Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · Turóczi-Trostler József: Babits és az európai irodalom története

Turóczi-Trostler József: Babits és az európai irodalom története
A nagy reálisták; a kortárs irodalomszemlélete

A «nagy» romantikusok meghalnak, de a romantika tovább él, halhatatlanul, száz meg száz szentivánéji álomban, renaissenceizmusokban, költők és tudósok történeti evokációiban, Baudelaire mesterséges paradicsomaiban, a l'art pour l'art eszménye, a preraffaeliták áhítata mögött, álcázott romantikus nosztalgiában s nyílt romantikagyűlöletben, Andersen «feminin» mesevilágában, Nietzsche Dionizoszában, a pesszimisták és illuzionisták bálványában, Schopenhauerben. Kifog a pozitivizmuson, technikán, természettudományos gondolkozáson. A romantikus végletet csak rövid lépés választja el a reálista-naturalista véglettől. Az inga állandóan ide-oda jár a két véglet között. A XIX. század második fele harc a romantika plátói eszméjével. E harc pátosza kíséri minden mozdulatát; a története érdekes, izgalmas olvasmány a Babits előadásában. A lírának van néhány ragyogó «akmé»-ja: Poe, a haldokló Heine, Baudelaire, Rosseti, Swinburne, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé, George... s mellettük egy új név, őstelen, multtalan hang, az amerikai W. Whitmané. (Babitsnak most is a zene nemzetközi áramán a füle, szeme most is a plátói szépség sorsát figyeli.) A nagy költészetet Tennyson képviseli. (Igaz, hogy a végén Babits is észreveszi ennek a gáncstalanságnak árnyoldalait.) A kor igazi karvezetői azonban nem költők, hanem az intellektuális szemlélet prófétái, filozófusok, kultúrfilozófusok és kritikusok, a Carlylek, Tainek, Renanok, főleg a legvakítóbb és legveszedelmesebb, a legnémetebb s a legkitünőbb európai közöttük, Nietzsche. (Idetartoznék még a katolikus Newman szubjektív protestáns ellenalakja, Kierkegaard!) A nagy drámának - úgy látszik, egyszersmindenkorra vége. Hebbel és Ibsen meg Strindberg között nem történik semmi, de Ibsen is mennyire a multé, s Strindberget is csak rövid időre támasztotta fel halottaiból a vele rokon expresszionizmus rajongása! A kor igazi műfaja a regény. Babits megírja biológiáját és morfológiáját, attól a pillanattól kezdve, hogy realizálódik s megkezdi romantikán inneni vita nováját. Micsoda szerencsés találkozása ez korszükségletnek és egyéni tehetségnek, kiábrándulásnak és nosztalgiának! S micsoda teherbírás: romantikus csökevények, érzelmesség, szociológia, könyvtárak tartalma, mult és jelen, környezetrajz és lélekelemzés, mennyi irodalomalatti és irodalmonkívüli elem, társadalomjavító és világmegváltó programm, - mindez helyet kaphat és helyet is kap a regényben, átszínezi, feszíti és «deformálja» a formáját. (A nagy regény mellett ott áll fegyelmezettebb, kisebb rokona, a novella.) Az eszmeileg közös európai családfa nemzeti, egyéni elágazásai: a francia regény, Balzac versenyfutása Napoleonnal, Flaubert, Maupassant, Zola, Bourget, Anatole France, Proust, az angolok: Dickens, Thackeray, George Elliot, Meredith, Hardy, az északi Jacobsen, a német Gottfried Keller, C. F. Meyer (itt volna a helye a romantikus-klasszikus nyárutó legnagyobb német elbeszélőjének, A. Stifternek, s a német próza Homérosának, Jeremias Gotthelfnek.) Itt, ahol inkább csak felszín alatti, legjobb esetben atmoszferikus életet él a líra, Babitsot elsősorban a regény antropológiája, az emberábrázolás és világkép, a belső forma etosza izgatja. Megesik, hogy elmondja valamelyik regény tartalmát (láthatóan jólesik elmondania). Ezek a tartalmak úgy hatnak, mint a régi elbeszélők, Heinrich v. Kleist, Hebbel anekdotikus remekei: egész világok abreviatúrái.

