld középpontja felé esik, de a föld felületén zúzódik széjjel. A falu lelke is külvárosok elhanyagolt, piszkos kövezetén foszlik szét. Rosszul csatornázott utcák szaga és szuburbán fantázia gőze tódul az ősi kultúra résein át a faluba, ott, ahol a város igazi értékeinek kéne behatolniok. Félek a lakodalmaktól és félek a falu kollektiv megnyilvánulásaitól. Jobban szeretem az öreg magánosokat. Minél kisebb és gyámoltalanabb emberkék, annál inkább. Lám, ez az öreg papi cselédember, a Kova Pál, ez a vénséges vén halottsirató szüle, a Garzó Treszka, ez a gellérthegy-lovagoló iszonyatos Sarkadiné, milyen tisztán őrzik a nagy hagyományokat! Dolgozzunk, dolgozzunk inkább. És amig lehet, lakodalom nélkül.

- Pedig jó volna, ha eljönnél - únszolt barátságosan Vermes-Kovács. - Nekünk ugyanis feltétlenül el kell mennünk. Pokoli sértődés lenne belőle.

Fanyar kedvvel dolgoztam tovább, siettem. A szövegeket már Sesteris jegyezgette mellettem. Az iskolával szemben, a templomdombon megszólalt a déli harangszó. Az emberek keresztet vetettek és az ablakhoz álltak. Az esküvői menet közeledett. Párnás fellegek szórták elébe az angyalok fehér és hideg üdvözletét. A harangszó izgalmat lüktetett bele a szobába. Garzó Treszka más dallamhoz illő szöveggel rontotta el a nótát. Szégyenkezve hajolt a tölcsér fölé, hogy újra kezdje. Ceruzám hegye kitört és cigarettámmal repedést égettem a viaszhengerbe. Magam is az ablakhoz álltam. A templomból orgonaszó szűrődött ki.

Tekergős, meredek, kellemetlen lépcsőn vesződtem fel a kórusra. A kétoldalt lecsapható karfával ellátott orgona taposómalmában pirosarcú igyekezettel dolgozott Sesteris. Az én fonográfomhoz méltó zenei élvezet volt ez is. A kegyetlen hidegben minden harmadik síp befagyott. És a szent, óriási kintornából lengőkalapú, sánta kolduskorálok botladoztak elő, csonkán, foghíjjasan, vigyorogva. Időnként, mint a Münchausen báró befagyott trombitáján, egy-egy elkésett hang fölengedett és ilyenkor a házasság készülődő vídám szentsége a C-dur akkordba beledudáló fisz schönbergi gyönyörűségével lett teljes. Az áhítatosan vidor szertartás, a «turbae» népének duruzsolása, bemelegítette a templomot. A párás lélekzet füstté sűrűsödött, és a tömeg jókedvű hangjaiból virtuális kis kandallók meghitt lángocskái csaptak fel. Kigomboltam kurta bekecsemet. És az ifjú pár felé néztem.

Az ifjú párt néztem, de csak a menyasszonyt láttam. Fényes kékfekete pompában állt ott, az oltár előtt. Kék harangszoknyája mint barokk komódok alul kiszélesedő lira formája. Drága, karcsú, fekete-ezüst dereka, kerek, telt, büszke válla. Ilyen fejedelmi bőség fogadhatta a sárosi kastélyban asszonyos cirógatással a nagy fejedelem párját, Hesseni szőke Amáliát: «Milyen kedves, milyen édes a lelkem, nézd azt a csöppentett-nádméz-szőke haját». Rákóczi udvarhölgye kifeszített pompás mellel állt az oltár előtt, nyaka fölött kis kerek tokával, helytelen gőgös madár. Hej, páva, páva, Császárné pávája.

Dehát hol a vőlegény? Nyilván a menyasszony mellett. Ez lenne, ez? - Fejjel kisebb a pompás leánynál, csapott váll, ludtalp, görbe láb, gacsos térd. Nyeszlett, szánalmas kis alak. Csizmában, szürke bricseszben. A hősi múltak meséit hordozó falu lekopott róla, parasztlegényből a kültelek mozihősévé magasztosult, sárga pulloverrel, micisapkával civilizált. Thonuzobától, Csák Mátétól örökölt madárszárnyas bajszát kétoldalt levágatta, a maradék néhány szálat pedig mázolólegények pemzlijeként borzolja fel. Hosszú, poros seszínű haját elválasztja és merészen, ordenáréan befésüli a szemébe, mint ezt a képesmellékletben látja vasárnaponként.

