Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám

Nagy Lajos: Falusi ember Pesten

Kis falumban, Harpacskószajudáron élek, már öt esztendeje. Elvonultam a világ zajától, elhagytam Budapestet, pedig szerettem. No de kis falumat is szeretem. Kedves helyecske ez a Harpacskószajudár, itt az Alföldön, a Duna mentén. Csupa fa és virág. Van benne vízvezeték és villanyvilágítás, a házai téglából épültek, uccái gránittal vannak kikövezve. Por annyira nincs benne, hogy a jegyző például, aki régimódi ember s itatós helyett porral szereti fölszárítani a friss írását, messze földről drága pénzért hozatja a port. Légy Harpacskószajudáron csak a községi iskola bogárgyüjteményében található, két darab, holt állapotban, gombostűre tűzve. Szúnyog ugyancsak nincs az egész határban. Egy emberről tudok, aki az elmúlt öt esztendő alatt, úgy alkonyati időben, a háza előtt üldögélve egyszer-kétszer vakargatta a halántékát, de az is ideges viszketegségben szenvedett. Úgy mondtam, hogy szenvedett, de rögtön tiltakozom is az ellen, hogy bárki is - olvasván az ő ideges viszketegségéről - sajnálja őt. Mert Harpacskószajudáron még szenvedni is gyönyörűség.

Micsoda falu! Mikor az ember reggel fölkel s kinyitja az ablakot, hát - disznószag helyett rózsaillat csapja meg az orrát és a lelkét. A szilárd, nagyablakú és cseréptetős házak körül rózsáskertek virulnak. A rózsafák és virágágyak közt hatalmas fenyők, platánok és nyárfák emelkednek az égnek. A földművesek ilyenkor - mikor az ember reggel kinyitja az ablakot - már javában dolgoznak. Vidáman, gyönyörű dalokat énekelve dolgoznak s egy vers munka után leülnek reggelizni. Kávét vagy teát reggeliznek, hozzá vajat, tojást és lekvárt esznek, a lekvárt - harpacskószajudári tájszólás szerint - dzsemnek nevezik.

Én magam is már korán reggel munkához látok. Írom novelláimat és cikkeimet, melyeket postán küldözgetek föl a pesti lapoknak és folyóiratoknak. Téves az a közkeletű hiedelem, hogy az ilyen írói munkássághoz ott kell lenni a helyszínen, azaz a fővárosban, különben elakad az üzem. Tapasztalatból mondhatom, hogy szó sincs elakadásról. Minden írás idejében megjelenik ott, ahová küldi az ember s a honoráriumok postafordultával megérkeznek. Hibás az a felfogás is, hogy falun nincs megfelelő szellemi légkör az író számára. Hogy falun az ember agya eltunyul, hogy lassanként kiesik nem csak az irodalmi életből, hanem általában a kultúrából, hogy falun nem lehet a világ eseményeiről kellőképen tájékozódni, hogy ott az írónak nincs kivel beszélgetnie s így hamarosan elapadnak az ismeretei, újakat nem szerez s amit tudott, azt is elfelejti. Harpacskószajudárra lapok és folyóiratok járnak, hogy egyéb adatot ne mondjak, ebbe a kis háromezerlakosú községbe ötven példány jár a Nyugatból; olvassák itt a legújabb könyveket, úgy az irodalmiakat, mint a tudományosakat; a katolikus tanító a múlt hónapban a pszichoanalizis mai állásáról tartott előadást, az izraelita hitközségi metsző a relativitás tanát ismertette; a református tiszteletes úr pedig a legutolsó vasárnap arról prédikált - nyilván vonatkozással az olasz-abesszin viszályra -, hogy Krisztus szelleme ellen való, ha a népek egymást megtámadják és gyilkolják.

Igen szépen és kellemesen élünk mi harpacskószajudáriak kies falunkban, élvezve a mát s nem félve a jövőtől. A jövőhöz való lelki viszonylatunkat a községi bíró fejezte ki a legtalálóbban: ugyan, minek félnénk mink a jövőtől, amikor úgyis tudjuk, hogy jobb már nem lehet. A napokban mégis elhatároztam, hogy ha csak egy vagy két napra is, elhagyom Harpacskószajudárt s felrándulok Pestre. Vágytam már rá, hogy lássam Pestet, az én gyönyörű Budapestemet, hogy egy kicsit megfürösszem benne a lelkemet, de volt fontosabb ok is, személyesen akartam elintézni egy-két ügyemet, legelébb is az új regényem kiadását.

