Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám

DR. HOFFMANN EDITH: TINTORETTO

Tintoretto az átlagműveltségű ember szemében a női szépség és az előkelő grácia festőjét jelenti s kétségtelen, hogy alig van művész, ki a test és a vonal szépségéről annyi újat s olyan raffinált finomsággal tudott volna mondani, mint ő. De ez Tintoretto sokrétű művészetének csak egyik s inkább külsőleges sajátsága, amivel elbűvöli a szemet; önmagában távolról sem volna elég annak a nagy hatásnak megértetésére, melyet képei keltenek.

Akik formáknál és színeknél valamivel többet is megtudnak látni egy művész munkáiban, azok Tintorettóban a lélek mélyéről feltörő víziók mesterét csodálják. Művészetének ebből a két, egészen nyersen megjelölt, szembeszökő sajátságából annyit, amennyi nem tisztán egyéni, megmagyaráznak korának vallásos, művészi és politikai eseményei. Ha művészi szempontból azt az irányt keressük, melyhez ez a nagy és különleges egyéniség mégis hozzátartozik, a manierizmus világára találunk. Arra a világra, melyben a renaissance nyugalmát a nyugtalanság, a mozgás váltotta fel s a test problémáiról a figyelem, a lélek és a szellem problémái felé fordult. Magától értődik, hogy mindez a természettől való bizonyos fokú eltávolodással járt. Tintoretto ott vág bele az általános fejlődésbe, ahol Michelangelo legutolsó kompozicióiban, a Vatican Cappella Paolinajának két freskóján s néhány utolsó szobrán abbahagyta. Az agg művésznek e munkáiban a forma, kompozíció, lelki elmélyedés és éppen a vízió megjelenítése szempontjából olyan új törekvésekkel találkozunk, melyeket csakis Tintoretto tudott megérteni és igazán csak ő tudott kongeniálisan továbbfejleszteni. Színproblémák és festői modor tekintetében természetesen nem fordulhatott ösztönzésért Michelangelóhoz, útmutatói e téren csakis a velencei mesterek lehettek, elsősorban Tizian.

A 16. század második felében, mikor Tintoretto fellépett, Velence világhatalmi helyzete erősen alkonyodóban volt. De utolsó lobogásában minden eddigit túlszárnyaló, példátlan fényűzést fejtett ki. Tintoretto ideges és izgató művészete raffinált érdekességében és túlfinomultságában tipikus jelensége egy hanyatló kor lelkivilágának. Hogy ez a dekadensen raffinált művészi érzés nem a világiasság felé terelte a művészt, hanem látása befelé, a vallásos élmények felé fordult, annak oka az általános koráramlatban keresendő, mely a vallásos érzésnek legnagyobb fokú elmélyülését hozta meg Velencében épúgy, mint mindenütt. Ez volt az a kor, mely Spanyolországban Szent Terézia vallásos, önfeledt rajongását váltotta ki s melyben még nagy ellentétének, a lelki fegyelem fogalmát megteremtő Loyola Ignácnak első ideje is a mennyei jelenések egész sorsáról ad számot. De az egész világot magával ragadó vallásos láznak ez a két nagy egyéniség csak nevekbe foglalt szimboluma. A látomások és elragadtatások kora ez, olyannyira, hogy a betegséggé fajult ragály ellen rendszeres üldözést kellett életbeléptetni mindenfelé. Tintoretto is mélyen vallásos volt. Nagy kitüntetésnek tekintette, hogy az akkor divatossá vált vallásos egyesülések egyike, a Confraternita di San Rocco felvette tagjai közé. Loyola Ignác nagyon is tudatos mozgalmához nincs ugyan sok köze, de a rokon lelki hajlamok annál erősebb szálai fűzik az unio mistica régi híveihez s így Szent Terézhez is. Szenvedélyes és exaltált lelkét főleg a vallás misztikus eleme ragadja meg, amit képein csaknem az érzéki tapinthatóság erejével tudott érzékeltetni.