A szertartás befejeződött és a templom lassan kiürült. Míg bent voltunk, állandóan havazott és az útakat most vékony fehér gyolcs fedte. Embertalp, kocsinyom meg nem bolygatta patyolat szépségét. Szűzi havon lépkedett a fekete-páva menyasszony. És hosszú, tiszteletteljes menet követte kackiás nyomát.

A világosbarna levesbe minden tanítóné ugyanazokat a lebbencskockákat és csillagokat főzi bele. A paprikáscsirke minden vidéki úriházban ugyanannak a vendéglátó áldozatnak liturgikus funkcióját tölti be. Óh, tejfölös paprikáscsirke, halálod után megdicsőült, ügyetlen-szárnyú madár! Tepertős túróscsusza, pontokban szedett gondolatjel falusi ebédek hosszú mondatának a végén! És fanyar, éles téli újbor, kamasz nyerseséggel torkunkon végigborzongó. Óh, unalmas munkanapok mindig új és mindig változatos drága cezurája, időosztó, munkarendező, forró, füstölgő, párolgó ebéd!

- Látta ezt a vőlegényt? - vetette fel Helén asszony a leves után. - Tudja-e, hogy ez a falu legmódosabb legénye?

- Gondoltam - feleltem - és most gazdag is lett. Ezzel az asszonnyal.

- Vagy nagyon szegény - vonta meg vállát a tanítóné. - Mit lehet tudni, mi jön ki az ilyen házasságokból. Jó ritkán!

- Ugyan Helén, - csóválta fejét Vermes-Kovács, - mit kuvikolsz itt már az esküvő napján? Derék gyerek ez a Bató. Még ujságot is járat.

- Még képviselő is lehet belőle - gúnyolódott az asszony. - Van 160 holdja és nincs családja. Van 30.000 pengője és nincs semmi igénye az élettel és kultúrával szemben egy rend rosszul szabott városi öltönyön túl és egy pacsulis piros zsebkendőn a szivarzsebben.

A kisigényűségnek közgazdaságilag hasznos vagy káros mivolta hosszasan vitatható, de a fonográfhengerek, amelyek kerek skatulyájukban, mint orvosságos tégelyek sorakoztak fel az asztalon, más célból állottak ottan kemény őrséget. Folytattam a munkát. Jöttek és mentek az emberek. Járkáltak és hordták az ujságokat. A menyasszony szüleinek házában nagy dínom-dánommal folyt a lakodalom. A cigányok az alvégről a templomdomb alatt vonultak az örvendező hajlék felé. Az itteniek vídám kiáltozással invitálták be a négy szál fekete, ragyás legényt. Igazi falusi cigányok voltak. A vályogvetéshez jobban értettek, mint a muzsikához. Primás, kontrás, bőgős és klarinétos, komondorhoz méltó mérges igyekezettel rohantak a muzsika haladó és őket mindúntalan elhagyogató szekere után. Fölsorakoztattam őket a hosszúnyakú tölcsér körül, majd a kemény kis fölvevőkristályt leadómembránnal fölcserélve, visszaadtam zenéjüket. Gyönyörködtem szélesen és füstösen vigyorgó ábrázatukban. A klarinétos állt legközelebb a tölcsérhez, az ő hangszere sivított ki legélesebben a gépből. Társai enyhe irígységgel nézték és halk boldogságban puffogó kis hátbaütésekkel figyelmeztették egy-egy kicsillanó sikerült hangjára. - Ez már döfi - mondta a klarinétos és tömpe orrának lyukai diadalkapukká tágultak boldog vigyorában.