Hajón utaztam. A hajóállomás nem Harpacskószajudáron van, hanem a tőle háromnegyed órányira fekvő Dunakortyán. Ide este tízkor érkezik a Pest felé menő hajó, én kilenckor indultam el Szajudárról gyalog, kis kofferral a kezemben, hogy még idejében érkezzek az állomásra. A falumbeliek már nyugovóra tértek s csupán a kutyák búcsúztak tőlem sajnálkozó ugatással, amint az izzó villanygömbök fényében, a gránitkockákon kopogó léptekkel kivonultam a faluból. Mikor az utolsó házat is elhagytam, elmaradt mögöttem a csaknem nappali világosság is és csakhamar sötétben baktattam a dülőúton Dunakortya felé. Sötétben, mert akkor épen borús volt az ég, de meg a holdvilág különben is csak később volt esedékes. A sötétséget nem azért említem meg, mintha valami fontossága lett volna, mintha rablóktól, vagy farkasoktól féltem volna, hanem mert az úton sajátságos módon többször megbotlottam. Tudni kell, hogy van lelki alapon történő botlás is. Charcot írásaiban olvastam, hogy szuggesztív hatásra erősen képes egyének azt is meg tudják tenni, hogy egy másik ember, akit szuggesztív akaratukkal célbavesznek, a síma úton megbotlik, de úgy, hogy esetleg orra is bukik. A kiszemelt áldozat gyanútlanul megy a tükörsíma úton, a szuggeráló bizonyos távolságban megy mögötte úgy, hogy az áldozat nem tud róla; a szuggeráló arra gondol, vagyis azt képzeli el, hogy nini, ott, pár lépésnyire a gyanútlanul haladó előtt, egy arasznyi magasságban a föld felett, zsinór van kifeszítve; ezt oly élénken képzeli el a szuggeráló s annyira azt gondolja, hogy no most, most ér a zsinórhoz a gyanútlanul haladó, most botlik meg, most vágódik el, - hogy az csakugyan megbotlik, nagyot kalimpál a levegőben s esetleg hasra is vágódik. Úgy látszik, hogy ugyanez az eredmény szuggeráló nélkül, autoszuggesztív módon is előállhat. Csakis így történhetett meg, hogy a dülőuton, Dunakortya irányában haladva a sötétben, egyszer csak megbotlottam és orra buktam. Nagyot nyekkentem, a szám tele lett földdel, kofferomat pedig úgy a földhöz vágtam, hogy ijedtemben kinyilt. Különös eset, mert hiszen tudtommal nem szuggeráltam magam. Igen ám, de csak tudtommal nem. Hogy lelkem mélyén micsoda erő buktatott mégis el, arról nem adhatok számot, de mondom, göröngyről, kátyúról szó sem lehetett, csakis a lelki okokból történő botlás egy esete eshetett meg velem.

Úgy mondtam, hogy «egy esete». Ezt mindjárt kijavítom, mert Dunakortyáig pontosan tizenegyszer buktam el a sötétben, az aszfaltsíma úton. Mégis tíz óra előtt érkeztem a hajóállomásra. Tehát még idejében. De akár ötvenszer is elbukhattam volna, az sem lett volna baj, mert a hajó másfél órát késett. Gyönyörű, csaknem tündéri éjszakát élvezhettünk, legalább is ott az állomás körül. Sejtelmes sötétség borult a tájra, a Duna vize feketén csillogott s halkan csobogott, a szunyogok pedig, akik itt a Dunán mégis csak vannak, ha nem is kivétel nélkül valamennyien, elkerültek bennünket. Öten, Pestre indulók, vártuk a hajót, gyönyörködtünk az éjszakában. Nem tartom kizártnak - erről persze értesülésem nincs -, hogy az állomásfőnök elébe telefonált a hajónak az előző állomásra, hogy hagyjon bennünket, ne jöjjön még, hadd nyúljon gyönyörűségünk minél hosszabbra. És a hajó állt és várt. Néha egy-egy útas közülünk besétált a stégre, fürkészte a láthatárt, hogy jaj csak ne jöjjön még az az előzékeny, áldott vízi szállítóeszköz. De hát a hajó előzékenységének is megvolt a maga határa s úgy negyedtizenkettő tájban, messze délen, felcsillant a lámpása.

A hajóút Dunakortyától Pestig kellemesen telt el, zöldségillatok és kacsahápogás közepette. Elsőosztályon utaztam, a kényelmes dívánon aludni is lehetett, mert poloskának irmagját sem leltem. A menetrendhez viszonyítva kissé későn, egyébként azonban elég korán érkeztünk meg Pestre. A felhők már elvonultak az égről, vagy talán ott maradtak az égen, de Harpacskószajudár és Dunakortya felett, a nap már fölkelt s pazarul ontotta áldásos fényét és melegét, minden reményünk megvolt arra, hogy délre elérjük a harmincötfokos hőt. Én a hajóból kiszállva autótaxiba ültem s elrobogtam Gizi néniékhez. Még hat óra sem lehetett, amikor először megnyomtam Gizi néniéknél a csengőt. Érkezésemre már a csengő is a sikoltó öröm hangján újjongott fel. Negyedhétkor már nyilt is az ajtó, maga Gizi néni nyitotta ki.

- Hát te vagy? Ó, hogy örülök, hogy ilyen korán fölvertél bennünket. Úgyis többet aludtunk már a kelleténél s igazán hálásak vagyunk neked, hogy nem hagytál bennünket tovább lustálkodni. Ejnye te, ejnye te, szerződtetünk majd ébresztőembernek. Már régóta csöngetsz, úgye? Egy ideig nem jöttem, bocsáss meg, de azt hittem, hogy majd csak fölkel a cseléd és beenged, vagy legalább is megnézi, hogy ki, mi az, aki olyan vígan csönget. De hát szegény lány úgy látszik álmos, hát csak hadd aludjon, olyan kedves és derék lány. Na, kerülj beljebb. De jó is, hogy nem mentél szállodába, minek is mentél volna? Nagyon jól meglehetsz itt nálunk, kapsz kosztot is, az nálunk úgy sem számít, aztán addig maradhatsz, ameddig akarsz, nehogy költs valamire!

