Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · SZVATKÓ PÁL: A VÁLTOZÁS ÉLMÉNYE

SZVATKÓ PÁL: A VÁLTOZÁS ÉLMÉNYE
I.

Úgy történt, hogy egyszer Prágából hazautaztam Nagyszombatba. Egy német ujságíró jött velem, Fritz Simmel, aki Középeurópát fedezgette föl, mert manapság divat ez a németeknél. Összebarátkoztunk, vitatkoztunk és a német jól elrendezett képzeteit sikerült összekuszálnom. Zavarában borzasztó kíváncsi lett Szlovenszkóra, bizonyítékokat keresett és kiszállt a nagyszombati pályaudvaron. Másnap délelőtt esett az eső és a Fő-ucca kávéházában, az «Otthon»-kávéházban üldögéltem vele. Szkeptikusan faggatott. Rajtam keresztül «Szlovenszkó lelkére» volt kíváncsi, mint mondotta.

A kávéház alacsony és füstös. Ódon lokál, előtte nyári kioszk, zöld és fehér, most üres és vizes. Ó, nosztalgiája minden otthoninak, voltak idők, amikor ezt a «ketrecet» a mágnessaroknak hittem, a romantikus kékvirágnak, amit megérinteni és megtalálni boldogság. Emlékszem, egyszer Párisban, sok-sok évvel ezelőtt a Quartier Latin forró éjszakáján megjelent előttem az otthoni «szaletli», s az ágyamra borultan sírtam érte, mint az elveszett paradicsomért. Mi mindenem volt akkor Nagyszombat, e kis szlovenszkói város!

Most felindulás nélkül itt vagyok. Velem szemben Fritz Simmel ül, aki gyorsan-gyorsan igazságutat kíván vágni a szlovenszkói dzsungelben. S én legyek az iránytű. Ha tudná, mennyi rejtett mágnes lengeti össze-vissza a kompasz tűjét.

- Lényegileg kicsoda ön tulajdonképen? - vetette fel a kérdést Fritz Simmel.

A kérdés átmenet nélkül jött, polgári előkészítés és beosztás nélkül.

- Én? Magyar.

- De csehszlovákiai magyar.

- Egy ősöm ezerhétszázötben szenátora volt Nagyszombat városának, - kezdtem őszinte nyomatékkal, határozottan - megvan az okirat, amely szerint Heiszter osztrák generális hadisarc fejében két kocsirakomány fát követelt tőle. A szenátorság legalább százéves helybenlakást követelt, ami azt illeti, elég régi benszülött vagyok. Őseim polgárok voltak, s ez ritka dolog Magyarországon. Gazdag polgárok, céhbeliek, ötvösök, gyertyaöntők és mézeskalácsosok. Különös és nemes anyagokkal foglalkoztak, arannyal, cukorral és fénnyel, szerethették az édes jó életet. A hagyomány szerint ős-ősapám a renaissance idején Itáliában tanulta az ötvösművészetet. A másik festő volt a tizenkilencedik században, s házában bajor művészek falták a vagyonomat. Gyermekkoromban, a padlási kutatások korszakában kíváncsi szemmel bukkantam harminchat egyformán szabott, pántos bőrkötetre. A nagy Angol Világtörténelem volt 1735-ből. Ritka lelet magyarországi polgári házakban. A margókat szépapám széljegyzetei díszítették, német széljegyzetek, mert akkor németek voltunk.

- Persze - diadalmaskodott Fritz Simmel.

- De hadisarcot fizettünk az osztrákoknak s én tízéves koromban kétségbeesett sírások között tanultam németül. Ma is magyarul beszélek, elvitathatatlan, hogy magyar vagyok.

- Szlovák nevű, német eredetű magyar.

- Engem az évszázadok gyúrtak, hívtak, csalogattak magyarrá. Az vagyok, quod erat demonstrandum? A magyarság elhódított a nagy germán, vagy a nagy szláv egységből, vele állok és vele bukom. Ki tudja, itt Szlovenszkón talán a szakadék szélére kerültem - micsoda sors ez? Én indogermán magyar vagyok, kevesebb ősi ragyogással, kevesebb elfáradással, több józansággal és mértékkel. Szememből Nyugateurópa néz a világra, az életem sok igazságot bír el. Mi lesz velem? Hol az én helyem? Mi a teendőm? Mi az erőm és perspektívám?

- Erre vagyok kíváncsi - nevetett Fritz Simmel.