Tárgyainak jórésze valamelyik szentnek vagy prófétának látomását vagy csodáját beszéli el s nem volt művész, aki annyi elhitető erővel mondta volna el ezeket a szent történeteket, mint Tintoretto. Még olyan képeivel is, melyek nem csodát ábrázolnak, felkavarja mindazt az áhítatos csodavárást az emberi lélekben, mely még a legintellektuálisabb ember tudata alatt is ott rejtőzik s érezhetővé teszi számunkra az ésszel meg nem közelíthetőt. Ábrázolásaiban felvonultatja a fény és mennyei sugárzás minden elképzelhető pompáját. A hirtelen megnyiló égből aláhulló, Jézusból és a szentekből kiömlő fényesség vagy akár a lámpa vagy kandalló szétáradó fénye kiragadja a jelenségeket egyenként környezetükből s azután nagy egységbe gyüjtve össze őket, egy külön világot teremt számukra. Nem a valóság világa ez, hiszen az teljesen ellenkező volna Tintorettónak, mindent átszellemítő tendenciáival, de olyan világ, amelyben a valószínűtlen természetesnek látszik. Néha nem bujkálva keresgélő, hivogató fényekkel dolgozik, hanem ezt a külön és magában élő világot a szemlélőtől mindenestül az egész képen elözönlő sugárfüggönnyel választja el, mely mögött fényben fürdik a boldogok serege, mint például a drezdai Szent Mihály képen vagy a Doge-palota nagy Paradicsomi képén. Itt a sugárfüggöny mögött egyre messzibb távolságban s egyre nagyobb fehérségben kavargó, végükérhetetlen alakokkal Tintorettónak sikerült az örökkévalóságot idő- és térbeli megfoghatatlanságában megjeleníteni. «Ez alatt a látomás alatt oly csudálatos fényben mutatja magát az úr, mintha a napot gyémántból készült fátyollal födnék el», mondja Szent Teréz a «Belső Várkastély» című munkájában, 1577-ben, körülbelül tíz évvel Tintoretto e munkáinak készülte előtt.

Máskor nem fénnyel, hanem párával éri el a való világból kiragadottságnak ezt a különös és titokzatos hatását. Például a velencei Scuola di San Rocco Krisztus keresztelését ábrázoló képén. Napnyugtakor a velencei lagunákból feltörő s a várost egyetlen egységbe összefogó páraözön óriási benyomása vezethette rá Tintorettót arra, hogy ezt a jelenetet így kell megfestenie. A képet alig veszünk mást észre, mint a folyót, melynek vizében lejátszódik a keresztelés, gőzölgő párát és égi fényre hasadó felhőt, noha az alakok is egyenként tökéletes szépségűek. De az alakok külön-külön szépségét csak természetesnek vesszük ahhoz az uralkodó egyetlen nagy gondolathoz vagy problémához képest, mely szuggesztív erővel fogja össze a kompozíciók egészét. Ezek a festmények nem azt a benyomást keltik, mintha egyes, ilyen vagy amolyan, többé-kevésbé kifejező pózba beállított alakokból lassan tevődtek volna össze, tehát elkészültük után is, jobb belátás szerint akármennyit lehetne rajtuk változtatni. Ellenkezőleg, Tintoretto kompozíciói ellenállhatatlan belső kényszer hatása alatt keletkezetteknek látszanak, egyetlen belső vízió kivetítései, s éppen ezért változtathatatlanok. Ezért olyan egységesek és olyan mély hatásúak. A nézőt első pillanatra szinte megüti az az érzés, hogy most egy előle eddig teljesen elzárt világba lépett, ahol nincs semmi megszokott s még az ismertnek is más jelentősége van. Például a tér sokkal mélyebb, mint a valóságban, vagy bármely más festőnél, mert nem csupán a perspektíva törvényeinek kifogástalan alkalmazása folytán hátrál, noha Tintorettónál ebben sincs semmi hiány, hanem valami titokzatos erő húzza egyre befelé. A Doge-palota Paradicsománál, s a tájképeinél, de érthetetlen módon még a négy faltól közrefogott belső tereinél is a határtalanság fogalmát tudja éreztetni.

