Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 9. szám · / · Figyelő

Babits Mihály: Könyvről Könyvre

Ami «megnyugtat». - Halász Gábor a Nyugat mult számában nagyon érdekes cikket írt az Európai Irodalom Történetéről. De van benne egy különös passzus; lehetetlen nem idézni. «Megnyugtat» - mondja Halász - «hogy az életpéldán kivül semmisem következik belőle reánk; sem dogma amit vállalnunk kell, megvan a magunké; sem tanitás amit átveszünk vagy megtagadunk, megkapjuk azt másoktól; a személyiség radioaktivitása sugárzik felénk a könyvből» és így tovább.

Mennyi furcsa és jellemző elszólás! Előszöris világos hogy a többes első személy itt egy generációt jelent, s a különös, hideg és védekező hang egy ifjabb nemzedék hangja az öregebbekkel szemben. Szinte követeli hogy fölfigyeljenek rá. Persze amit itt mond, az elsősorban engem személyileg érint. Hadd induljak hát ki ebből a személyi részéből a dolognak. Bevallom, az első érzésem valami értetlen csodálkozás. E hang ellenmondó s indokolatlan. Értem, ha valakit «megnyugtat» az hogy nem kell idegen dogmákat «vállalnia»; noha akkor sem tudom, mért van itt szükség egyáltalán a megnyugtatásra, mi okozta a nyugtalanságot, mi szükség ártatlan irodalmi fejtegetések olvastára mindjárt dogmát szimatolni s védekező pózba helyezkedni? De ami a dolgot főleg különössé teszi, az hogy az irónak igazában nincs is kifogása a dogma mint dogma ellen. Hisz maga mondja hogy az ő nemzedékének is «megvan a magáé». S idegen tanitások átvétele ellen sem tiltakozik elvileg. Csak épen tőlem nincs szüksége a tanitásra, sem neki, sem nemzedékének; mert, ahogy kifejezi, «megkapják azt másoktól».

Bizony elég csüggesztő ilyesmit olvasni az irónak, aki mindig táplál magában egy szemert a tanítóból is, s szeretné gondolatait áthagyományozni az ugynevezett utókorra. Nem szivesen látja hogy tanításait a fiatalabbak a limine visszautasítják, s hatása elől tüntetőleg elzárkoznak. Hogy jóhiszemüen előadott komoly véleményeiben és gondolataiban nem hajlandók egyebet méltányolni, mint egyéniségének bukfenceit. Amiket esetleg megbámulnak, de akkor is szépen megmagyaráznak, személyi hajlandóságokból és «rögeszmékből». S kivált hogy ez a magyarázat «megnyugtatja» őket: még örülnek hogy a tanítást ilyenformán nem kell túlkomolyan venni.

Ahogy mondtam, az első érzésem a szomoru csodálkozás volt: miért tiltakoznak ezek a fiatalabb irók annyira épen az én gondolataim hatása ellen, s miért megnyugtató számukra hogy a tanitást megkapják «másoktól», s nem kell azt tőlem átvenniök? S amint az okokon tünődöm, sok minden jut eszembe. Végig gondolom Halász Gábornak és kortársainak viszonyát hozzám és az én nemzedékemhez, ugy amint az több éven át, furcsán, kialakult. Nem érdektelen irodalompszihológiai tanulmány. Gondolom, érdekelheti a közönséget is. Engem magamat pedig, amit e tanulmány során fölfedezek, az nemcsak «megnyugtat», hanem akár arra is alkalmas hogy büszkévé tegyen.

Noha épen nem tiszta öröm.