- Szehervuhusz öcsém! - vidult fel Pali bácsi, amikor végre Gizi néni bevezetett a lakásba. - Igazán örülök neked, nagyszerűen kialudtam magam, kár, hogy nem jöttél egy órával előbb. Na de nem baj, mert igen szépet álmodtam. Mindig szépet szoktam ugyan álmodni, de tiszta haszon ez az utolsó álmom is. Azt álmodtam, hogy jön a hóhér illetve a végrehajtó, azaz még nem tudtam, hogy hóhér-e, vagy végrehajtó, csak egy olyan nagy darab szakállas ember volt, rám nézett szigorúan, de én nem féltem tőle, tudtam, hogy csak elfojtja a nevetését, egészen hozzám jött, nagy vastag aranykötelet akasztott a nyakamba s azt mondta: na szegény ember, ez a magáé..., akkor ébresztettél fel, öcsém, bennünket. Olyan élénken álmodtam, hogy még felébredés után is itt matattam a kezemmel a nyakam körül s kerestem, meg akartam fogni az aranykötelet, de hát... aranykötél nincs. No nem baj, kell a fenének, nincs nekünk ilyesmire szükségünk, még azt mondanák, hogy loptam valahol. Óh, mit is beszélek, dehogy mondanák, dehogy mondanák, ilyesmit nálunk nem mond egyik ember a másikról, de hát kell a fenének az az aranykötél, no. Fő, hogy te megjöttél és itt vagy. Hát nálatok odalenn milyen világ van? Jó, úgye?

- Jó. Szinte már unjuk. Épen azért jöttem fel, hogy...

- Akkor rosszul tetted, hogy feljöttél. Mert ha te már ott is unod, Harpacskószajudáron, akkor itt olyan jó világ van, hogy elalszol majd unalmadban, öcsém.

- Nem kell azt olyan szószerint venni, Pali bátyám, azért kibirom én egy-két napig, ha még olyan jó is.

- Hát remélem is. Mert mit csinálnál, ha rossz világ lenne s azt is ki kellene bírnod. Egy kis türelem kell hozzá, semmi más. Azonban engedd meg most már, öcsém, hogy fölkeljek, mer úgy sem jön újabb álmosság a szememre. Te vajjon aludtál-e az úton?

- Nem igen. Olyan kellemes volt az utazás, olyan szép volt az éjszaka, hogy nem is jutott eszembe az alvás. Most talán ledőlnék egy órára.

- Akár tízre is. Ott a vendégszoba... vagy az már nem is a mi lakásunk, ejnye, mindig elfelejtem, idegen lakás, öcsém, nem is vezet oda ajtó, sohasem volt a mienk. Nem baj, a másik szobában lefekhetsz, ágy ugyan nincs benne, hát majd itt a díványon.

Dívány ugyan nem volt a szobában, de akadt benne egy támlás szék:

- Jó lesz nekem ez is.

- Én meg már föl is kelek, azután megyek be a hivatalba, hogy idejében benn legyek. Tudod, az elmúlt esztendőben háromszor is emelték a fizetésünket, aztán így igyekszik az ember meghálálni, hogy túlságosan buzgó. Bizony mi nem piszkáljuk odabenn a körmünket, amint azt a régi haszontalan békevilágban talán megtették, hanem inkább olyan túlbuzgalom tört ki, legalább nálunk, hogy már az ellenkező végletbe esnek némelyek. Van nálunk egy új ember, tudod, de az már afféle stréber, ahogy mondják, mert annak az a bolond szokása van, hogy kis gyufáskatulyában fekete földet hord, a ligetben szokta megtölteni a skatulyát a hóbortos, s abból olykor egy kis feketeföldet a körme alá ken, amikor nem feketedik meg eléggé a sok aktától.

Ráültem a támlás székre, szememet behúnytam, hogy pihenjek egy órácskát. Az egyből három óra lett, tíz után ébredtem föl. Gizi néni reggelivel kínált, de nem fogadtam el, mert le akartam menni a kávéházba, hogy átnézzem a lapokat. Kíváncsi voltam azokra az ujságokra, amelyek nem járnak hozzánk, bár mondom csaknem valamennyi jár s olvassuk is őket szorgalmasan és tanulunk belőlük. Azt is megmondtam Gizi néninek, hogy ebédre se várjon, mert messze van dolgom s nem tudom, hol ér el az ebédidő.

Elindultam. Gizi néniék a körút egyik mellékuccájában laknak. Szép négyemeletes bérpalotában, melynek óriási, napfényes az udvara - persze csak nappal -, sőt az udvarra pompás kertet varázsoltak a ház gondozói, a füves területet, mint ékkövek, tarka virágágyak díszítik s húsz-huszonöt hatalmas fa is van, melyek közül némely jegenye túlnőtt a négyemelet s a tető magasságán. Talán ez, ez a dús vegetáció is hozzájárul ahhoz, hogy a levegőt már fenn a Gizi néniék lakásában, de még a konyhában is, ahová szintén bedugtam az orrom, frissnek, üdének és illatosnak találtam, nem konyhaillatúnak, hanem valami olyannak, amiről a kitűnő írók soha másképen nem emlékeznek meg, mint hogy azt mondják: ózondús.

Mikor a lakásajtón kiléptem, nyitott ablakokon, ajtókon keresztül, meg a folyosón is néhány embert láttam, leginkább nőket, háziasszonyokat és cselédeket, két kis gyereket meg egy koldúst. Valamennyien megláttak engem is és barátságos tekintettel, szeretettel néztek rám, vajjon ki ez az ember, ez a kedves, jóságosarcú ember, aki ép most hagyja el a derék Darázs Pálék lakását. A cselédek kialudtan, üde és vidám arccal dolgoztak, közben, akár csak a harpacskószajudári aratók és kapások, gyönyörű dalokat énekeltek, hibátlanul, tiszta, csengő hangon, eszményien tökéletes hangvétellel, elől a szájüregben, a fog táján képezve a hangot, teljes orr-rezonanciával, ahogy kell, mindmegannyi egy-egy Toti dal Monte. A háziasszonyok is szorgalmasan dolgoztak a cselédlányok mellett s kellemesen ütötte meg a fülemet, amikor egy dúsfekete hajú kövérkés, kissé sasorrú szépség épen azt mondta szelíden a cselédnek:

- Hagyja csak, Julis, majd én!