Általában talán azt lehetne mondani, hogy Tintoretto a folytonosság, a végtelenség festője. Végtelen a táj, melyben Egyiptomi Mária ül, végtelen a folyó és a pára Krisztus keresztelésén, végtelen a fény és végtelen az örökkévaló Isten országa. De a tér végtelenségén kívül az időét is meg tudja értetni. Épen avval, amit mondtam már, hogy nem pózolnak az alakok. Alig volt művész, aki oly rengeteg fáradságot fordított volna arra, hogy a mozdulatok legteljesebb kifejező képességét kifürkéssze. Noha használt modelleket is, nagyobbrészt emlékezeti képekkel dolgozik. A mozdulatokból hiányzik minden erőltetettség, minden kérdő kitekintés a szemlélő felé. Tintoretto alakjai teljes nemtörődömséggel végzik azt a funkciót, melyet tőlük szerepük megkíván. Hajszálra azt teszik, amit tenniök kell, sem többet, sem kevesebbet s épen ezért mozdulataikban benne érezzük az elmúlt és a következő mozdulatok végtelen sokaságát. Mert Tintoretto oly fölényesen ismeri a mozgás törvényeit, hogy alakjai nem azt a mozgást végzik, melyet az adott helyzetben az életben végeznének, épúgy, mint a tér sem olyan, mint a valóságban, hanem felfokozott mozgást végeznek, azt, amely az összes képzelhető mozdulatok közül nem a legreálisabb, de a legkifejezőbb. Néha ketten-hárman végzik ugyanazt a mozdulatot, néha egy egész tömeg. S noha csoportjai rendszerint a legváltozatosabban vannak elrendezve, ilyenkor éppen az egyformaság a meglepő, mert az ismétlés nemhogy egyhangúvá, hanem csak még szuggesztívebbé teszi az előadást. Az Olajfákhegye alatt közeledő csoport nem úgy jön, ahogy egy embercsoport közeledni szokott, hanem régóta jön, az első Bűnbeesés óta jön, mert akkortól fogva elkerülhetetlen a Megváltás elkövetkezése. Az Egyiptomba menekülő családnál is azt kérdezzük: «mióta tart már ez a vándorlás?», mintahogy a Paradicsomnál is azt kérdezzük: «meddig terjed még ez a fényesség?» A «meddig» és a «mióta» kérdései azok, melyek Tintoretto képeit oly messze sodorják minden ésszel felfogható valóságtól. S a folytonosságnak ezt a benyomását nagyban fokozza az, hogy minden mozog ezeken a képeken, az alakok, a fény, a fák. Mintha valamilyen irracionális szél hajlítaná el őket nyugalmi helyzetükből. Valóságképzetekkel meg nem közelíthető s minden mellékes körülménynek hiján levő voltukkal, hatalmas szuggesztivitásukkal ezek a képek semmi máshoz nem hasonlíthatók, mint azokhoz a ritka pillanatokhoz, mikor az emlékezés lelkünket teljesen a hatalmába kerítve, életünknek valamilyen eseményét újra elénk idézi. Csakis ilyenkor, a lényegre központosulva, magunkból az emlékezésen kívül mindent kirekesztve, merülünk alá kényszerítő erőktől húzva oly mélységekbe, melyekből Tintoretto látomásai születtek.

Tintoretto képein egyetlen alak, vagy egyetlen szín sem él külön életet, nem akar az egészből kiszakadva külön érvényesülni, hanem minden alá van rendelve annak a gondolatnak, vagy hangulatnak, mely az alkotásnak legfőbb tárgyát képezi. Ebben a közösségben minden elveszti egyéni hangsúlyát, de mint láttuk, az összbenyomás éppen ezáltal lesz olyan gazdaggá, mert ilyenmódon a képnek legkisebb része sem holt, hisz belső élet egységes vérkeringése lelket és életet ad a porszemnek is. Vannak mesterek, kiknél a részlet sokszor ép annyit mond, mint az egész, sőt jelentőségben néha túltesz rajta. Tintoretto képein a legszebb részlet sem nyújt fogalmat a mű nagyszerűségéről, mert távolról sem tudja megsejtetni a részletek együttesének megrázó hatását.