*

A nemzedék mint «komplexum». - Először is: igaz-e csakugyan amit a fiatalabb nemzedék szószólója ilyen keményen szemembe mond? Igaz-e hogy ennek a nemzedéknek irodalmi dogmái olyan teljesen függetlenek az enyéimtől? Csakugyan «másoktól» kapták ők a tanitásokat, s gondolataimból rájuk «semmisem következik»? Irásaikból ennek épen az ellenkezője tűnik ki. Ha Halász Gábor cikkét olvasom, ebben épugy mint régebbi dolgozataiban, minduntalan fölismerem a saját gondolataimnak visszhangját vagy továbbfejlődését: még ahol a cikk éle ellenem fordul is. Majdnem azt mondhatnám: csak szinleg és részletkérdésekben fordul ellenem. A «dogma» amely szavai mögött áll, igazán nem látszik olyan veszedelmesen külömbözni az én irodalmi dogmáimtól, amik az Európai Irodalom Történetében is kifejezést nyertek. Szellemi attitüdjét seholsem érzem egészen idegennek. Még mondatainak hangsúlyával is mintha olykor az én mondataimat idézné. Akárcsak az a másik irodalmi «vezére» nemzedékének, aki néhány év óta szinte minden irásában egy kicsit engem támad és «revideál», oly különös dühvel amely már igazán megtisztel... Nem furcsa helyzet-e mikor az iró-elődöt épen azok iparkodnak a nyilvánosság előtt ilyen tüntetőleg megtagadni akiknek egész szellemiránya, minden irodalmi nézőpontja, műveltsége, sőt olvasmányainak iránya, és még irásainak stilusa is szinte átivódott az ő szellemének hatásával s gondolkodásának ízével? Micsoda ragályos betegség, s különös tanitványok! Akik nemrég még hangosan esküdtek a szegény mester zászlajára, s mindenesetre nagyon jól tudatában voltak szellemi tartozásuknak és leszármazásuknak... Minden elszánt tagadásuk mellett ehhez a leszármazáshoz maig sem lettek egészen hűtlenek. Tagadó és kicsinylő kijelentéseiket én teljes nyugalommal olvashatom: mert amit megtagadnak, akaratuk ellenére is tovább él bennük, s bár névtelenül s kicsit zavaros csatornákon át, valahogy mégiscsak elszivárog a jövőbe...

És persze semmise véletlen. Ez az elszánt és minduntalan megismételt nyilvános tagadás alig származhatik egyébből, mint a tartozásnak tulságosan is erős érzéséből. Ez a folytonos lázadás az eltitkolhatatlan függőség rossz lelkiismeretét árulja el. Fiatalok rendesen akkor lázadnak elődeik ellen, ha gondolkodásuk nagyonis külömböző azokétól, a message, melyet hoznak, nagyonis uj és forradalmi. A Halász Gábor nemzedéke különös példát ad az ellenkezőre. Ez a nemzedék lázad, mert nem tud belenyugodni abba hogy nincs miért lázadnia. Tagad magáért a tagadásért. Megtanult minden megtanulhatót, átvett egy súlyos örökséget, s tehetetlennek, szegénynek érzi magát a rászakadt gazdagságban. A tehetetlenség könnyen kelt írigységet, s hajlamossá tesz az önáltatásra. Ez a generáció ugy érzi hogy a költészetben nehéz ujabbat és nagyobbat alkotnia, mint amit az előttejáró alkotott. Ez elégedetlenné teszi, és gáncsoskodóvá, önmagával szemben is. A próza, az esszé terére menekül; de itt is elődökre talál, akiknek gondolataitól nem tud szabadulni, akiknek öröksége teher módjára nehezedik rá. Fogyatékossági érzése valóságos kinzó komplexumként veti elébe a nemzedéki problémát. Valami irodalmi Oedipus-komplexum ez; avval a külömbséggel hogy az apagyilkosság itt nem lelkifurdalás, hanem feladat. Egyszer már említettem az irodalmi trónörökléssel kapcsoltban az ókori Nemi papjait, akik csak akkor nyerhették el a papi széket, ha sikerült elődjüket meggyilkolniok. Halász Gábor és nemzedéke ezt a különös feladatot érzi maga előtt.

Nehéz és problematikus feladat; mert megölni a szellemi életben csak azt lehet aki már ugyis halott. Senkitsem lehet megölni amig igazán él - sőt benne él épen abban aki meg akarja ölni.