Odalenn az udvar közepén termetes asszonyság állt meg, két kezét a csípőjére tette s igen kellemes, lágy, lírai szoprán hangon szólt fel, inkább énekelt fel a két kisgyereknek:

- Aranyhalacskáim! Mi az, hogy máma olyan csöndesek vagytok, egy szavatokat sem hallani! Csak nincs talán rossz kedvetek?

A koldúson azonban megütődtem. Nem értettem, ki ő, mi ő, illetve arra nem számítottam, hogy fővárosunkban koldús is van, mert nálunk Harpacskószajudáron koldús, mint külön, hogy úgy mondjam a többiektől eltérő műfaj, már régóta nincsen. Vissza is fordultam s Gizi nénitől, aki még a nyitott ajtóban állott s szeretettel nézett utánam, fölvilágosítást kértem.

- Nem tesz semmit - nyugtatott meg Gizi néni -, úgy vagyunk mi itt Pesten a koldusokkal, mint az Egyesült Államok a Yellowstone-park bölényeivel. Ott céltudatosan tenyésztik a bölényeket, hogy ki ne pusztuljon ez az állatfaj, nálunk Pesten ötven-hatvan koldúst tart még a város, csupán a színek teljességének kedvéért, hogy mentse, őrizze minél tovább a régi világ képét. Sajnos, mindinkább pusztulnak, maholnap ki is vesznek, a hatóságok koldúsvédelmi rendeletei csak arra alkalmasak, hogy a kiveszés elkerülhetetlen folyamatát meghosszabbítsák.

Megnyugodva indultam útnak, most már másodszor. Mialatt azonban Gizi néni mogyoróhéjban közölte velem azt a keveset, amit a koldusokról tudni illik, azalatt máris egy kis asztalt tettek ki az egyik lakásból a folyosóra, az asztalt maga a háziasszony, egy magas, sovány, csontosarcú szőke nő, terítette meg s ő szervírozta a koldúsnak a tízórait. Ez a nő nyilván Krisztus egyenes és félreérthetetlen utasításait hajtotta végre.

Amint a lépcsőn leértem, a kapualjában egy jellegzetes figurát láttam, aki által felújultak régi pesti életem kedves emlékei. A figura egy nagybajszú, feltűrt ingujjú, papucsos férfi volt, minden bizonnyal az úgynevezett házmester. A kellemes meglepetés ámulatával néztem meg őt, ő is megnézett engem, barátságos, nyilt, őszinte tekintettel, hogy úgy mondjam l'art pour l'art érdeklődéssel a szemében, tekintetének sugárkévéjébe egy vékony sugárszálacskája sem vegyült a gyanúnak, az ellenséges indulatú kíváncsiságnak; zenére áttéve ezt a hasonlatot: tekintetéből a jót kívánásnak, jótakarásnak, megbecsülésnek oly zenekari játéka ömlött rám, melynek kellemes harmóniájából egy pillanatra sem hangzott ki a pikkoló, vagy fagot intrikus szólama: hát ez kicsoda? hát ez mit keres itt a házban? nem kém ez? nem bolsevista-e ez? nem fajvédő ez? nem sváb ez? talán zsidó ez?

Mondhatom, hogy mindaz, amit csekély öt perc alatt magam körül érzékeltem, oly frissítően hatott rám, hogy egy csöppet sem éreztem magamat sem fáradtnak, sem álmosnak. Olyan voltam, mintha kilenc órás nyugodt alvás után kipihenten kelve langyos vízben megfürödtem volna s utána hideg zuhannyal fokoztam volna fel életkedvemet.

Lenn az uccán nyugodtan ballagtak, sétáltak, vagy siettek az emberek; néha egy-egy nő a retiküljébe, egy-egy férfi a zsebébe nyúlt s egy marék konfettit hajított a mellette elhaladóra. Ha jól talált, akkor a másiknak a haja, arca, keble tele lett konfettivel s az szünni nem tudó kacagás közben verdeste le magáról a kis színes papírmorzsákat s mutatóujjával tréfásan megfenyegette a támadót.

A sarkon, már a körúton, fehérsisakos, fehérköpenyes rendőr igazgatta a forgalmat. Az autók csendben suhantak, de nem túlságos gyorsan. Ez volt eddig a legmeglepőbb, amit rövid pesti tartózkodásom alatt tapasztaltam. Mindjobban kiteljesedik az, amit méltányosságnak, emberi belátásnak nevezhetünk. Vannak már olyan egyének is, akik inkább két perccel később érkeznek meg például a margitszigeti strandra, semhogy valami gyalogjárót elgázoljanak.

Nem röstelem elmondani, hogy mint vidéki, jóideig elnéztem a forgalom irányításának munkáját. Negyedóra alatt egyetlenegy eset sem fordult elő, hogy valaki szabálytalanságot kísérelt volna meg. No de már éhes voltam, siettem a kávéházba. Reggelit rendeltem, kávét és vajat, s ujságokat kértem. Mindjárt kezembe nyomták a délelőtti kolportázslapot, mely abban a percben érkezett. Amint rá vetettem tekintetemet a lapra, - mikor az még az ujságos kezében volt -, rögtön egy óriásbetűs címet láttam, mely ezzel a szóval kezdődött: Kedves...