Közben lassan leszakadt az este. A távozó cigányok hamar elvesztek fekete kárpitjában, melybe a sűrű hóesés hosszú, függőleges ezüstszálakat hímzett. Az utcán már senki sem járt. Súlyos, bársonyos csend takarta és védte a falut. Mint a fehér selyem hó a föld alatt a magot, úgy óvta, ápolta, borította be a csend fekete plüsse a lelkeket. Nehéz, áthatolatlan rétegén megakadt boszorkány, garaboncás, rontás, betegség és ártó szemverés. A lakodalom víg torán húzták a cigányok és távolból hallatszott a bőgő mormogása. Hol volt a patakzaj, hol volt a madárdal? Téli esték! Olyan mély, olyan hatalmas, véghetetlen volt ez a csend, hogy az évszakokon túl áthangzott rajta a patak tavaszi csörgése és a Földközi tengeren keresztül idehallatszott a gólyák egyiptomi-nyelvű kelepelése. A piramisok csúcsán és a szfinksz törött orrán rakták fészküket és csőrüket koptul koptatták. A hó zizegésében tuniszi fecskék fecsegtek. Elindultunk a lakodalmas ház felé. Fonográfom meghitt tíz kilója a szeretet ragaszkodásával húzta karomat. Ez a súly már hozzám tartozott. Nem tudtam gyalogolni, szinte amputált voltam nélküle. Rálakatolt teteje fölött meleg biztonsággal fogtam a fülét (- nem veszünk varrógépet, - nézett rám egy tanítónő szigorúan, - tessék csak letenni die Kollektion - mondta a jószívű sváb fogadós). Lóbáltam és legénykedve lendítgettem a levegőbe. A bizalmatlankodó, hideg házaknak mutogattam benne utam erkölcsi és tudományos indítékát.

A lakodalmas ház két nagy földes szobájában pezsgett a jókedv. A pitvartól jobbfelől hosszú deszkaasztal mellett, deszkapadokon ültek az emberek. Száraz csirkesültet ettek és könnyű, fanyar újbort ittak rá. Kézzel törték a gyönge szárnyakat, combokat. Mikor beléptünk, tiszteletteljesen elhúzódtak az asztalfőtől. Vermes-Kovács és én közrefogtuk a tanítónét. (Sesteris már eltűnt és csak később bukkant fel valahol az asztal végén. Ő csak segédtanító volt és nem örvendett még a falu osztatlan megbecsülésének.) Csirkét tettek elénk és vékonyszárnyú, pelyhedző almásrétest. Nagy, mázolt cseréptálban fagyos téli almákat hoztak. Harapásukra megfájdult a fog és ha kicsurrant levük, megdermesztette az ujjat, amelyre rácsöppent. Fogásukra meggémberedett a marok. Belefujtunk és megragadtuk a poharat. A zöld, hideg téli almák fáztak a szemnek: betakartuk hát a szemet a bor védő fátylával. A szomszéd szobában a bőgő hangjának kis tinói öklelgették a falakat. A magas hangszerek zenéje elveszett a halk, de állandó zaj ködében. Legfeljebb a klarinétszó lándzsája döfte át pillanatokra a felhőt és a petróleumlámpa fényében meg-megvillant ezüstös hegye. A hegedűszó szétporladt a szürke nyugtalanságban, együtt csoszogott a csoszogókkal, fecsegett a fecsegőkkel, rikoltott a rikoltókkal: láthatatlan volt. A lábak dobogását átvette a föld és belülről adta vissza. A levegő forgott és hosszú, nyugtalan szálak futották végig, mint az ősi filmek örökös esője. Ropogtattuk a csirkecombot és közbe a szék táncolt alattunk, a házfalak dúdoltak. A lakodalom egyetemes világfolyamattá tágult: nem volt az a nyugalom, amit sodra magával ne ragadott volna. Ülhettél szétvetett lábakkal, behúnyt szemekkel: a föld mégis megfordult alattad, a döngölt padló talpadba ontotta a szomszéd szoba topogó jókedvét, a falak a bőgő szarvaival tusáltak, a ház remegett, és a falu, az ország, Eurázia talaját tépték, törték, alakították a tánc titokzatos geológiai erői. Felkeltünk és átmentünk a szomszéd szobába.