*

A nemzedék mint norma. - Egészen természetesnek találom hogy a generációs probléma épen annak a nemzedéknek irodalmi gondolkodásában jut különös jelentőségre amely többé-kevésbbé tudatosan érzi hogy alkothat ugyan kitűnő műveket, de lényegi megujulást az előbbi nemzedékhez képest, forradalmat mint az, nem remélhet hozni. A harc melyet ez az utánunkjövő generáció folytat, nem a fiatalabbak természetes harca az érvényesülésért. Hisz az ő érvényesülésüknek semmisem állt az utjában. Mi nem gáncsoltuk el őket hivatalos nagyképpel és zárt poziciókban, mint minket az előttünkvoltak. Sőt magunk segítettük őket a legjobban. Mi adtunk helyet nekik az irodalomban, s mindig szeretettel támogattuk előrejutásukat. Előre is jutottak, jobban mint mi magunk. Örülünk ennek, s annak is hogy a hivatalos Magyarországhoz s közéleti kivánalmakhoz ők jobban tudtak illeszkedni mint mi. Persze ez nem akaratukon mult: mi hiába is akartuk volna. Egy bizonyos: panaszra nincs okuk. Ami panaszuk mégis volt: azt épen már a fogyatékossági érzés hisztériája szülte.

Ez a fogyatékossági érzés szülte a «nemzedéki elmélet» hangoztatását is. Ami külömben nem pusztán magyar, hanem európai jelenség. Hisz Európában mindenütt gyengébb nemzedékek léptek az irodalom szinpadára, az elmult nagy század utolsó irógenerációjának hatalmas alakjai után. S a generációs elmélet egykicsit párhuzamos a fajelmélettel. Amint a legyőzött és poziciójukat vesztett fajok egyéb híjján magát a fajt igyekeznek ranggá és pozicióvá avatni: ugy avatják irodalmi ranggá és értékmérővé ezek a magukat gyengének érző generációk magát a generációt - a generációhoz-tartozást. A korszellem sugallatát követve a generáció is kollektív és hadakozó szervezetté válik, amelynek «megvannak a maga dogmái», s amelynek elfogultságai «kötnek és köteleznek». Az elfogultság nem is bűn többé, sőt dicsőség és kötelesség, ha ennek az ifjabb nemzedéknek dogmáiból és irányzataiból következik. De azonnal megbocsáthatatlan rögeszmévé válik és bűnös elfogultság bélyegét kapja minden vélemény mely az idősebb generáció szellemiségét árulja el. Bizonnyal voltak és vannak elfogultságok bennünk öregebbekben is. De mi azt tartottuk dicsőségünknek ha azok fölébe tudtunk emelkedni, s gondolkodásunkat sikerült függetleníteni minden generációs megkötöttségtől. Az uj nemzedék szerint azonban ilyen, nemzedéki korlátoktól független gondolat nyilván nem is létezik, vagy ha mégis létezni mer, akkor az «szigoruan magánügy».

Ilyen magánügy Halász Gábor szemében az Európai Irodalom Története: egyszerüen azért mert itéletei nem generációs ítéletek. A kritika melyet a könyvre alkalmaz, teljességgel generációs kritika. Minden szempontja generációs szempont, s még a tizenkilencedik század egyes iróira vonatkozó véleményeket is a generációs közvélemény szemüvegén át vizsgálja fölül. A generáció itt normává, mértékké, esztétikává lett. Az imént azt irtam hogy Halász Gábornak s legjobb kortársainak irodalmi attitüdjét és dogmáit nagyjában nem érzem idegennek a magaméitól. Van mégis egy dogmájuk amely mindenesetre teljesen idegen mindattól amit én valaha hittem, és, ahogy mondani szokás, hirdettem; s ez épen a generáció mértékké és értékké emelése. Ez az egy elég hogy őket ellenmondásokba sodorja, s egész gondolkodásukba bizonyos zürzavart vigyen.