Olvasni kezdtem. «Kedves idill egy héttagú kültelki munkáscsalád körében.» A cím után kövérbetűs alcímek következtek: «Dolce far niente - jó ebéd után jól esik a pihenés!». «Pihenés után következik a csevegés.» «Az apa zsidó vicceket ad elő a gyerekeinek.» Elolvastam a riportot. Mulatságos, de jelentéktelen esetről szólt, mely szinte nem is érdemelte meg azt, hogy egy lap így kiszerkessze. Ilyesmi úgyszólván naponként milliószámra történik meg az országban. És az egyik eset úgy hasonlít a másikhoz, mint tojás a tojáshoz. Legföljebb, hogy egyszer héttagú az a munkáscsalád, másszor meg hattagú. És legföljebb, hogy egyszer zsidó vicceket ad elő az apa, másszor meg cigányvicceket, esetleg parasztvicceket, skót vicceket, arisztokrata vicceket, vízvicceket. Egyszer azt mondja a Kohn a Grünnek, te Grün! Másszor azt mondja a plébános a cigánynak, hallod-e te more!

A reggeli lapokba is bekukkantottam. Sok időm nem volt az olvasásra, mert mennem kellett. «Üdv néked, mindnyájunk szívének palotája!» - így kezdődött az egyik vezércikk, mely valóságos dicshimnuszt zengett arról a hatalmas épületről, mely negyvenezer szobát foglal magába s melyet arra az esetre építettek, ha netalántán valami nem várt változás folytán, esetleg egy uram bocsá' földrengés következtében, hajléktalanok is lennének, jobban mondva keletkeznének a fővárosban. A vezércikk így végződött: «Vajha csupán az előrelátó gondosság szimbólumának maradna meg az idők végtelenségéig ez a palota! Vajha ne lenne rá soha, de soha szükségünk!»

Azonban, mondom, mennem kellett. Először is a kiadóhoz, akivel legújabb regényem kiadásának ügyét akartam megbeszélni. Nehéz ember, levelek útján nem boldogultam vele, azért is jöttem fel Pestre. Villamosra ültem. Örömmel tapasztaltam, hogy a jegy árát leszállították, - lám erről nem értesültem Szajudáron, pedig bizonyosan írtak róla a lapok, csak elkerülte a figyelmemet -, már pedig a szakaszjegy új ára négy fillér, a vonal- és átszállójegy ára hat fillér lett. A közlekedés, úgy látszik, kifogástalan - még az új jegyárak mellett is! - mert mihelyt a megállónál megálltam, már jött is a villamos. Sőt, olyan gyorsan jött, hogy tulajdonképpen nem is így történt, hanem mielőtt a megállóhoz értem, már jött és el is ment. De azután mégis csak jött egy másik. És zavartalanul fölszállhattam rá, akadt ülőhely is a számomra. A hölgy, aki mellé letelepedtem, ahelyett, hogy rémült, mérges és undorodó tekintettel mustrált volna meg s arrább húzódott volna, nyugodtan ülve maradt. Szétnéztem a kocsiban. Csupa lágy arc, csupa jóindulatú tekintet. Beszédes tekintetek, olvasni lehetett belőlük:

- Isten hozta minálunk!

- Hogy' van kedves ismeretlen?

- Minden jót kívánunk mindenkinek, önnek is.

- Dehogy is dögölj meg, dehogy is. Ilyesmiről szó sincs. Inkább tartsa meg önt a jó Isten az emberi kor legvégső határáig, eggyel még azon is túl.

Egy ellenőr szállt fel a kocsira. Megállt az ajtóban s a kocsi valamennyi utasához intézve szavait, így beszélt:

- Bocsánatot kérek, hölgyeim és uraim! Nem zavarom önöket, még kevésbé gyanítom meg nyíltan önöket jegycsalással, nem fogom tehát önöktől elkérni a jegyet, nem fogom azt kisimítani, megnézni, kiolvasni, megszagolni, összehasonlítani az adatait egy főkönyv adataival, ablak felé tartani, még csak lámpázni sem fogom a jegyet, kérem, csupán azt jöttem megnézni, hogy elég jól szellőzik-e a kocsi, mert kissé meleg van.

Az egyik állomáson kilencvenéves, töpörödött anyóka lépett be a kocsiba, egyszerre huszan ugrottak fel, hogy átengedjék neki a helyüket.

- Maga barom! - harsant fel egy erőteljes hang a hátam mögött. Meg is rezzentem, persze kiderült, hogy egy mészáros meséli el a szomszédjának egy vágóhídi esetét s az idézett szavakat ő egy tizenkétmázsás hízott ökörnek mondta, aki rálépett a lábára, érthető.

A kiadónál egy percig sem kellett várakoznom. Nem volt nála senki, rögtön be lehetett hozzá mennem. Az íróasztala mellett ült s éppen nevetett, amikor beléptem az ajtón. Természetesen nagyon megörült nekem, felugrott, mélyen meghajolt s mikor látta, érezte, hogy örömének erőteljesebb kifejezését sem utasítanám vissza, a nyakamba borult és megölelt. Kérdésemre, hogy min mulatott magában, elmondta, hogy Kelényi, a költő jutott eszébe s muszáj volt nevetnie. Mert elképzelte, mennyire meglepődik majd Kelényi, amikor legközelebbi verseskönyvének a honoráriumát megkapja, ugyanis a kialkudott honoráriumot önkényesen háromszorosára emelte fel.

