Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · SZVATKÓ PÁL: A VÁLTOZÁS ÉLMÉNYE

SZVATKÓ PÁL: A VÁLTOZÁS ÉLMÉNYE
III.

- Egyszer azután végeszakadt a háborúnak. Alig hittem, hogy ez is lehetséges. Amióta az eszemet bírtam, a háború hozzátartozott a világhoz. De most alapjaiban megfordult minden, láttam, átéltem, ámbár az átélés csak néhány évvel később vált tudatossá, s tizenöt év mulva fogtam föl igazán, mi történt velem és társaimmal. A magyarságom folytatása dőlt el. Azok a napok tették, hogy megszűntem hinni a maradandóságban. Keserves kínok közt megtanultam objektív lenni, ezt 1918 őszének köszönhetem, az abszolútum-érzés és a konstansság-illúzió megdőlésének. Akkoriban a kellemes társaságok, a nők, az ínycsiklandozó szenzációk átvittek a lényegen, de ma, ma értem az egészet. A tizenhét-tizennyolc évesek számára szédületes jelentősége volt az ősznek és a rákövetkező télnek, s bennem ekkor kezdett észrevétlenül ingadozni a hit trónusa is. Minden egyszerre jött, a külső és a belső válság. Ezek a holtsápadt, riadt napok örök szérumot fecskendeztek a vérembe, sok minden ellen beoltottak egyszer s mindenkorra.

- Nem értem.

- Figyeljen. Addig volt egy nagy bizonyosságom: Magyarország. Természetes adottságnak gondoltam. S íme: volt, nincs. Az én környezetemről elfújták. Máról-holnapra. Soha sem esküdtem a túlzó magyarságra, gyermekkoromban sem, de mélyen a tudat alá beágyazva élt a haza konstans-voltának érzése. Lehetetlennek látszott, illetve nem is gondoltam rá, hogy környezetem, életem, sorsom megszűnhet Magyarország lenni. Magyarország, ez volt az én gyermekkori abszolútomom, mely egyszerűen volt, létezett, mindenütt jelen volt, mint az Isten, a világ. Nem gondoltam rá eddig, mint ahogy a kezemre, a lábamra sem gondolok, ha egészségesen lóg a törzsemen, mert persze hogy van s nélküle nem lehet élni. A levegő van ily természetesen, nem veszem észre, láthatatlan, de a legfontosabb. - Egy szép reggel Magyarország, a belső nélkülözhetetlenség, egyszerűen nem volt. Az abszolútomot megcáfolták ad oculos... Azaz, az abszolútum helyén ugyanott és ugyanúgy más is lehetséges volt. Nem igen gondoltam akkor a dologra, nem érthettem, mindössze néhány aggasztó kínpillanatra emlékszem, amikor a káoszban tapogatózó ösztön föllökte a gyermekagyig az elemi változás szörnyűségét. De a tudat alá elraktározódott a nagy belátás: nincs állandóság. A csira megművelt talajra hullt s később kivirágzott. Olyan természetesnek vettem ettől kezdve, hogy eszmei biztonságokból nem szabad kiindulni, mosolyogni kell, szkeptikusan bólogatni, a mának élni. Rajtam kívül eső bizonyosság, biztonság nincs. Az abszolút bizonyosság helyét elfoglalta a mindenkori valósággal számoló hajlékony realizmus. Mindennek mértéke az ember, gondoltam. Addigi életem főabszolútuma megdőlt, megváltozott. Relativista lettem. Azóta az ősz óta.

Egy ujságolvasó úr felnézett. Fritz nyugtalanul tekintett erre-arra. Talán kiabáltam és gesztikuláltam.