- Csinált magyar vagyok, most valahogy igazolnom kell, hogy őseim miért váltak magyarrá. Nem siránkozhatok emígy: haj, haj, a fajtám fátuma, pusztulunk, veszünk, jöjjön, aminek jönni kell, a nagyszerű halál, haj, haj. - Semmi közöm a nagyszerű halálhoz, az ural-altáji fáradtsághoz, én indogermán vagyok. Nem mondhatom: elvégeztem történelmi missziómat, most passz. - Fajilag fiatal magyar vagyok, terméke annak az óriási kicserélési és megújhodási folyamatnak, amely a tizenkilencedik században folyt le a régi Magyarországon, amikor sok elhasznált magyar réteg helyét, főleg a régi nemesi középosztályét, önként és természetesen elfoglalni kezdték a nemzetiségek friss tartályaiból jött polgári elemek és őserejükkel lendületet adtak a magyar életnek. Éppen a középosztályban volt a legerősebb a fejlődés, nagyon sok értékes magyarról hamarosan kitűnik, hogy indogermán eredetű. Az összeomlás véget vetett e kicserélési akciónak, mi történik most velem? A nagy mű félbenmaradt, a fejlődést elvágták. Magyar polgár vagyok, de friss indogermán gyökereim miatt valahogy máskép gondolkozom. Más a belső embersémám. Az őseimnek megtetszett a magyarság, paroláztak vele, de én már nem a rajongó parvenü szemével nézem nemzetemet és nem akarom mohón lemásolni tulajdonságait. Nem kívánom a szertelenséget, nem vonz a kábító illatú keleti néplendület, a csodálatosan szép élnitudás. Én ugyanazt akarom megvalósítani magyarban, amit másban valósítottam volna meg, ha az maradok, vagy teszem föl ötven kilométerre nyugatabbra születek. Indogermán magyar vagyok, nyugati realizmus él bennem és szeretném szétárasztani. A turáni hisz a célokban, de nem lohol utánuk, én talán nem látom a célt, de loholok abban az irányban, ahol sejtem.

- Soviniszta magyar - robbant be a szóáradatba Fritz Simmel.

Ránéztem.

- A nevem szláv, a családom német, a nevelésem francia, a vágyam talán Anglia, nehezen jön ki ebből magyar sovinizmus.

Extázisba jöttem.

- Valami érettebb magyarság kell, valami, amit még nem tudok megragadni, de érzem, hogy jön. Volt idő, amikor Budapesten éltem az egyetemen és esztétikák irányítottak. Ekkor a magyarság végső feladatát egy gigantikus művészi hattyúdal eléneklésében láttam. Amikor először kerültem Párisba, húszéves koromban, Baudelaire és a mal du siecle bódulatában ugyanezt hittem. Barátaimmal együtt szerettem a magyarságra alkalmazni a századvégi francia mondást: la Hongrie va mourir, ne troublez pas son agonie. Ebben a korban a «kiteljesedett nép túlfinomult művészete» számított célnak, a végső lényeg műalkotásba lehelése, elszikrázás az összeroskadás előtt. Természetesen Vörösmartyra és Ady Endrére gondoltunk és halálosnak vélt fáradtsággal éltünk finnyás, fínom esztétikákban. Bolondság volt. - Később, a nagyszombati vidéki életben elmult e gyerekes attitüd és az épater le bourgeois más formában jelentkezett. Az úri züllés volt műsoron, imádtuk a grimaszt s úgy gondoltuk: ha már kinulláztak, hát szembeköpjük az emberi józanságot és gyerekesen örültünk minden eszeveszett magyaros stiklinek, mint neveztük. Örömmel hittünk a hisztérikus züllésekben, a röhögő dáridókban, az elfogyasztó tivornyák létjogosultságában. - E két veszedelmes idő után nem jött ugyan szentágostoni tolle-lege, de valami felülkerekedett bennem. Az indogermán ösztön, a nyugati józanság lehetett, amit az új miliőben nem befolyásoltak többé a régi élet circéi.

- Pénzt kellett keresni - vetette közbe Fritz Simmel.

- Úgy van. Az új, fiatal, friss indogermán magyarban felülkerekedtek ősi ösztönei. Egyedül maradtam, kollektív cél nélkül. Nem létezett többé, magyar délibáb, magyar kényelem. Ahány kisebbség van a világon, zipszer, erdélyi, szász, német, lengyel, cseh, zsidó és macedón, valamennyi hatványozott mértékben kénytelen a megélhetéssel törődni. Ha meg kívánja tartani nemzetiségét, mindenekelőtt az anyagi függetlenséget kell kivívnia. Az önálló pénzkeresés parancsa kilendített a pesszimizmusból, célt adott, növelte a vitalizmust. Ez volt az első lépés, a fordulópont. Az állam és a föld nem tartott el, az egyenjogúság, sőt a többjogúság megszünt, a pénzkeresés, ami előbb a magyar glóbuszon másodlagos fontosságú volt, előtérbe ugrott. Új alapokra volt szükség. Ekkor gondoltam először a szlovenszkói magyar mentalitásra.

Elhallgattam. A német értelmetlenül bámult rám. Lassabban. Magyarázni kell, nem ajtóstul berontani. Az életem eseményeivel demonstrálni. Csak sorjában.