Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám · / · KÜLFÖLD

Gyergyai Albert: Remy de Gourmont emlékezete

A Mercure de France, amely alapítójának, Alfred Vallette-nek halálával nem kisebb embert, mint Georges Duhamelt választott meg főszerkesztőjének, egyik legutolsó számát a lap egykori főmunkatársának, a húsz évvel ezelőtt elhalt Remy de Gourmontnak szentelte. Vajjon e hű baráti körön, a Mercure de France körén kívül ismerik, olvassák-e még Gourmont-t? Alig harminc-negyven éve, folyóiratának hőskorában, ő volt a szimbolista nemzedéknek dédelgetett kritikusa s az ő cikkei s Masques-jai vitték el a új költők hírét mindenhová, a francia vidékre éppúgy, mint a külföldi verskedvelők közé, a Mercure oly jellegzetes rajzú s lilaszínű boritékában. Volt idő, mikor együtt emlegették Lemaître-rel és Anatole France-szal, mint egy bizonyos századvégi szabadosság és irónia képviselőjét s mivel érdeklődési köre nem korlátozódott a mai irodalomra, hanem a régi moralistákat, a középkori latin költészetet, a «nyelv esztétikáját», a «szerelem fizikáját» s a filozófia problémáit is átfogta, amellett regényeket is írt, sőt verseket is, - akárhányan benne látták az újkori «dilettantizmus» megtestesítőjét, azét, amelytől úgy irtózik, mint az egyik cikkíró mondja, «a technikusok, a szaktudósok a szabadalmazott kutatók» serege, de amelyet az újkorban oly szellemek is képviselnek, mint a franciáknál Diderot, vagy mint a németeknél Nietzsche... Kár, hogy az emlékező cikkek - a műfaj kívánalmaihoz híven - nagyon is kenetesen szólnak Gourmontról, regényeit remekműveknek, ragyogó kritikai rögtönzéseit meg valóságos filozófiai rendszernek kiáltják ki, ami olyasmire mutat, hogy még nincs itt a végleges értékelés ideje. Viszont annál vonzóbbak és meghatóbbak Gourmont régi barátjának, Paul Léautaud-nak naplójegyzetei, amelyekből nem is egy, hanem két literátor képe tárul elénk, egyetlen évnek, 1906-nak szűkreszabott keretei között, Gourmont és Paul Léautaud baráti kapcsainak fonalán - két vérbeli, szenvedélyes, kissé bogaras literátoré, akiknek az Irodalom, az írás öröme, a könyv családot, szerelmet, magas pályát, mindent pótol. Paul Léautaud, másképp Maurice Boissard, aki maga is kitűnő író s egyike a legfüggetlenebb s legszeszélyesebb elméknek, Gourmont-t - s ebben igaza is lehet - kora egyik legelső írásművészének tartja, mivel könnyen, élvezettel, állandóan és egyszerűen ír, mintha csak magasabb módon beszélgetne, akár Stendhal. Ez egyébként a Stendhal-láz kora, mindketten rajongnak Stendhalért s lapjukban állandó rubrikát szentelnek a róla szóló írásoknak. A napló legmulatságosabb része a két barát látogatása Paupenál, ennél a hirhedt stendhalistánál, aki szegény könyvelő létére s jóllehet ötgyermekes családapa, egész Stendhal-múzeumot gyüjtött össze, állandóan másolja Stendhal kiadatlan írásait, «Stendhallal ebédel, Beyle-lel vacsorázik», «Stendhal for ever»-t véset a könyvjegyébe, sajnálja, hogy a Rouge et Noir-ból csak tizféle kiadása van meg s vendégeinek likőr gyanánt «Chartreuse de Parme»-ot töltöget...