Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám · / · Vas István: Vasárnapi órák

Vas István: Vasárnapi órák
IV.

A nap egy gyönge fényt még visszaszór rád,
már sápadnak a délutáni órák.
Nincs nappal és nincs este még. A lélek
két fény között a multba visszatéved.
Elmult, fanyar vasárnap délutánok,
szakadt tapéták, kikopott diványok!
Csak ültünk együtt, érezve, hogy olvad
az ünnep és már közeleg a holnap
s mi hasztalanul szomjazunk a jóra,
szegény szobában kurta pásztoróra.

S az uj szinek mögött is tompa festék
e régi, szomju délutánok, esték.
A búcsuperc utolsó ölelése,
a szerelemnek őszi erjedése,
az érzelmeknek édesbús dagálya,
a hontalanság melankóliája,
lassú esőben együtt töltött éjek,
teázó esték, fakó szenvedélyek
láncolnak egybe, hivebben, mint másutt
szines örömök, olaszhoni nászut.
Mert az öröm csak bódit és elillan,
halvány sugár, ha néha visszavillan,
de mint a büszke márványkőbe vésett
ábrák a lélekben a szenvedések,
régi barátok, félig-testes árnyak,
polgári életünkbe visszajárnak,
hogy léha-gyáván sohase felejtsük,
fejünket néha tenyerünkbe ejtsük,
csábitanak a multakat idézni,
a végzettel egykedvün szembenézni,
mint cinkos, aki megtérni nem enged,
biztat titkon kijátszani a rendet.

A lázongó, világbánatos emlék
ily szeszbe mártja romlandó szerelmét
s ha majd a hús, még élve, lassan oszlik,
a valóság csalképe szertefoszlik,
még akkor is, a diadalmas őszi
bomlásban is még félti és megőrzi.