Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · FIGYELŐ

Török Sophie: Sacy von Blondel
Megyery Sári versei

Azért mégsem olyan hitelétvesztett s divatjamult dolog az irodalom, mint a korszerű áramlatok s nyers realitások hirdetői gondolják. E kétnevű szerzőnő díszes köteteit lapozva az a kellemes és megnyugtató érzésem támad, hogy az irodalmi dicsőség még mindig az érdekes és kívánatos dolgok közé tartozik. Mert ha nem volna érdekes és kívánatos, akkor a szerzőnő pénzét és energiáját inkább valami ritka kínai pincsikutya, vagy modern áramvonalas autó megszerzésére fordította volna, ám ő ezek birtokánál is különb feltünésnek hiszi drágán adjusztált verskötetek birtokát. Igaz öröm ezt látni annak, aki hisz még a szellem felsőbbségében; de akármilyen dicséretes és megható szándék is szülte e műveket - a jámbor szándékon kívül semmi dicséretes és semmi jámbor sincs bennük. Legnagyobb baj, hogy ez az író még abban a régimódi világnézetnek tévhitében él, hogy sikamlós élmények leplezetlen elmondogatása irodalom, sőt bátorság. Gyanútlan hiszékenysége majdnem megindító, hogy ezeknek az ágyban, lokálban s pályaudvaron lejátszódó eseteknek lapos elmondogatása közben azt képzeli, hogy verset írt, pusztán mert olykor rímet lelt a mondat végére s a szöveget szabályos sorokba tördelte. Vers nyilván az, amit a szerző annak minősít s e tettét senkinek semmiféle törvény sem tiltja. S végül nem biztos, hogy az ilyen könyv egészen haszontalan. Vannak emberek, akik csökönyösen irtóznak az irodalomtól, mert az nehéz és érthetetlen; ilyen Sacy von Blondel művek talán képesek megtéríteni az irodalom ellenségeit. Mert ezek a versek könnyüek és közérthetőek, akár egy jazz-kuplé s a hatáshoz szükséges uccalány-szentimentalizmust sem nélkülözik. Minden vers elején jön egy új fiú, de olyan, amilyen még nem volt. S akármilyen rövid a vers, az utolsó sorban az új fiú is meglép, folytonos könnyekben s fanyar bánatban hagyva a jobb sorsra érdemes hősnőt. Én csak azt csodálom, hogy két köteten keresztül nem únta meg mindig újrakezdeni ezt a mókát.

A szerzőnő verseiben többször emlegeti egyéb javai közt tehetségét is s úgy látszik ezt könyveinek neves illusztrátoraival is el tudta hitetni, különben érthetetlen volna, hogy tudták nevüket és művészetüket ilyen szöveg díszítésére odaadni? Egyik kötetben Szőnyi István szép aktjai pompáznak, bár a lokálhangulathoz kissé régimódias vonalakkal; a másik kötetet Molnár C. Pál illusztrálta, láthatólag szívesen illeszkedve a költőnő sikamlós elképzeléseihez. Vagy hogy pontosabb legyek: művészetével sikamlós hatást ad a pornográfnak szánt, de alacsony közhellyé sikerült versikéknek. Ugyanis a köhittel ellentétben pornográf versek írásához is nem bátorság szükséges, hanem tehetség.