Ezen bizony magam is meglepődtem. De a kiadó mindjárt magyarázattal is szolgált. A közönség az utóbbi időben rendkívüli mértékben vásárolja a verseskönyveket. Ma már nagyobb a szükséglet verseskönyvekben, mint élelmiszerekben. És sajátságos, míg a szükséglet megnőtt, addig a verstermelés hihetetlenül apadt. Talán az az oka ennek a különös jelenségnek, már mint a verstermés elapadásának, hogy a mai fiatalság alig hogy elhagyja az iskola padjait, máris jó elhelyezkedést talál a termelő munkában, a munka pedig csábítja, vonzza, lefoglalja és felhasználja a fiatalokat. Egy másik ok pedig, ha már az ember mindenáron magyarázatot keres, az, hogy az indulatok és vágyak számára van százféle könnyű és közvetlen kielégülési lehetőség, mert lehet utazni, vadászni, mulatni, nincs szerelmi megkötöttség és akadály - s úgy látszik, hogy ilyen viszonyok közepette csakugyan elapad a líra, legalább is az epedő, boldogtalan, fájdalmakat kiöntő líra. Akárhogy is van, tény az, hogy sokkal kevesebben írnak verset, mint régen, viszont remekeket írnak, életkedvtől duzzadó, tobzódó, vidám, optimista verseket. Nem csoda hát, ha a közönség szívesen veszi, olvassa és élvezi a verseket. Ami különben a versre áll, az áll az egész irodalomra. Regény is kevés készül, de mind jó. Az ember akármelyiket üti fel és kezdi olvasni, az ki van zárva, hogy valami haszontalan firkára akadjon. Az úgynevezett ponyva megszűnt.

- Az ön regényét már úgy vártam, - sóhajtotta a kiadó hosszú, szorongó várakozás után megkönnyebbülten, - hogy naponta többször kinéztem az ablakon, le az utcára, hogy ugyan jön-e már, hozza-e már. Hetek óta az üzletemtől jobbra és balra a két utcasarkon egy-egy őr áll, akiket azért rendeltem oda, hogyha önt közeledni látják, rögtön telefonáljanak nekem vagy rohanjanak hozzám. Most is, az ön megérkezése előtt öt perccel már tudtam, hogy jön.

Rátértünk azután a tárgyra. Nehezen tudtunk megegyezni, sokáig alkudoztunk.

- Nem, ezt nem fogadhatom el, - tiltakoztam váltig. - Ekkora honorárium! Ugyan, kedves igazgató úr! Csináljon csak még egy kalkulációt. Nem hiszem, hogy ne követett volna el valami hibát. Hiszen így rá fog fizetni az üzletre.

Végre is megegyeztünk. De csak úgy, hogy ő engedett a negyvennyolcból, pontosan a negyvennyolcezerből. Így azután, mint aki dolgát jól végezte, mehettem tovább. Megnéztem az órámat, már félkettőt mutatott. Éhes voltam. Minden elintézni valómat elhalasztva, elmulasztva ebédelni indultam. Étvágyamat különösen fölfokozták a körút remek élelmiszer-kirakatai. Micsoda remek csemegeüzletek, micsoda finom élelmiszerek! Halak, gyümölcsök, májak, sajtok. Hát van ezen az áldott Pesten minden, bár mi harpacskószajudáriak sem panaszkodhatunk. Egy olyan szalámirúdból, amilyent az egyik kirakatban láttam, el lehet élni egy hétig, ha még kellő mennyiségű kenyér is van hozzá. Ötvenkét szalámirúd egy esztendőre biztosít egy embert az éhinség ellen, - ez persze csak olyan elméleti számítgatás, mert hogy kedves szórakozásom az ilyesmi. Egymillió ember - ötvenkétmillió szalámirúd. Ez a két mennyiség szinte egymáshoz tartozik. Ötvenkétmillió szalámirúd pedig van Budapesten. Kell, hogy legyen, mert egymás melletti öt házban három finom csemegeüzletet láttam s mindegyikben sok-sok szalámirudat. Ha most elképzelem, hogy ilyen üzletekkel van tele a város, kifelé a kültelkeken is, egészen a határig, akkor együtt van az ötvenkétmillió szalámirúd.

Betértem az utamba eső legelső étterembe. Megebédeltem, fizetni akartam, hát nem találtam a pénztárcám. A nagy pénztárcám, bocsánat, üres volt, nagyobb pénzeket Pesten akartam fölvenni, hát nem is hoztam magammal Szajudárról, ahol persze van a szekrényben bőven. A kispénztárcám meg elveszett. Nem hagyhattam otthon Gizi néniéknél, mert hiszen délelőtt a kávéházban abból fizettem. El nem lophatták, ilyesmi még nálunk Szajudáron sem fordul elő. Talán én magam, mikor a zsebkendőre volt szükségem, egyúttal a pénztárcát is kiügyetlenkedtem a zsebemből. Kár, hogy nem volt a tárcámban egy kis cédula s rajta a nevem és lakáscímem. Lehet, hogy a rendőrségen még megkaphatom, de ez hirtelen szorultságomon már nem segít. Már arra gondoltam, hogy föliratom a tartozásomat s az órámat zálogban hagyom a főpincérnél. De megláttam egy régi ismerősömet, aki ugyancsak az étteremben ebédelt. Üdvözöltem, barátságosan köszönt vissza, oda mentem hozzá:

- Jónapot. Megkérném egy kis szívességre. Ugyanis elvesztettem a pénztárcámat.

Ismerősöm már elő is vette az övét:

- Mennyit parancsol?

- Pillanatnyilag elég nekem tíz pengő. Hiszen otthon majd Pali bácsi...

- Tíz pengő! Az kevés lesz. Tessék kivenni többet.

Kinyitotta a tárcáját. Tele volt százasokkal és ezresekkel.

- Tessék! Tessék kivenni többet.

Kihúztam egy százast.

- Még egyet legalább.

- Fölösleges - védekeztem.

