Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · Turóczi-Trostler József: Babits és az európai irodalom története
A «nagy» romantikusok meghalnak, de a romantika tovább él, halhatatlanul, száz meg száz szentivánéji álomban, renaissenceizmusokban, költők és tudósok történeti evokációiban, Baudelaire mesterséges paradicsomaiban, a
A spanyol irodalomról azt mondottam, hogy mindíg Európa szélén állt. Az orosz irodalom már nem is Európa. Érthető, hogy amióta belépett a világirodalomba - Puskin és Maxim Gorkij között - egyik legkényesebb problémája az irodalomtörténetírásnak. Misztikája, messzianizmusa, antropológiája, mintha nem is lenne erről az európai világról való. Vallás, kultúra, amely úgylátszik teljesen az irracionalitáson, a közösség s nem a társaság elvén épül. Babitsnak alighanem igaza van: «Nekünk sokszor Európa egész szellemi élete úgy tünt fel, mint egy hatalmas párbeszéd, vagy dilemma a Tolsztoj és Nietzsche szelleme közt». Az egyik oldalon az intellektus ellen forduló irracionalitás, a másikon az önmaga s a maga Európája ellen forduló intellektus. Talán innen van, hogy minden megértő lépésünket egy tucat meg-nem-értés ellensúlyozza. Csak meg kell nézni az orosz Szakulinnak németül is hozzáférhető irodalomtörténetét, hogy megállapíthassuk, mi a különbség az orosz irodalom belülről látott és kivülről szerkesztett képe között. Ha őszinték akarunk lenni, ha nem áltatjuk magunkat a mindent megértő műkedvelő boldog hazugságával, be kell vallanunk, hogy pl. Dosztojevszkij néha távolabb áll tőlünk, mint akár Calderon, vagy akár Mahábhárata. Moeller van den Bruckon kezdve Freudig és Stefan Zweigig hányan nem viaskodtak a megfejtésével! «Leider muss die Analyse vor dem Problem des Dichters die Waffen strecken», mondja Freud rezignáltan s beéri a neurótikus férfi analizisével. Babits is tudja, hogy veszedelmes, «exterritoriális» világban jár, meghódít, megvilágít belőle annyit, amennyit nyugati fényeszközökkel lehetséges, amennyit az elérhető legnagyobb közelség erején meghódított magának: az egyetemesebb és nyugatibb Tolsztojból az etikai és epikai világkép egészét, a helyhez kötöttebb, meredekebb megszállott Dosztojevszkijből a lélek zűrzavarát és az antropológiát. Itt megint nem az irodalmi teljesség fikciója, vagy a pozitív arcképhűség a fontos, hanem a kép művészi belső meggyőző hűsége. Ez pedig a képzelhető legteljesebb.
A magyar irodalom a XIX. század derekán éli a férfi Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal, Madách-csal, Jókaival, a maga nagy plasztikus pillanatait, s a szemle végén feltünik Ady alakja: Babits irodalomtörténetében most elsőizben illeszkednek bele az európai lelkek «egyességé»-be, még pedig magyarságuk fenntartása mellett...
*
Az irodalomtörténetírás évtizedek óta az állandósult «válság» képét mutatja, ami - akármilyen furcsán hangzik is -, az élet és «élniakarás» jele. (Mi lett volna belőle, ha annak idején szigorú exakt tudomány rangjára emelkedik, ahogy túlzó pozitivista művelői akarták!) Minden törekvése odairányul, hogy ki ne essék az időszerűség síkjából: mohón alkalmazkodik a kor vezető disziplináihoz, lélektanhoz, élettanhoz, szociológiához, elsősorban pedig filozófiához; kölcsönkéri problémáikat, módszerüket, műnyelvüket; vannak Marxhoz, Hegelhez, Bergsonhoz, Max Weberhez, Husserlhez, L. Klageshez, Freudhoz, Nicolai Hartmannhoz, Martin Heideggerhez igazodó irányai. De ezért az időszerűségért súlyos áldozattal fizet: feláldozza önállóságát, rendszerint alig egyéb alkalmazott lélektannál, szociológiánál, érzület- és ízléstörténetnél, eszmetörténetnél, amelyből semmi sem hiányzik, csak a költészet. Csak az elvont motívumot, az elszigetelt eszmét látja s arról is megfeledkezik, hogy más a filozófiai gondolat funkciója, ha zárt rendszerben él, s más, ha csupán egyik tényezője, indítéka a műalkotásnak, s hogy a költő világképe nem megmérhető elemekből összerakott, mesterséges «könyvélmény», hanem formához kötött eleven valóság. A lángelmével nem tud mihez kezdeni, annál szívesebben fordul a névtelen, vagy «irodalom-alatti» irodalomhoz, amely inkább csak anyagában, vagy «in statu nascendi» mutatja az időtlen alkotást.
A magyar irodalomtörténeti kutatás csak elvétve, kényszeredetten, elhárító mozdulatokkal, a legjobb esetben néhány terminológiai újítással felelt erre a fordulatokban, eredményekben gazdag középeurópai mozgalomra. Legkomolyabb képviselőiben megmaradt becsületes pozitivista vagy félpozitivista célkitűzései mellett. A végleges pozitivizmus s végletes idealizmus vitája, amely pld. Németországban világnézeti okokból mélységesen felkavarta a szenvedélyeket, nálunk éppen csakhogy az elméleti felszínt borzolta. A szellemtörténet divatos jelszóvá, programmá lett, az emberek siettek máról-holnapra felfedezni szellemtörténeti lelkiismeretüket, - de első nagyobb gyakorlati alkalmazásában felelőtlen szellemességgé degradálódott. (Az egész irodalom-szellemtörténeti revizionizmusnak egyetlen jelentékeny teljesítménye: Thienemann Irodalomtörténeti alapfogalmai!)
Babits Irodalomtörténete végszóra jelent meg. Küldetésszerű könyv. Nem kacérkodik sem biologizmussal, sem szellemtörténettel, nem tagadja meg az életet s nem degradálja a formáló szellemet, hanem megmutatja, hogyan találkoznak egy magasabbrendű egységben, a műalkotásban: ténytörténet és szellemtörténet között nem lehet ellentét. Problémái, értékelő és értelmező eljárásnak alapelvei úgy adódnak a műalkotás, az életformák külön természetéből. Ezzel az irodalomtörténetet visszavezeti elemi forrásához, az élő irodalomhoz: visszaadja hitelét, méltóságát, önállóságát. Bíztató hátvédünk a szellem árulói és kontárjai ellen folytatott harcban.