Tintoretto művészetét sokan zordnak és sötétnek tekintik s az ellenreformáció művészi kikristályosodását látják benne. De Tintoretto nem zord, csak végtelenül komoly. Állandóan látomások lázában égve, az emberi és mennyei lét határán fekvő kérdésekkel foglalkozva, olyan elmélyülést mutat és olyan elmélyedést kíván, mely a dolgok lényegéig hatol. Éppen nem zord, sőt a következő kortól, a barokktól többek között éppen a szenvedés ábrázolásának következetes megkerülése választja el. Ez nem úgy értendő, hogy munkáiból hiányzanak a nagy indulatok s azokon bizonyos lagymatag érzelem vonul végig. Ellenkezőleg. A legnagyobb szenvedélyesség lángol bennük s előadása erősen drámai. De a drámaiság legmagasabb fokát nem a testi és lelki kínlódás minél teljesebb kifejezésével közelíti meg, hanem avval, hogy az előzmények éreztetésével a dráma utolsó pillanatát ragadja meg, amikor a kifejlődésbe már az ég is beleszól. Éreztetni tudja, hogy ez a beleszólás már az elhangzott ima eredménye. A tér és az idő folytonosságához evvel a cselekvés folytonosságát is hozzáadja. Vallásos lelke át volt itatva a folytonosság, az örökkévalóság érzésével. A borzalom helyébe az égi szépség és mennyei derű imádata lép, a szent szomorú sorsán való sajnálkozás helyébe a látnunk engedett csodától keltett még nagyobb megrendülés. Például a velencei S. Giorgio Maggiore-templom Szent István vértanú halálát ábrázoló képén nem a kínzás és a testi fájdalom hősies tűrése a kép igazi tárgya, hanem a boldog szent tiszta és csendes elragadtatása a vele történő nagy jó felett. Azt láttatja velünk a művész, amit a szent látott a halála előtt. Az égből özönlő fényesség elborítja őt s noha nagy, nehéz kövek hullanak feléje, azok csak könnyű labdákként fekszenek a vállán s lebegnek fölötte. Ezek a földi dolgok már messze elmaradtak mögötte, nem érzi őket. «Kegyetlen, de gyönyörűséges vértanúság», mondja Szent Teréz. De Szent Teréz leírása jut eszünkbe akkor is, mikor Tintoretto a mennyországot ábrázolja, mint itt is, vagy a Doge-palota már említett Paradicsomi képén. Ilyenkor egész különleges fehérséggel él: «Nem valami vakító sugárzás, hanem szelid fehérség és nyájas fény, - mondja Szent Teréz - amely végtelenül gyönyörködteti a szemet, anélkül, hogy fárasztaná. Ez a világosság és ragyogás, melyet belső látásunk fog fel, teljesen különbözik mindattól, amihez idelent szokva vagyunk.»

Magától értődik, hogy ilyen különleges lelki alkat mellett a művész tárgyfelfogása és kompoziciói kell, hogy merőben újak legyenek. Hagyományos sémákra itt semmi tekintetben sem lehetett támaszkodni.

Tintoretto az Olajfákhegyén lejátszódó éjszakát is merőben másként fogja fel, mint bárki előtte. Szakítva minden hagyománnyal, nála Jézus nem vergődik lelki kétségek között, hanem mélyen alszik a domb oldalán, melynek lábánál tanítványai fekszenek álomba kábultan. Az angyal nem mint valóság, hanem mint álombeli káprázat jelenik meg Jézus előtt. A gyötrelem szokásos ábrázolása tehát itt is a szelíd látomásé felé tolódott. Végtelen csend borul az egész jelenetre, az a mozdulatlan és mélységes csend, ami Tintoretto legtöbb képét olyan varázsossá teszi. A titokzatosság hatásának egyik legfőbb eszköze ez nála. Ebben a látomástól világos, csendes éjszakában különösen mély hatást kelt Judásnak a homályból kibontakozó csoportja, mely halkan lopakodva, de annál izgatóbban, a végzet beteljesülésének kérlelhetetlenségével egyre közeledik a gyanutlan alvók felé. S e minden reális valószerűségtől mentes világban azt is természetesnek vesszük, hogy Jézus, az angyal és a tanítványok nagyobbak a fáknál és háromszor akkorák, mint a többi emberek.