- A magátólértetődőség megdőlésének következményeit tizennyolcban, tizenhét éves koromban nem láthattam tisztán. Ma tudom, mi történt. Fölöttébb ritka világtörténelmi jelenség. Hol esett meg az, hogy valaki egy várost mondjuk színmagyarnak látott, idomított fiatal eszével nem álmodta, hogy máskép is lehet, s egyszerre egy viharos őszi hónap alatt az egész szlovákká lett? Én, tizenhét évemmel és a belémgyömöszölt fogalmakkal tényleg magyarnak láttam Nagyszombatot. Másnap Trnava tényleg szlovákká vált. Oda voltam a csodálkozástól. A két elképzelés közül melyik volt a téves, a magyar, vagy a szlovák, ebben a viszonylatban nem fontos, mert én mind a kettőt kénytelen voltam hinni és időrendi sorrendben abszolútumnak felfogni. Örök élmény maradt, hogy láttam, amint az egyik hordozó igazság más hordozó igazsággá változik. Ilyesféle dolgok a tudat alatt letörülhetetlen nyomot hagynak. A felnőttek bizonyára egyszerűbben készen lesznek a relativitásokkal, de én a gyerek, aki előbb érő fejjel csak a magyar Nagyszombatot ismertem és hittem, s most váratlanul a szlovák Trnavát, nem birkóztam meg vállvonogatással e kinyilatkoztatásszerű élménnyel és kénytelen voltam gyakorlatilag érezni az igazság viszonylagosságának elvét.

- Spengler. A huszas évek többi filozófiai nyavalyájával - mosolygott Fritz Simmel és legyintett.

- Az én elméleti Spenglerem később jött. Lehet, hogy ő tette tudatossá bennem a tapasztalati tényt, s lehet, hogy Spenglert később annyi megrendítő szédülés között azért fogadtam el és fogadtuk el valamennyien, akik 1918-ban tizenhét évesek voltunk, mert valamennyien hasonló viszonylagossági érzéseken estünk át a háború végén. Ezer és ezer szlovenszkói embert megfertőzött fiatalságában a változás élménye, s ha nem is formálták szavakká, szerinte cselekedtek. A stílusunk egyforma, soká tartott, amíg kilábaltunk a relativizmus tétova pesszimizmusából. Okos, de meddő kor után a gyógyulás most következik be, - s a mult fölidézése és meggyónása valahogy a felszabadulást jelenti, úgy érzem. Nem vagyok egyedül. De lelki világunkat nem értik és mi hallgattunk. Inkarnáció kell, ami tudatosít és sorjában rendszerbe igyekszik szedni a lelki változás történetét, a szlovenszkói magyar férfi fejlődésének történetét, aki sok ok miatt más, mint aki a megszokott magyar körülmények között nő fel.

Delet harangoztak. A német felfigyelt. Tengerkék szeméből óriási megnemértés bámult rám.

- Sokan néznek rám ily értelmetlenül - nevettem. - Sebaj. Meg kell magyarázni a helyzetet. Nehezen megy. A nemzeti abszolútomot minden nemzetnél évszázados gőgabroncs tartja áttörhetetlenül. E hordozó gőgösséget nálam áttörték, nem csoda: az ujdonsült magyarban amúgy sem lehetett túl erős. Megtanultam a magyarságot kívülről nézni, anélkül, hogy kimentem volna a magyarságból. Ez a paradoxon a mi kisebbségi helyzetünkben elképzelhető és nagy dolog, nagyon nagy dolog, mert az őszinte és világos magyar diagnózis felállításához vezethet. A megrepedt nemzeti gőgabroncs alatt egy hajlékonyabb acélból készült új abroncs tartja most a magyarságomat. Nekem nincs többé magyar glóbuszom, csak egy ici-pici magyar szívem, a felépítményeket ledöntöttem, meztelenül, mellékgondolat nélküli magyarsággal állok a dunai térben. A régi uralkodó magyarságot védekező magyarsággá változtatták az idők, talán olyanná, mint a tizennyolcadik század végén volt a magyarság.

- Kérem beszéljen a «változás következményeiről» - türelmetlenkedett a kíváncsi társam.

