Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám · / · FIGYELŐ
Valentin Katajev
Elhisszük, ez a könyv a munka éposza, az emberi teljesítő képesség vagy az eszmétől megszállott ember heroizmusának, áldozatkészségének dicsőítése akart lenni - de amit kaptunk, az alig egyéb primitív munkásegyesületek falára kívánkozó primitív freskónál. Külsőséges megfigyelések sorozatának meglehetősen külsőséges formaeszközökkel való megoldása. Az agitátor Katajev által elgondolt világot nem sikerült Katajevnek, a költőnek az irodalom formanyelvén elénk varázsolni. Legfeljebb tudomásul vesszük, amit mond, de nem maradnak róla emlékeink, mert nem indít meg bennünk elképzeléseket egy világ felől, mely emberfeletti erővel valamely emberfeletti mű létrehozásán munkálkodik, ahogyan azt az író száz és száz oldalon át el szeretné velünk hitetni. A regény története huszonnégy órai tömegmunka története, amelyet az orosz ötéves gazdasági terv munkakáderei végeznek valahol az Ural vidékén, a szteppén, ahol eddig csak giz-gaz burjánzott és állatok élték a maguk szabad világát. Katajev írásának nincs olyan megjelenítő ereje, hogy megismertesse velünk ennek a távoli földrésznek talaját és egét, sötétségének titokzatosságát, fényének ájulatba ejtő izzását, embereit s azok jellegzetes testi és lelki tulajdonságait. Olvasás közben nem jutunk közelebb az elmondottakhoz, nem ismerkedünk össze a megnevezett világgal, holott tudjuk, hogy Oroszországban valóban vannak ilyen, emberektől nyüzsgő, hirtelen lendülettel épülő munkatelepek, sőt azt is tudjuk, hogy Katejev, mint a proletár írók brigádjának tagja járt is ilyen telepen, hogy az ötéves terv hatalmas munkálatairól hírt adjon a világnak. Emberileg szép feladatvállalás lehetett ez Katejevtől, de
*
Michail Solochov
«Nem eke vasával vágták a barázdát - -
Lovak patkójával előbb felszántották,
Jó kozák fejekkel aztán bevetették,
Csendes Don atyuska hömpölygő folyama
Ifju özvegyekkel vagyon teleszórva,
Kicsiny kis árvákkal van felvirágozva;
Apáknak, anyáknak keserves könnyeit
Viszi a csendes Don lomha, nehéz sodra.»
Solochov regénye a csendes Don vidékéről beszél, a folyóról, amelyben sok a hal, s amelyben kender ázik, vidékén gazdag vérkeveredésű emberek élnek, jómódú telepesek, akik halálra verik a testvérüket is, ha hiúságukban, gőgjükben sértve érzik magukat, szorgalmas dolgozók és egyben a cár leghűségesebb katonái. Ime, az igazi orosz regény, beleillőn abba a remek galériába, melyben Tolsztoj, Gogolj, Goncsarov és a többi mesterek művei foglalnak helyet. Nem modern politikai irodalom, legalább is nagyrészben nem az, egyszerűen csak irodalom, egy láncszeme, egészségesen virágzó ága a nagy orosz irodalomnak s talán éppen ezért nemcsak bensőségesen nemes, hanem meglepően fiatalos és új is. Az örök dolgoknak és korszerű jelenségeknek szintézise. Több mint naturalista élettükröződés és több, mint magáért való művészet. Olvasása közben az ember nem érzi magát kívülállónak, azonosul a felidézett világgal, a szavak annyira kifejezik titokzatos jelentésüket, hogy szinte mint anyagi valóságok hatnak. Nem az a fontos, amit az író gondol, hanem az, ahogyan a dolgok megnyilatkoznak szemében. Mintha nem lennének előtte titkok, érintésére fellebbennek a fátylak és úgy jeleníti meg embereit, tájait, a kiapadt folyó medrét és a terhét cipelő ló tajtékzó nekifeszülését, hogy szinte belénk hasít formájuk, színük, mozgásuk. Egy villanásnyi élet a sok ezer megrögzített pillanat közül: «A füves udvar ezüstösen csillogott a harmattól. Pantelej Prokofjevics kiengedte a jószágot. Az udvaron Darja futott végig alsószoknyában. Ment a teheneket fejni. Fehér mezítelen lábszárán magasra csapdosott a harmat. Léptei nyomán, végig az egész udvaron, lefeküdt a fű. Pantelej Prokofjevics egy darabig nézte, hogyan emelkednek fel és egyenesednek ki a fűszálak, amiket Darja letaposott, aztán visszament a tiszta szobába.»
Mindenkinek éreznie kell, hogy ezen a letisztult nyelven, ebben az egyszerűségében is csodálatosan gazdag stílusban nem az őseitől elszakadt individuum, hanem a múlt értékeinek egyik gondos továbbművelője szólalt meg, a régihez hozzáadva a maga újságát, hogy ezzel ne csak pillanatnyilag gazdagítsa fel a mát, de egyben közelebb is hozza a jelen emberéhez az élő, örökegy világot. Tolsztoj írta ilyen láttatón, hallatón, megéltetőn népies meséit. Távoli, de tagadhatatlan rokonság ez ugyanúgy, mint Solochov rokonsága Gogoljjal és Goncsarovval. Solochov regényén éppen úgy átüt ezeknek a távoli ősöknek ábrázata, mint ahogyan a kései unokák szeméből kipillant a dédapák tekintete. És nem a naturalista témája, hanem ez a vérbeli és lélekbeli rokonságtartás az, ami Solochov könyvét élettel telíti és meghatóan emberivé nemesíti. A regény témáját különben is alig kell, hogy számba vegyük. Azon kívül, hogy az író lelátott a lényegéig, semmi különös nincsen ezen a tájon és semmi különös nincsen embereiben. Élnek a maguk sajátos módján, születnek és halnak, közben dolgoznak, veszekszenek, szeretkeznek, elcsábítják és elhagyják egymást úgy, ahogyan az mindenfajta népeknél naponta meg szokott történni, - szóval semmi exotikum és mégis olyan különös ez az egész Solochov megmutatásában, hogy sokáig nem tudjuk majd elfelejteni azt, amit olvastunk, illetve azt az életet, amellyel ezen az olvasmányon át érintkezésbe jutottunk. Múlt és jelen - élő valóság és emlékeket sajgató történelem.
És nem álló pillanatképek sorozata ez a regény, hanem folytonos alakulása embernek és fűszálnak, szomorúságnak és örömnek - maga a változó és folyamatos élet. Vagy kétszáz oldal olvasása közben, mintha magának az organikusan élő világnak a közepében állnánk, s aztán itt-ott összezavarodik ez a magától értetődöttség. Az író szerepet vállal ebben a magát jelentő világban, irányítani akarja a történés menetét, konstruált figurákat kever be sorsos emberei közé és itt lelepleződik az eltökélt tendencia. Népsorsok megírójából, elvek politikai agitátorává lép elő az író és milyen kicsinyesnek és elvetendőnek hat ez ebben a kavargó egyetemes életben.
Solochov regénye világosan mutatja a különbséget az író elhivatottsága és szerepvállalása között. Aki elolvassa regényét, annak látnia kell ezt a szembeötlő kettősséget és az író tévedését. De mindezek a hibák elenyészőek a kiteljesedett egészben és meg kell állapítanunk, a