Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám · / · FIGYELŐ

Kassák Lajos: Két orosz könyvről
Valentin Katajev és Michail Solochov regényei

Valentin Katajev Hajrá című regényének egyik kritikusától olvastam: «az egész műben van valami a homéroszi époszok változatosságából, erejéből és optimista derűjéből». Nem tudnám magamévá tenni, aláírni az idézett mondatot. Hogyan is lehet egymás mellé csapni Homérosz húsvér katonáinak történeteit és Katajev sematizált figuráinak mechanikusan sorakozó cselekedeteit. Katajev regénye annyira nem idézi fel az olvasóban Homérosz gazdag époszait és annyira igénytelen ez a mű, mintha önmagában sem lenne jelen - mondatainak ritmusa olyan egyformán hangzik, mint valami lendítőkerék szíjának csattogása, alakjai annyira hústalanok és vértelenek, akárcsak valahol a távolban élő emberek árnyképeit vetítené elénk az író. Valóban, hol is élnek ezek az alakok, akiket Katajev elénk akar idézni gyöngén expresszionista mondataiban, vagy élnek-e valahol egyáltalán?

Elhisszük, ez a könyv a munka éposza, az emberi teljesítő képesség vagy az eszmétől megszállott ember heroizmusának, áldozatkészségének dicsőítése akart lenni - de amit kaptunk, az alig egyéb primitív munkásegyesületek falára kívánkozó primitív freskónál. Külsőséges megfigyelések sorozatának meglehetősen külsőséges formaeszközökkel való megoldása. Az agitátor Katajev által elgondolt világot nem sikerült Katajevnek, a költőnek az irodalom formanyelvén elénk varázsolni. Legfeljebb tudomásul vesszük, amit mond, de nem maradnak róla emlékeink, mert nem indít meg bennünk elképzeléseket egy világ felől, mely emberfeletti erővel valamely emberfeletti mű létrehozásán munkálkodik, ahogyan azt az író száz és száz oldalon át el szeretné velünk hitetni. A regény története huszonnégy órai tömegmunka története, amelyet az orosz ötéves gazdasági terv munkakáderei végeznek valahol az Ural vidékén, a szteppén, ahol eddig csak giz-gaz burjánzott és állatok élték a maguk szabad világát. Katajev írásának nincs olyan megjelenítő ereje, hogy megismertesse velünk ennek a távoli földrésznek talaját és egét, sötétségének titokzatosságát, fényének ájulatba ejtő izzását, embereit s azok jellegzetes testi és lelki tulajdonságait. Olvasás közben nem jutunk közelebb az elmondottakhoz, nem ismerkedünk össze a megnevezett világgal, holott tudjuk, hogy Oroszországban valóban vannak ilyen, emberektől nyüzsgő, hirtelen lendülettel épülő munkatelepek, sőt azt is tudjuk, hogy Katejev, mint a proletár írók brigádjának tagja járt is ilyen telepen, hogy az ötéves terv hatalmas munkálatairól hírt adjon a világnak. Emberileg szép feladatvállalás lehetett ez Katejevtől, de Hajrá című regényével semmiesetre sem teljesítette be művészi feladatát. Enélkül pedig eredménytelen, mert hatástalan munkát végzett. Nem gazdagította meg olvasóinak érzésvilágát s mégcsak úgynevezett megbízható nyersanyagot sem nyujtott a jövő történetírói számára, mert regényének irányzatossága, alakjainak tendenciózus beállítása, az író felületes szubjektivitása annyira eluralkodik a nyersanyag felett, hogy azt az objektív történetírás számára alkalmatlanná, megbízhatatlanná stilizálja. A munka éposza akart lenni, de hol maradt ez a mű megjelenítő erőben, tárgyi és pszichológiai viszonylatokban pl. egy Zola-regénytől, vagy Gorkij Artamanovok c. történetétől, ahol szintén szó esik a munkáról, ahol a maguk módján szintén felépítenek egy nagy gyártelepet? Katajev kívülről látja embereit, külső tüneteiben figyeli meg munkájukat, a sorsszerű élet rejtett fonalai helyett, esetleges cselekményjelenetekre mutat rá, amik sem nem kikerülhetetlenek, sem nem feltétlen szükségesek. Mélyen átérzett emberi momentum, a test fáradtságának és ébredésének, a lélek szomorúságának és ujjongásának nagyszerűsége alig fordul elő a többszáz oldalas regényben és ezért van az, hogy végigolvasván, úgy tesszük félre, mint ami után csak kielégületlenségünkre fogunk egy ideig még visszaemlékezni. A művet magát gyorsan elfelejtjük, mint az olyan folyót, amiben nem lehet megfürdeni és az olyan tüzet, ami mellett nem lehet melegedni. Erőltetett konstrukció, közepes megoldásban. A könyvet Trócsányi Zoltán fordította.

*

Michail Solochov Csendes Don című regénye ezzel a régi kozákdallal kezdődik:

«Nem eke vasával vágták a barázdát - -
Lovak patkójával előbb felszántották,
Jó kozák fejekkel aztán bevetették,
Csendes Don atyuska hömpölygő folyama
Ifju özvegyekkel vagyon teleszórva,
Kicsiny kis árvákkal van felvirágozva;
Apáknak, anyáknak keserves könnyeit
Viszi a csendes Don lomha, nehéz sodra.»