- Honnan tudja ön előre, hogy fölösleges? Hátha útközben, amíg hazáig elsétál, pénzre lesz szüksége. Hátha vásárolni akar valamit. Mondjuk száz darab diótörőt. Pénznek mindig kell lenni az embernél. Pénz nélkül még lélegzetet sem lehet venni...

- Nana! - szóltam közbe. - Ez talán túlzás.

- Nem túlzás ez, kérem. Ez így van. Ahhoz, hogy valaki lélegzetet vegyen, élni kell. Ahhoz, hogy valaki éljen, ennie kell. Ahhoz, hogy valaki egyen, pénz kell. Tehát - quod erat demonstrandum - még a lélegzetvételhez is pénz kell.

- Igaz - s nevettem.

Elvettem a kétszáz pengőt kedves ismerősömtől, fölírtam a címét, elbúcsuztam tőle, fizettem s mentem tovább.

A délutánt csavargással, vagy ahogy nálunk Harpacskószajudáron mondják, lógással töltöttem. Nem is tudom már, hogy merre mindenfelé csavarogtam. El akartam menni a Margitszigetre, de meggondoltam a dolgot. Hiszen mit láthattam volna a Margitszigeten? Pázsitot, ápolt utakat, virágokat s gyönyörű nagy fákat. Mindez van otthon, Harpacskószajudáron is. Ugyanez okból, mert hogy fölösleges lett volna, nem mentem föl a Svábhegyre sem. Kültelkek, például Angyalföld, Csikágó, Auguszta-telep, - nem szeretem a sablónt, minden idegen legelőször ezeket a kirakatintézményeket rohanja meg. Inkább a városon belül bolyongtam, még pedig a mellékutcákon.

Különös szórakozás, vélhetné bárki, pedig éppen ez illik egy falusihoz. A mellékutcákon kapja meg az ember mindazt, ami a nagyváros jellegzetessége, ami által a nagyváros különbözik a falutól. Nagy távolságokat jártam be, róttam a szűk utcákat, Hársfa-utca, Fecske-utca, Futó-utca, Madách-utca, nem túlmagas, de masszív és díszes házakkal; az utcákon járók - nyilván e tájak bennlakói - csinos, jólöltözött, ápolt emberek. A nyitott ablakokon ingre vetkőzött - vagy öltözött - férfiak, réklis asszonyok könyököltek ki, némelyik lakásból barátságos beszélgetés hallatszott, sőt az egyikből valami enyhe nézeteltérés, mely ilyen párbeszéden keresztül fordult, bonyolódott s bizonyára meg is oldódott:

- Légy szíves, kedves nőm, most egy percre engedd meg, hogy én is beszéljek.

- Kérlek, apjuk, nagyon szívesen, tessék!

Hopp, megvan! - kiáltottam fel s a homlokomra ütöttem, nem nagyot persze. - Megvan az új színdarabomnak ha nem is a témája, de az alaphangja. Aféle modern népszínmű lesz s így fognak benne csevegni.

A nagyobb utcákban a cégtáblákat s a kapukra kifüggesztett írásokat olvasgattam. Minden kávéház nagykávéház, minden orvos főorvos, az ügyvéd köz- és váltóügyvéd és utriusque iuris doktor. A nagyságot, a munka megbecsülését és a sokoldalú képzettséget csak helyeselni lehet, - no de nekem eszembe jutott, hogy régóta elhanyagolom már a fülemet, pedig a jobbfülemre kissé nagyot hallok. Szajudáron azt mondta a bábaasszony, hogy «süketnek tetszik lenni». Ez azonban még nem elég a gyógyuláshoz. Meg kellene már mutatni valami szakértőnek, lássuk, mit szól hozzá a főorvosi tudomány.

Meglepően nagyszámú felirat szólt a kerékpárosok ellen: «Kerékpárt bevinni tilos!» Ez az óvatosság is tetszett nekem. Védjük meg házainkat, lakásainkat, tárgyainkat s testi épségünket a kerékpárosok, sőt jobban mondva a kerékpárok ellen. A kerékpár mindig valami veszélyt rejt magában. Tessék csak elképzelni, hogy valaki egy ilyen nagy bérházban, fönn a negyedikemeleti lakásán gyanútlanul alszik a díványon, erre egy kerékpár, rajta egy nyolcvankilós emberrel, végigrobog rajta... Más cédulákon kiadó szobákba kerestek lakót. «...Tisztességes fiatalembernek kiadó» - így szólt az egyik cédula. Láttam is egy kedves, följegyzésre méltó jelenetet. Egy kuszaruhás fiatalember megállt pont ez előtt a cédula előtt, elolvasta, vállat vont s ment tovább. Szegény, nyilván nem volt tisztességes s így nem érezte magát méltónak a szobára. Más kapun ezt olvastam: «Agy kiadó.» Azt hiszem, valami régimódi író, vagy ujságíró ajánlkozott szellemi munkára.

Néhány igen szép szobrot láttam azokon a tereken, amelyeken áthaladtam. Különféle kompoziciókat, például egy csizmadia ül a kis háromlábú munkaasztala mellett, szöget ver kalapáccsal a csizmába és dalol. Vagy: gyerekek fogócskát játszanak. Vagy: két részeg, dülöngve, egymásba kapaszkodva ballag.

Az egyik téren éppen népgyűlést tartottak. A szónok heves beszédben ostorozta az országot vezető hatalmasságokat, de még ennél is többet követett el, az egész fennálló gazdasági és társadalmi rendet bírálta, még pedig ugyancsak indulattelt hangon. Mint elégedett ember - röstellem megvallani, de hát így volt - megütközéssel hallgattam a beszédet s érvei, de meg célzatosan csoportosított tényállításai felett is vitába kezdtem, nem ugyan vele, hanem a rendőrrel, aki éppen mellettem állt s többször élénken helyeselt a szónoknak. Sajnos, sokáig nem vitatkozhattunk, mert következett a leváltás ideje, a rendőrnek vissza kellett térnie az őrszobára, azonban megkért, hogy a szabadnapjára - két nap mulva - adjak neki találkát, mert szeretné nézeteit a szóbanforgó kérdésekről részletesebben kifejteni.