Beléptem az ajtón és mint aki őserdőbe, liánok közé lép, egyszerre átkapott, rámborult, körülölelt a falu. Kacagó lányok forgataga volt a falu. Fakó, gesztenyebarna parasztszín hajaké, kék, butus és friss szemeké, rózsaszín vászonujjakba göngyölt gömbölyű karoké, túlfehér, túlszéles fogaké, zsidóbolt szagosszappanának pacsuliszagáé, vastag, kedves és ügyefogyott derekaké, csoszogásé, vihogásé, fojtott sugdolódzásé. - Tegye le a pápaszemét - susogta a fülembe a falu és karját a derekamra tette. Táncolni persze a városban sem tudok, nemhogy itt. És a falu ugyancsak pörgetett. A házfalak helyet cseréltek. Az ajtó fölmászott a mennyezetre, a szoba kiszaladt az ablakon. «Alul» és «felül» értelmét vesztette a forgás zsibongó szédületében. A cigányok barna, vigyorgó ábrázatai szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, a hegedűk madárszárnyakkal csapkodtak át fölöttem, a klarinét dühös zöld liánokkal font be és ugyancsak lábam alá kellett vigyáznom, hogy meg ne botoljak a bőgő vaskos, barna gyökereiben. A könnyű bor könnyű mámora végigáradt rajtam és mint a villamosszikra, ki-kipattant ujjaim végén. Kézről-kézre jártam. Ezek a vaskos, kemény, izzadt parasztlány-kezek valami különös gyöngédséggel bántak velem, enyhe szánalom és jóleső lenézés volt fogásukban, sápadt arcszínemen, nagy kerek pápaszememen sopánkodó. Időnként abbahagytuk a táncot. A cigányok pihentek. A fonográfot nagy vihogás közepette előcipelték és nekem az orvosságos skatulya vinyetáiról gondosan leolvasva elő kellett húzogatnom azokat a nótákat, amiket a cigányok délután masinámba játszottak. Sipolva-zakatolva indult meg az ócska alkotmány és a szoba láthatatlan, fiktiv mórék és dádék cincogásával, vinnyogásával telt meg. Sarkadiné óriási szája kéjes gyönyörrel húzódott a füléig, arcának emberfölötti, metafizikus ráncai egyenesen lemélyültek a pokolig. Szeméből láva folyt és lehelletéből kénkő bűzölt. Nyihogva énekelte a cigányok nótáját együtt a fonográffal. Egyre több hang vette át a dalt, már mindenki énekelt. A lányok pirosan, kacéran és a legények jókedvű hegyes bajuszukkal villázva, hajlós pálcájukat lóbálva. Öreg emberek meleg bundában, öreg asszonyok meleg subában, lánykák, gyerekek, mintha egy-egy marok vessző verné hátukat, sipítva, keservesen. Az emberek asztalra könyökölve, komolyan és alattuk az asztal, a kemény könyökök súlyától nyögve, nyöszörögve. Énekelt a tanító, a tanítóné, a segédtanító, még a notesz is énekelt a zsebükben. Kézitáskám zárával együtt énekeltem, csikorogtam én is és a házak versenyt bömböltek óriási, fekete kapuszájukkal.

A fonográf le-lejárt és én középre álltam, felhúztam, vásári kintornássá magasztosulva. Mint a hamelni patkányfogó, mozdulatlan nyugalommal forgattam az ócska verklit a körülöttem kavargó örvény fölött. Majd megszólaltak az igazi cigányok és magam ismét lehulltam a forgatagba. Táncoltam és forogtam, meg-megállva és az orrom elől ingerkedve tovarohanó falat keresgélve kóbor ujjaimmal. Aztán végleg kidőltem és csak néztem a táncolókat.

A menyasszonyt néztem. Óh, hogy táncolt a menyasszony! Forgott és meg-megállt, nekiindult és megint elcsuklott, vad vídámságban lendült ki és elbúsultan megtorpant. Mint madár felröppent és mint lőtt madár szárnyaszegetten visszahullt. Testét megrázta a lámpafényben és csillogva fröccsentek le róla a zene hideg vízcseppjei. Ezüsttestű halként fölvetődött zöld vizek forgatagából és elmerült ismét. Arcán könnyes vidámság ragyogott, kacagó búbánat ólálkodott.