Tintoretto szándékai egészen világosak ezeken a képeken: nem az esemény külső lefolyását, a valóságot akarja festeni, hanem azt, amit a szent vagy Jézus belső felindulásában érzett vagy látni vélt. Nem cselekményt fest tehát, hanem a lélek képét a cselekmény pillanatában. És hogy ez valóban így van, arra rámutat egy rendkívül érdekes képe a velencei S. Caterina templomban, mely egyébként rosszul látható, de az ez évi Tizian-kiállítás tartama alatt a velencei Accademia képtárában volt külön ajándékul azoknak, akik a kiállításra Velencébe mehettek. A festmény Szent Katalin imáját ábrázolja. Nem volt még festő, ki ennél a tárgynál nem a martiriomság közismert lefolyását festette volna meg. Egyedül Tintoretto gondolt arra, hogy Katalinnak a kerékbetörés gépét megpillantó rémületét és lelkének halálfélelemben való vergődését ábrázolja. A félelmet, mikor az igazi látást elhomályosítják az összekuszált idegek. Ahová nézünk, mindenütt rendszertelen összevisszaságban ágaskodó és fekvő óriási kerekek rémlenek fel. Mert Katalin iszonyú izgatottságában nem az igazi kínzóeszközt látja, hanem tízszer annyi kereket és méreteiben fantasztikusan megnövekedve. Hogy az izgatottság hangulata még teljesebb legyen, a háttérben eszeveszett menekülésben egy lovas vágtat el. De ennek az elvágtatásnak voltaképen csak a csoda beállta után volna jogosultsága. Hiszen Katalin még csak éppen most mondta el imáját, most száll még csak le az angyal a vigasz égi sugárzását bocsátva rá, mely védőleg fogja közre egész alakját s kiemeli ebből a világból. Az angyal már megérintette a kereket s a csoda a legközelebbi pillanatban be fog következni. Katalin izgatottságában s boldog reménykedésében már azt is látni véli, hogy a lovas el fog menekülni. Ily módon víziója négy-öt mozzanatot foglal össze s bennünk az idő- és cselekménybeli folytonosság legteljesebb benyomását kelti. Tintoretto a lélekábrázolásnak ebben a vad és izgató képében olyat alkotott, amit nem érthettek meg kortársai és amivel egészen a legújabb időkig, a futuristákig még csak kísérletezni sem mert senki. De a megjelenítés meggyőző erejében természetesen ők is messze elmaradtak tőle. Zagyva és kusza próbálkozásaikban inkább a szándék értékes, mint az eredmény.

A művész fokozatos megtisztulását és átszellemülését, mind erősebb felemelkedését a misztika legizgatóbb problémái felé, az Utolsó vacsorát ábrázoló képein figyelhetjük meg leginkább. Utolsó ilyen tárgyú képein, például a S. Giorgio Maggiore-templom képén, teljesen mellékessé válik a másoknál oly kínosan tragikus mozzanat, amelyben Judás árulása nyilvánvalóvá válik. Jézus megtörte a kenyeret és elmondta az áldást. De voltaképen nem ezt látjuk a képen. A szobát misztikus fény önti el, megtelik gomolygó, áttetsző angyalokkal s a döbbent csendben Jézus minden tanítványának egyenként felszolgálja - az úrvacsorát. Nem az utolsó vacsora ábrázolása tehát ez, hanem Jézus víziója az Úrvacsoráról: látja önmagát saját testét felajánlani. A dogma misztikus magyarázatában nem lehet tovább eljutni.