- Nem lehet, mert holnap már valószínűleg haza utazok.

- Mucsára? - kérdezte a rendőr s enyhe gúnnyal mosolygott.

Zavaromban nem tellett más tőlem, minthogy kijavítottam, így:

- Nem. Harpacskószajudárra.

Egy kávéház, pardon nagykávéház, terraszán meguzsonnáztam. Sokáig ültem a terraszon és gyönyörködtem a járókelőkben. Persze nem valamennyiben, hanem inkább csak a nőkben, azok közül is a szépekben. De hát mondhatom, sok szép nő van Pesten. És akadnak köztük, hogy úgy mondjam, hajlamosak is. Mert sok nő visszanézett rám s mosolygott. Ezeknek tehát tetszettem. Ezen nem is csodálkozom. Tőlem kétasztalnyira ült egy bizony nem szép, sőt annál rosszabb, löttyedtajkú, pohos, tokás, öregedő ember s arra is mosolyogtak. Kinevették szegényt. Közvetlenül mellettem egy öreg házaspár ült. Az asszony látszott öregebbnek, de korától eltekintve olyan külsejű volt, akire szigorú férfiak már ezelőtt húsz évvel is azt mondhatták, hogy szép lehetett ezelőtt ötven évvel. Az idős hölgy rászólt a férjére, a szintén nem mai gyerekre:

- Te! Ne nézd nekem olyan feltűnően a nőket!

- Nem neked nézem őket, hanem magamnak, - védekezett az öregúr.

- Úgy? Talán bizony megkívántad őket? Kérlek, semmi kifogásom ellene, hogy valamelyikkel megismerkedj.

- Tudod, hogy tárgytalan lenne! - jelentette ki a férfi bölcs nyugalommal.

- Pardon, erről megfeledkeztem - s az asszony jóízűen kacagott.

Este megnéztem egy filmdarabot. Érdekes és igen értelmes darab volt, tartalmát nem mondom el, mert azt hiszem máris közismert, de meg még most is játszák s talán még jóideig fogják játszani. A címe: Szép Mariska és Szegény János története. A nagyigényű közönségnek rendkívül tetszett a darab, azt a jelenetet, amikor a Szegény János a Gazdag Olivért egy horogütéssel leütötte s a Szép Mariskát tőle visszaszerezte, meg akarták ismételtetni.

Mozi után haza mentem, Gizi néniék már vártak a vacsorával. Vacsora után beszélgettünk, én a vacsorát dícsértem, Gizi néni azzal dicsekedett, hogy pedig milyen olcsó volt. Azután lefeküdtünk aludni, miután napközben részemre is összetákoltak valami fekvőhelyet. Poloska nem volt, másnap korán keltem, a délelőtt folyamán néhány ügyemet elintéztem. Ment minden, mint a karikacsapás. Sehol nem kellett várnom, sehol semmi, de semmi nehézség vagy akadály. Pénzt is vettem föl különféle kiadóhivatalokban, mindenütt kaptam, kivéve két helyet, ahol azért nem kaphattam, mert a nekem járó összegeket már feladták postára, harpacskószajudári címemre, így is jó.

Ügyeim elintézésével pesti tartózkodásom tárgytalanná vált, elbúcsuztam Gizi nénitől, üdvözletemet hagytam hátra Pali bácsinak s kirobogtam a hajóállomásra, hogy a tizenkétórás hajóval visszainduljak Harpacskószajudárra.

Az állomásra kissé korán érkeztem. Föl-alá sétáltam a váróteremben, nézegettem az utasokat s poggyászaikat, gyönyörködtem a csinos plakátokban és különféle szövegeket olvasgattam. «Óvakodjunk a zsebtolvajoktól!» Önkénytelenül is a zsebemhez nyúltam, a nagytárcám megvolt, a kicsit nem is kerestem, hiszen az már tegnap elveszett. Csak később, már a hajón, derült ki, hogy a kistárcám is megvan. Benne volt a külső kabátzsebemben, pénz is volt benne, még pedig több, mint mielőtt elvesztettem. Egy kúsza írással írt levélféle adta meg a felvilágosítást:

«Nehogy azt higyje, hogy olyasmi Pesten előfordulhat, mint amivel Ön bizonyára már meggyanusított bennünket. Mi csupán azt akartuk megnézni, hogy vajjon elég pénz van-e Önnél. És nem volt elég, legalább is mi kevésnek találtuk. Ezért bocsássa meg, valami keveset hozzátettünk a pénzéhez s mivel a villamosban már nem sikerült a pénztárcát zsebébe visszahelyeznünk, az alkalmas pillanatra egészen az Ön elutazásáig várnunk kellett.»

Rendben van. Nem is csodálkoztam az eseten. Nyugodtan fölmentem a hajó fedélzetére s a magammal hozott lapokból olvasni kezdtem. Amint a második lapot felütöm, hát látok ám egy különös képet: Mussolini és az abesszin császár átölelik egymást és cvikipuszit adnak egymásnak.

Na hát, ez már dühre lobbantott. Ezt már mégsem lehet. Mindennek van határa. Ez túlmegy a határon. Ez már ízléstelenség. Elég lett volna egy kézfogás és egy barátságos mosoly