- Szegény! - mondta mellettem a tanítóné. De én tudtam, hogy nem szegény. Ellenkezőleg: véghetetlenül gazdag. Kis egyéni bánatai elvesztek, fölolvadtak a férjhez erőltetett leány örök népi balladájában, tragikus esküvői tivornya időtlen sírva-vigadásában. És táncolt a menyasszony. Jaj, mennyire volt még ő ebben a táncban? Régi-régi mult táncolt itt, dúskincsű súlyos örökség. Táncolt a menyasszony. Két szép térde járása a harangszoknya alatt nagy barokk harangok zúgása volt. Karcsú nyárfa szélfúvásban: dereka ringása. Balassa Bálint bús bajsza, két tüzes szeme villódzott itt, hosszú-hosszú visszatérő rímű strófák zenéjében. Dobbantott kettőt, vídámat: Amadé László aprózta gáláns, jambikus sorait. A földespallójú kis szoba szálává tágult, ezer gyertya lobogott és a fényes asztalnál ülő káprázatos vendégsereg mögött öreg Barna Mihály húzta az Tehénhus Nótát. Apor Lázár nótája pattogott és Nyugateurópa nagyvárosai bámuló szemekkel nézték a csodás lantvirtuózt, Bacfurcus Pannoniust. Most pajkosan fölnevezetett a leány és negédesen hátrahúzódott, dévaj kollégiumi úrfik csintalankodása csiklandozta talán erre a multbalendülő mosolyra? Haja kiszabadult és lebegett az átforrósodott levegőben. Mintha felvidéki csűrök kurucai közt röpült volna kézről-kézre, páros váltott ütemre dübögött a föld. Pára és füst borult mindenre, majd lángok lobogtak fel és a lángokban acélos, kevély, vidám fények szikráztak. Talán a sanct-galleni kóborló magyarok kardjai? - Égett és lobogott ez a büszke, pompás, dús leány, szinte sistergett a táncban. Jaj de szép volt, de szép volt!

De hát a vőlegény? - Óh igen, itt volt ő is. A táncból hamar kidőlt és a kemence mellől fölényes mosollyal nézte a viharzó szobát. Nem ilyen tánchoz volt ő szokva: külvárosi kocsmák mulatozásaira gondolhatott, ahol a srammli szól és az édes, színes pálinkát színes hölgyecskék nyelve teszi édesebbé. Temetendő legénykorának hódításai villanhattak át szűk koponyáján. Haját elégülten szemébe simította és orra alatt gyönyörködve borzolgatta azt a kétkrajcáros ujságból kiolvasott bajszát.

- Ez a mázolópemzli lesz ennek a pompás gazdag életnek a sorsa! - gondoltam. És türelmetlenül órámra néztem. Ideje, hogy induljak.

A tanító és tanítóné szabadkozásom ellenére ragaszkodtak ahhoz, hogy kikisérjenek a kocsiig. Elbúcsúztam az ajtófélfától és elindultam. Hideg, tiszta, téli levegő csapta ki szememből a mámort és kemény, súlyos, téli föld hajlítgatta maga felé a tizkilósabbik oldalamat. Megkerültük a házat, hogy a gyümölcsösön átvágva, hamarabb érjünk a kocsiútra.

Óh, téli gyümölcstelen gyümölcsös! Kék levegőben ágaskodó sötét fák! A kopasz ágak hegye a mély-sötétkék alapban úgy veszett el, mint átlátszó vízbe mártott hosszú bot vége, mélyen a vízfelületen tört kép alatt. Óriási, csillagtalan eget öleltek ezek a fénytelen ágak. Ha egy sugár esett volna rájuk: ragyogniok és szikrázniok kellett volna a csak imént hullott hóban. De a lúgos sötétség kékre festette a havat is és a fénytelen égből állandóan és hidegen ömlött az éjszaka végtelen kékítője. A fagyos szél kék vizek hullámait hozta és lebegtek az alig látható gyümölcsös láthatatlan gyümölcsei. A hó tintaszennyes gyolcsán, beolvadva egy fa sötét konturjaiba, női alak ült.

- Őrzi a fát! - súgta a tanítóné az urának. És a sötétben is láttam, ahogy megborzongott.

- Őrzi! - mondta a tanító is mély hangon. Hangja mögött megkondult az éjszaka és barna lábbal dobbantott a sötétség.

- A menyasszony anyja! - susogta a tanítóné alig hallhatóan. - Tavaly farsangkor adta férjhez az első lányát. Azt is gazdag legényhez adta. Csámpáshoz és kancsalhoz. Gyönyörű esküvő volt: a szomszéd faluból hoztak cigányt, mert ott hatan vannak. És este a lány kiszökött a gyümölcsösbe. Kikereste azt a nagy fát, éppen a kert közepén. És arra felkötötte magát.