Solochov regénye a csendes Don vidékéről beszél, a folyóról, amelyben sok a hal, s amelyben kender ázik, vidékén gazdag vérkeveredésű emberek élnek, jómódú telepesek, akik halálra verik a testvérüket is, ha hiúságukban, gőgjükben sértve érzik magukat, szorgalmas dolgozók és egyben a cár leghűségesebb katonái. Ime, az igazi orosz regény, beleillőn abba a remek galériába, melyben Tolsztoj, Gogolj, Goncsarov és a többi mesterek művei foglalnak helyet. Nem modern politikai irodalom, legalább is nagyrészben nem az, egyszerűen csak irodalom, egy láncszeme, egészségesen virágzó ága a nagy orosz irodalomnak s talán éppen ezért nemcsak bensőségesen nemes, hanem meglepően fiatalos és új is. Az örök dolgoknak és korszerű jelenségeknek szintézise. Több mint naturalista élettükröződés és több, mint magáért való művészet. Olvasása közben az ember nem érzi magát kívülállónak, azonosul a felidézett világgal, a szavak annyira kifejezik titokzatos jelentésüket, hogy szinte mint anyagi valóságok hatnak. Nem az a fontos, amit az író gondol, hanem az, ahogyan a dolgok megnyilatkoznak szemében. Mintha nem lennének előtte titkok, érintésére fellebbennek a fátylak és úgy jeleníti meg embereit, tájait, a kiapadt folyó medrét és a terhét cipelő ló tajtékzó nekifeszülését, hogy szinte belénk hasít formájuk, színük, mozgásuk. Egy villanásnyi élet a sok ezer megrögzített pillanat közül: «A füves udvar ezüstösen csillogott a harmattól. Pantelej Prokofjevics kiengedte a jószágot. Az udvaron Darja futott végig alsószoknyában. Ment a teheneket fejni. Fehér mezítelen lábszárán magasra csapdosott a harmat. Léptei nyomán, végig az egész udvaron, lefeküdt a fű. Pantelej Prokofjevics egy darabig nézte, hogyan emelkednek fel és egyenesednek ki a fűszálak, amiket Darja letaposott, aztán visszament a tiszta szobába.»

Mindenkinek éreznie kell, hogy ezen a letisztult nyelven, ebben az egyszerűségében is csodálatosan gazdag stílusban nem az őseitől elszakadt individuum, hanem a múlt értékeinek egyik gondos továbbművelője szólalt meg, a régihez hozzáadva a maga újságát, hogy ezzel ne csak pillanatnyilag gazdagítsa fel a mát, de egyben közelebb is hozza a jelen emberéhez az élő, örökegy világot. Tolsztoj írta ilyen láttatón, hallatón, megéltetőn népies meséit. Távoli, de tagadhatatlan rokonság ez ugyanúgy, mint Solochov rokonsága Gogoljjal és Goncsarovval. Solochov regényén éppen úgy átüt ezeknek a távoli ősöknek ábrázata, mint ahogyan a kései unokák szeméből kipillant a dédapák tekintete. És nem a naturalista témája, hanem ez a vérbeli és lélekbeli rokonságtartás az, ami Solochov könyvét élettel telíti és meghatóan emberivé nemesíti. A regény témáját különben is alig kell, hogy számba vegyük. Azon kívül, hogy az író lelátott a lényegéig, semmi különös nincsen ezen a tájon és semmi különös nincsen embereiben. Élnek a maguk sajátos módján, születnek és halnak, közben dolgoznak, veszekszenek, szeretkeznek, elcsábítják és elhagyják egymást úgy, ahogyan az mindenfajta népeknél naponta meg szokott történni, - szóval semmi exotikum és mégis olyan különös ez az egész Solochov megmutatásában, hogy sokáig nem tudjuk majd elfelejteni azt, amit olvastunk, illetve azt az életet, amellyel ezen az olvasmányon át érintkezésbe jutottunk. Múlt és jelen - élő valóság és emlékeket sajgató történelem.

És nem álló pillanatképek sorozata ez a regény, hanem folytonos alakulása embernek és fűszálnak, szomorúságnak és örömnek - maga a változó és folyamatos élet. Vagy kétszáz oldal olvasása közben, mintha magának az organikusan élő világnak a közepében állnánk, s aztán itt-ott összezavarodik ez a magától értetődöttség. Az író szerepet vállal ebben a magát jelentő világban, irányítani akarja a történés menetét, konstruált figurákat kever be sorsos emberei közé és itt lelepleződik az eltökélt tendencia. Népsorsok megírójából, elvek politikai agitátorává lép elő az író és milyen kicsinyesnek és elvetendőnek hat ez ebben a kavargó egyetemes életben.

Solochov regénye világosan mutatja a különbséget az író elhivatottsága és szerepvállalása között. Aki elolvassa regényét, annak látnia kell ezt a szembeötlő kettősséget és az író tévedését. De mindezek a hibák elenyészőek a kiteljesedett egészben és meg kell állapítanunk, a Csendes Don történetében a nagy orosz irodalom reprezentálódik, egyazon keretek között az ősök ajándéka és az unokák feldolgozó és újjáteremtő ereje. Egészében megbecsülendő művészi alkotás. Szurán René fordítása, stílusában és nyelvezetében, sajnos, nem mindig kifogástalan.