- A következmények? Négy napig kellene beszélni. Nézze, 1918-ban hittem «Nagyszombatban». Pars pro toto. 1919-ben hinnem kellett «Trnavában». Az új elemek és a pesti emigránsok beleharsogták tizennyolc éves fülembe: a magyarságnak vége. Pesten nem tudják mi az, ha a fiatalembert évekig ilyenekkel traktálják még a Pestről ideszakadtak is. (Az emigránsok jelentették a legnagyobb veszedelmet). Kétségbeesetten vergődtem tudatlanul és vakon a riasztó hatások útvesztőjében. - Uram, a következmények? A fület be kellett dugni, leszámolni az adott helyzettel.

- Átorientálódni? - kérdezte gúnyosan Fritz.

- Nem úgy, mint gondolja. A szó kellemetlen hangzású. 1920 körül beláttam, hogy a magyarságról alkotott nézeteim kaotikusak, s így nem mehetett tovább. De a kaosz letisztult s új bolygót lövelt ki. Egymillióan kiestünk a magyar napból és megjelent az űrben az új égitest. A kisebbség. A sötétségben ívelő kicsiny világ elhagyott mikrokozmosz, melyet láthatatlan gravitáció fűz a naphoz és tart a pályán. De mikrokozmosz lett. Önálló élet fejlődik ki rajta, lehült és tüze elapadt, megperzselné, ha a nap közelébe merészkedne, pedig körülötte kering és melegéből él. Saját érdekében a pályát fegyelmezetten rójja, se közelebb, se távolabb. A lemért űr, a végtelen geométria bölcs szabálya a mi életünk alapja. A kis bolygónk élete. Sokak szerint az élet a legszebben a bolygón zsendül, ott keletkezik az új világ, zöldel a fű, virágzik a fa, él az állat.

- A hasonlat túloz.

- Egyszerűbben beszélhetünk. Mi, kisebbségek, megszűntünk uralkodó nép lenni, államiság, parancsolás. Régi helyzetünkben a haza eszméje éltetett. Ma államunk van, ahol igyekszünk békés mellérendeltségben élni társnemzeteinkkel. És lokálpatriotizmusunk van, a szűkebb táj, az otthon, a mi földünk, a mi embereink szeretete és szívós, néha elkeseredett védelmezése. A fordulat, ami 1918-ban jött, a nagy átértékelési folyamat kezdetét jelentette. Én is békatávlatból kezdtem látni a világot a régi madártávlat helyett, lentről, ahonnét minden nagynak és nehéznek látszik. Megtalálni a mélyben-éles formáit, ez lett a feladatunk. Átorientálódni, átértékelni. Ford, ha új kocsitípust épít, előbb átszereli egész gyárát: a mi mentalitásunkat, életünk rúgóját ugyancsak át kellett szerelni. Csigalassúsággal haladt a munka, ma sincs befejezve, s ha kíváncsi rá, másként el se magyarázhatom, csak saját életem tükrében. Amikor a régi világ, az addigi konstans megdőlt, az első következmény a viszonylagosság világnézetének megszületése volt, jó kezdet az éltető objektivitás elnyerésére. A gyógyítás megkezdésére, a diagnózis felállítására. A második lépés a pesszimizmus volt, de egészséges embernél a pesszimizmus nem tart soká és az indogermán ösztön, a haladniakarás hamarosan kiemelt a kábulatból. Az egyéni élet problémái ugrottak előtérbe, mert ragaszkodtam a földhöz, hol századokig éltünk és nem akartam föladni az életformát, amit a századok e földön kialakítottak bennem. Edződni kezdtem. Az átértékelés és a helyzethez való idomulás megkezdődött. Beláttam a hibákat.

- Elcsépelt tények - vetette közbe Fritz Simmel.

- Nagyon elcsépeltek, de a továbbiak kedvéért le kell szögezni. Hadd váljék belső meggyőződéssé.

- De mi lett az új?

A német ujságíró tűzbe jött. A lézengő pincér furcsán nézett ránk. Az üvegablak előtt az eső fátyola sűrűbb lett, áttörhetetlen. A szemben lévő házat nem láttam többé. Zuhogott, csattogott, vágtatott az esővíz.