- És most az örömanya kiül ide a fa alá - susogta a tanító is. - Kiül az éjszakába és őrzi a fát reggelig. Nehogy a másik lánya is felköthesse magát.

- De hát, szent Isten - suttogtam izgatottan -, hiszen itten olyan sötét van, hogy a szerencsétlen leány egészen nyugodtan felkötheti magát akár a szomszéd fára is, anélkül, hogy az édesanyja észrevenné. Vagy felkötheti magát holnap, vagy holnapután is. Ledöfheti magát késsel és lúgkövet is ihat. Számtalan helye, ideje és módja van annak, hogy az ember, ha meg akar halni, meghalhasson. Ez a szegény asszony azt hiszi, hogy ha egy éjszaka itt kint strázsál, akkor megmenti a leányát? Nem okult semmit a tavalyi tragédiából? Hát ezt a lányát is eladja a romlásnak és a halálnak?

- Nem adja azt el semminek! - mondta Vermes-Kovács nagy nyugalommal. - Látod, ezt akartam neked ma délután elmondani, ahogy ott a nótákat szedegetted. Sejtelmetek sincs a faluról. Ha volna, nem féltenéd most azt a leányt. Te azt hiszed, hogy szülei kiszolgáltatták őt és eladták. Kezed ökölbe szorul és az ember jogairól beszélsz. Légy nyugodt, a leánynak keze nem szorult ökölbe egy pillanatra sem és nem gondolt a jogaira. Arra a sötét életre sem gondolt, amit emellett a félbajszú csirkefogó mellett kell leélnie. Magára sem gondolt, aminthogy nem is ismeri magát: a szerepét ismeri és azt játssza. Ő a szép leány, akit a gazdag legényhez erőltetnek. Elszakítják kedvesétől (talán nem is volt neki, de holnapra már lesz, akire szeretettel gondol és holnapután végzetes, szétzúzhatatlan kapoccsal lesznek összefűzve lelkeik) és idegennek adják. A törvény értelmében meg kell halnia. De hát milyen halált választhat mást, mint melynek útját nővére már megszabta? Ki kell jönnie ide a kertbe, nem máskor, de ma, lakodalma éjszakáján és a nép ősi teatralitásával kikeresni nővére halálának fáját. Egy pillanatig nem gondol arra, hogy ez máskép és máskor is lehetséges. Igy kell meghalnia, mert ez az egyetlen és igazi. Igy kivánja ezt a népballada poétikája. És ha ez a szerencsétlen öregasszony ma éjszaka el nem alszik a fa mellett: a lánya hosszú és boldog házaséletet fog élni ezzel a nyeszlettel.

Megborzadtam. Most mentünk el a fa mellett. Az ágak feketén jajdultak a levegőbe és alattuk elszántan, keményen és makacson ült az öregasszony. Lányának lakodalma-éjszakáján őrizte a fát.

- De hát mégis. Ha a lány ma éjszaka itt találja anyját, akkor a ballada érvényét veszti. És holnap már valami más következhetik.

- Sose félj te attól - mosolygott a tanító. - Hiszen a népballadára éppen a legtömörebb, a leghatásosabb megoldás jellemző. Ez a lány sem fog az egyszerűbb megoldásba belényugodni. A balladához most új motívum járul: a faőrző-motívum. Nem gondolod, hogy nagyon is illő, nagyon is stílusos új befejezés?

- Faőrző-motívum! Falusi vízió, avagy a tettenért népballada! Mégegyszer visszanéztem. Ott ült az öregasszony és őrizte a fát. Arca fehér volt és világos. Fagyott, kemény, mozdulatlan. Időtlen és embertelen. A ballada arca volt.

És fehérsége sugarat ejtett a hóra, amely most felszikrázott és megragyogott ezernyi apró tűzben. Párás csillagok sóhajtottak fel az éjszakában, a föld szíve megdobbant, apró lángok libegtek az ágak között és fejünk fölött pemetén csattogott Budavára felé Sarkadiné.

Piros és mérges kis tüzek fortyogása közt értük el az utat. A kocsi már ott állt. - Hó! - mondta a kocsis és udvariasan átvette a fonográfot. A búcsúzkodás emlékét pillanatok alatt elnyelte a kerekek pattogó zöreje.