A spirituális kérdések ábrázolásában Tintoretto egyre újabb és újabb problémákkal kísérletezett. A Scuola di San Marco számára készült Szent Márk-sorozatban például szintén olyasvalamit próbált, amihez azóta sem mert visszanyulni senki. A szentek szellemének és a lényükből áradó fluidumnak az ábrázolását. Az egyik jeleneten Szent Márk testének Alexandriából való elszállítása van ábrázolva. A kép jobboldalán az elszállítás reális eseménye zajlik le, de a Szent holttestéből ködszerű, egészen könnyű anyag ömlik szét a téren, körülfolyja az alakokat s lángszerűen, nyaldosva kúszik fel az épület falára, míg végül a kép baloldalán bizonytalan formákban s alig kivehetően egy áttetsző, légies képződmény tünik elénk: Szent Márk szelleme, kerubimoktól körülvéve. Szinte káprázat csak az egész. Mivel a legenda szerint az elszállításkor nagy szél kerekedett, s Tintoretto egén villámlás és eső látszik, a kutatók eddig, - noha a szent szellemét mindnyájan kénytelenek voltak észrevenni, - az egész kép párafátyolát egybehangzóan egyszerűen esőnek tekintették, noha világos, hogy itt a legenda más szavai szolgáltak alapul, t. i. hogy amikor a szentet elvitték, olyan illat töltötte meg a környéket, hogy az egész város tele lett vele s a pogányok a templomba szaladtak megnézni, nem lopták-e el a holttestet. Az illattól megigézetteknek ebben a csoportjában, - mely pedig a legenda szavai szerint lényeges része a kompozíciónak, - az említett tudósok, az eső gondolatában elrekedve, egyszerűen az eső elől templomba menekülőket láttak. Az egész várost betöltő odor sanctitatist, a szent legendákban oly gyakran szereplő fogalmat, a megfoghatatlant próbálta tehát Tintoretto itt szemnek felfoghatóan érzékeltetni. Hogy evvel az emanációs elképzelésével és a szent szellemének valóban szellemi, áttetsző formában való ábrázolásával mily messze nyult előre s mily veszedelmes közelébe került a legmodernebb, okkult irányzatoknak, azt nem kell külön kiemelnem. És hogy itt valóban a szellem kiáradásáról van szó és nem esőről, azt a sorozatnak Milanóban levő, a Szent testének feltalálását ábrázoló másik darabja bizonyítja, mely a templom belsejében játszódik le, hol esőnek semmi helye nincs. A levegőt itt is megtölti ugyanaz a légnemű anyag, mint amott. Ebben is a holttestből fakadó szent illatot kell tehát látnunk. A képen ilyenformán a szent három minőségben van ábrázolva, épúgy, mint az előbbi festményen: mint holttest, mint testet öltött szellem, - a Szent ugyanis megjelenik és a tétován keresgélőknek megjelöli a saját holttestét, - végül, mint szent emanáció. A képnek ezenkívül még egy nagyon érdekes részlete van: a csoda láttára egy ördöngősből elszáll a gonosz lélek. Ez a korábbi időkben mindig mint valóságos kis fekete ördög volt ábrázolva vagy csak a beteg rángásaiból látszott a rontó hatalomtól való megszabadulása. Itt azonban a gonosz is páraszerű anyag alakjában hagyja el az ördöngős száját.

Olyan megoldások ezek, melyek a művésznek a misztikumban való teljes felolvadását bizonyítják. De viszont olyan veszedelmes útra vitték, melyre ő maga sem tért többé vissza működésének további harminc évében. És ez természetes is. Mert noha az itt talált probléma különlegesség és meglepő merészség tekintetében egyedülálló érdekességű, joggal érezhette Tintoretto, hogy a szellemek világánál nagyszerűbb témák kínálkoznak az emberi léleknek soha fel nem tárt mélységeiben vagy az örökkévalóság kifürkészhetetlen magasságában.