Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám · / · FIGYELŐ

Kardos László: Bródy Sándor legszebb írásai

Hatvany Lajos kötetbe válogatta és egy bevezető tanulmány kiséretében a közönség elé bocsátotta Bródy Sándornak egy sereg novelláját, tárcáját. Ez a könyv a kor irodalmának minden vizsgálója számára gazdag élmény. Az egyes darabok szinte négy évtized hosszú-hosszú vonalán szétszórva születtek s az egész kötet pontosan, sürítve és mintegy nagyító alatt mutatja, hogyan bomlott föl és alakult át a nyolcvanas, kilencvenes évektől kezdve a magyar elbeszélés, amelynek azideig Jókai határozta meg szilárd formáit. A nagy változás ténye öt szembeszökő tünetben könnyen megragadható.

Az első tünet a meseszerkezet alaprajzának átalakulása. A régi magyar novella meséjének kemény, tiszta, gonddal vezetett vonalai voltak. Párhuzamosan futó, majd egymást metsző éles vonalak változatos, de mindig világosan kiütköző ábrája volt az az alaprajz, amelyre a novella épült; s az alaprajzban nyilatkozó ötlet, invenció félig-meddig már magában hordta a mű sikerét vagy kudarcát. Ezt az alaprajzot Bródy és követői iparias csinálmánynak, geometrizáló ügyeskedésnek kezdték érezni. A mese fordulatai, elágazásai, az ágak csattanós találkozásai - mint a türelmesen kombináló elme megannyi számításos művelete - elvesztették előttük művészi becsületüket. Az író beljebb vágyott, az élet, a szív, a lélek kevésbé biztonságos, kevésbé tisztázott tájaira, ismeretlenebb barlangok homályába. Olyan érzések felé tapogatódzott, amelyeknek nincsenek «novellisztikusan érdekes» tett-ekvivalenseik, s amelyek nincsenek lefordítva a «mese» nyelvére. Nem a szenvedélyből következő tett, hanem maga a szenvedély, nem a hangulat mese-konzekvenciái, hanem maga a hangulat lett a fontos. Igy történt, hogy az új novellában a meseszerkezet elsatnyúlt, vonalai elmosódtak, s az egész mű «tartalma» nem volt többé oly tömören és világosan összefoglalható, mint a régi elbeszéléseké.

A novella új felfogása új nyelvet, új kifejezési formát követelt. A régi novella nyelve kedélyes, tiszta, klasszikus volt. Átlátszó, kiforrott, kész, mint maga a szerkezet is. Bródy nyelve puhább és árnyalatosabb lett: vajúdó, dadogó, mustszerű, gazdag, új. Eleinte a Jókai igézetével küzködött: sok szólama, fordulata sután, mulatságosan jókaias. Később minden ponton hazatalált, s nyelv dolgában szinte többet adott utódainak, mint amennyit elődeitől kapott.

Az új elbeszélés harmadik sajátos vonása a liraiság volt. A régi novellista objektiv téma-látása helyébe a lirai tárgyközelség lépett. Mindennek vallomás-íze lett, élményi meleg és emlék-hűség emelkedtek ideálokká. Az író sűrűn beszélt első személyben, s Bródy a novelláin át is megfestette romantikus, dőlyfösen lemondó, dekadens és humanista önarcképét, amely itt-ott uras-magyaros villanásokkal is ékes.

A változás negyedik tünete a tárgy elvárosiasodása volt. Sűrűn akadtak keserű és sötét munkások a novellák hősei között, s a mellékszereplők galériájában mindúntalan zsidó profilok villantak elő. De Bródy szerette a falut is, másképen, érzelmesebben, mint a várost, s ha a novellák városi figurái parasztiakkal kerülnek szembe, többnyire a rövidebbet húzzák az író szimpátiájában. (Például a két dajka-novellában.)

Ötödikül a naturalizmust, a Bródy-hozta naturalizmust kell említenünk. Voltaképen nem is naturalizmus ez. Bródy egész írói természete elütött a naturalista művész-alkattól. Érzelmes-regényes színeit jólesett rideg, naturális foltokkal közömbösítenie, s mint afféle könnyelműen bátor alkotó, szívesen kacérkodott nyersebb hangokkal is. A naturalizmus-ígényelte sajátos fegyelem azonban idegen volt tőle. Általában sokkal lélek-nézőbb és hangulattisztelőbb író volt, s a rajongás és ellágyulás termékeny rohamainak sokkal boldogabb rabja, semhogy megmaradhatott volna a naturalizmus korlátai között.

Mese, nyelv, attitüd, tárgyválasztás és életlátás mind ez újságát egy delejes egyéniség igazolta és fogadtatta el. Bródynak íze volt, - minden reformján erről és túl, csípős, maró, érdekes, meleg íze, egy szabad, sőt, kérkedő individuum elemezhetetlen és utánozhatatlan zamata, amely húsz-harminc évvel ezelőtt izgatott és zsongított, de amelyet ma élvezni talán már az idősek ínye se jó. Annyi lirai hisztéria és ösztönszédelgés után a közízlés ma szigorúbban és gyanakvóbban tartja magát a műalkotás objektivabb kritériumaihoz, s a tiszta szerkezetért, a köröskörül megvésett, teljes jellemekért s a megnyugtatóan érett nyelvért nem fogadja el kárpótlásul a hazárd színkeverés, a rejtélyes mélység vagy a zseniális zamatok tétova és ezoterikus értékeit. Ezen az ízlésváltozáson egyelőre Bródy is sokat vesztett. De csak egyelőre, mert időnkint nyilván újra meg újra felveti majd az ízlés örök hullámcseréje. Van benne annyi arany, amennyiért koronkint érdemes lesz alászállani szeszélyes vájatú tárnáiba.

Hatvany Lajos bevezető írása érdekes, szép. Szigor és rajongás viaskodik benne, hideg kritika és forró irgalom hűtik-fűtik egymást aszerint, hogy Bródy egyenetlen, különös műve lebeg a kommentátor szeme előtt, vagy a halott író fájdalmas, csaknem tragikus alakja.