A spanyol irodalomról azt mondottam, hogy mindíg Európa szélén állt. Az orosz irodalom már nem is Európa. Érthető, hogy amióta belépett a világirodalomba - Puskin és Maxim Gorkij között - egyik legkényesebb problémája az irodalomtörténetírásnak. Misztikája, messzianizmusa, antropológiája, mintha nem is lenne erről az európai világról való. Vallás, kultúra, amely úgylátszik teljesen az irracionalitáson, a közösség s nem a társaság elvén épül. Babitsnak alighanem igaza van: «Nekünk sokszor Európa egész szellemi élete úgy tünt fel, mint egy hatalmas párbeszéd, vagy dilemma a Tolsztoj és Nietzsche szelleme közt». Az egyik oldalon az intellektus ellen forduló irracionalitás, a másikon az önmaga s a maga Európája ellen forduló intellektus. Talán innen van, hogy minden megértő lépésünket egy tucat meg-nem-értés ellensúlyozza. Csak meg kell nézni az orosz Szakulinnak németül is hozzáférhető irodalomtörténetét, hogy megállapíthassuk, mi a különbség az orosz irodalom belülről látott és kivülről szerkesztett képe között. Ha őszinték akarunk lenni, ha nem áltatjuk magunkat a mindent megértő műkedvelő boldog hazugságával, be kell vallanunk, hogy pl. Dosztojevszkij néha távolabb áll tőlünk, mint akár Calderon, vagy akár Mahábhárata. Moeller van den Bruckon kezdve Freudig és Stefan Zweigig hányan nem viaskodtak a megfejtésével! «Leider muss die Analyse vor dem Problem des Dichters die Waffen strecken», mondja Freud rezignáltan s beéri a neurótikus férfi analizisével. Babits is tudja, hogy veszedelmes, «exterritoriális» világban jár, meghódít, megvilágít belőle annyit, amennyit nyugati fényeszközökkel lehetséges, amennyit az elérhető legnagyobb közelség erején meghódított magának: az egyetemesebb és nyugatibb Tolsztojból az etikai és epikai világkép egészét, a helyhez kötöttebb, meredekebb megszállott Dosztojevszkijből a lélek zűrzavarát és az antropológiát. Itt megint nem az irodalmi teljesség fikciója, vagy a pozitív arcképhűség a fontos, hanem a kép művészi belső meggyőző hűsége. Ez pedig a képzelhető legteljesebb.

A magyar irodalom a XIX. század derekán éli a férfi Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal, Madách-csal, Jókaival, a maga nagy plasztikus pillanatait, s a szemle végén feltünik Ady alakja: Babits irodalomtörténetében most elsőizben illeszkednek bele az európai lelkek «egyességé»-be, még pedig magyarságuk fenntartása mellett...

*

Az irodalomtörténetírás évtizedek óta az állandósult «válság» képét mutatja, ami - akármilyen furcsán hangzik is -, az élet és «élniakarás» jele. (Mi lett volna belőle, ha annak idején szigorú exakt tudomány rangjára emelkedik, ahogy túlzó pozitivista művelői akarták!) Minden törekvése odairányul, hogy ki ne essék az időszerűség síkjából: mohón alkalmazkodik a kor vezető disziplináihoz, lélektanhoz, élettanhoz, szociológiához, elsősorban pedig filozófiához; kölcsönkéri problémáikat, módszerüket, műnyelvüket; vannak Marxhoz, Hegelhez, Bergsonhoz, Max Weberhez, Husserlhez, L. Klageshez, Freudhoz, Nicolai Hartmannhoz, Martin Heideggerhez igazodó irányai. De ezért az időszerűségért súlyos áldozattal fizet: feláldozza önállóságát, rendszerint alig egyéb alkalmazott lélektannál, szociológiánál, érzület- és ízléstörténetnél, eszmetörténetnél, amelyből semmi sem hiányzik, csak a költészet. Csak az elvont motívumot, az elszigetelt eszmét látja s arról is megfeledkezik, hogy más a filozófiai gondolat funkciója, ha zárt rendszerben él, s más, ha csupán egyik tényezője, indítéka a műalkotásnak, s hogy a költő világképe nem megmérhető elemekből összerakott, mesterséges «könyvélmény», hanem formához kötött eleven valóság. A lángelmével nem tud mihez kezdeni, annál szívesebben fordul a névtelen, vagy «irodalom-alatti» irodalomhoz, amely inkább csak anyagában, vagy «in statu nascendi» mutatja az időtlen alkotást.

A magyar irodalomtörténeti kutatás csak elvétve, kényszeredetten, elhárító mozdulatokkal, a legjobb esetben néhány terminológiai újítással felelt erre a fordulatokban, eredményekben gazdag középeurópai mozgalomra. Legkomolyabb képviselőiben megmaradt becsületes pozitivista vagy félpozitivista célkitűzései mellett. A végleges pozitivizmus s végletes idealizmus vitája, amely pld. Németországban világnézeti okokból mélységesen felkavarta a szenvedélyeket, nálunk éppen csakhogy az elméleti felszínt borzolta. A szellemtörténet divatos jelszóvá, programmá lett, az emberek siettek máról-holnapra felfedezni szellemtörténeti lelkiismeretüket, - de első nagyobb gyakorlati alkalmazásában felelőtlen szellemességgé degradálódott. (Az egész irodalom-szellemtörténeti revizionizmusnak egyetlen jelentékeny teljesítménye: Thienemann Irodalomtörténeti alapfogalmai!)

Babits Irodalomtörténete végszóra jelent meg. Küldetésszerű könyv. Nem kacérkodik sem biologizmussal, sem szellemtörténettel, nem tagadja meg az életet s nem degradálja a formáló szellemet, hanem megmutatja, hogyan találkoznak egy magasabbrendű egységben, a műalkotásban: ténytörténet és szellemtörténet között nem lehet ellentét. Problémái, értékelő és értelmező eljárásnak alapelvei úgy adódnak a műalkotás, az életformák külön természetéből. Ezzel az irodalomtörténetet visszavezeti elemi forrásához, az élő irodalomhoz: visszaadja hitelét, méltóságát, önállóságát. Bíztató hátvédünk a szellem árulói és kontárjai ellen folytatott harcban.