Megkisérlem ezeket az ellenmondásokat kicsit kitapogatni. A kép melyet ilymódon egy egész nemzedékről festek, bizonnyal igazságtalan és egyoldalu. Ahogy az a kép is melyet e nemzedék kritikusai a mienkről festenek, gyakran bevallottan s programmszerüen igazságtalan. Hidegségemet ők nem vethetik szememre: ez az az «elfogultság, amely köt és kötelez». Próbakép egyszer a saját mértékeikkel mérek. Az enyimekkel talán máshogy ütne ki: kedvezőbben. Egy nemzedék értéke az én szememben nem függ az előzővel való szembenállásának szögétől. S én nem egy költőjét ennek a nemzedéknek igazán szeretem. És sokratartom. De itt nem is annyira a költőkről van szó. Inkább a kritikusokról: a «kritikai nemzedék» kritikusairól, akikben ez a «generációs tudat» dolgozik s termi különös ellenmondásait.

*

Nemzedéki elmélet és konzervativizmus. - Az ellenmondások épen magának Halász Gábornak gondolataiban a legszembetűnőbbek. Ő az aki legtipikusabban mutatja nemzedékének azt a jellegzetes vonását, melyet jobb szó híjján konzervativizmusnak nevezhetnék. Ez a nemzedék karakterére és hajlamaira nézve igazán távol van attól hogy forradalmi legyen. Még reformtörekvései is igazában konzervativ törekvések, s jelszavuk ez lehetne: «mentsük ami menthető!» Szellemük adottságai az ujitás helyett a tanulásra, az örökség fölhasználására, az elért eredmények számbavételére utalják őket az irodalomban is. Kedves műfajuk, mint mondtam, az esszé, s forradalmi világnézetü költőik is hagyományos formákhoz térnek vissza.

Halász Gáborban tökéletesen tudatos nemzedékének ez a konzervativizmusa. A hajlamból ő csinált legvilágosabban programmot. Irásaiból ultra-tradicionális világnézet, s valami neoklasszicista irodalmi felfogás árad. Nyilvánvaló hogy az én irodalmi gondolataimnak is konzervativ oldaluk érintett benne leginkább rokonhurt. Ezt «termékeny konzervativizmusnak» minősíti most is. S ezt a jelzőt bátran lehet az ő konzervativizmusára is alkalmazni, mindaddig, amig következetes marad önmagához, s az irányok és eszmék változásai közt arra fordítja a figyelmet ami legalább az irodalomban független-érvényü, maradandó és tovább-tenyésző.

De mi lesz ebből a konzervativizmusból, ha a nemzedéki szellem veszi át a diktaturát? A nemzedékeknek kétségtelenül megvan a maguk kollektiv ízlése, megvannak a divatos véleményeik, jelszavaik és itéleteik. Ami az irodalomtörténeti itéleteket illeti: minden nemzedéknek megvannak például a kedves irói, s megvannak pillanatnyilag lebecsült és divatból-kiment csihásai is (ahogy a német mondja: Frügelknabe). Nagy hiba lenne ha az irodalomtörténetiró döntő ítéletként tekintené valamely nemzedéknek ilyen közhangulatát, amelyet a következő nemzedék változott hangulata már megcáfolhat. Kétszeresen így van ez a közelmult irodalmára vonatkozólag, mikor a szellemekben még nem ültek el a friss reakció hullámai. Ramon Fernandez egy Meredithről szóló cikkében beszél az «irodalmi halhatatlanság purgatóriumáról», amelyen a legtöbb nagy iró keresztülmegy, rendesen a halála után következő időkben, néha már előbb is. Meredith most szenvedi dicsőségének purgatóriumát az ifjabb generáció körében, s Halász Gábor kiméletlenül bennemarasztalja ebben a purgatóriumban. Vajjon a dernier cri jólinformáltsága, az up to date vélemények előtt való pontos meghódolás konzervativ erények-e? Mindig sajnálom ha az irodalmár nemes sznobizmusa ehhez a legolcsóbb és legmulóbb arisztokráciához szegődik: az időpont arisztokráciájához. Halász Gábor bizonyos megvetéssel beszél a «korszerü átértékelésekről», s maga mégis beleugrik ezeknek az átértékeléseknek. Ha irodalomtörténetet irna, abban alighanem röviden járna nemcsak Meredith, hanem az egész Viktória-korszak, melynek az irodalmi tőzsdén ma csakugyan baisseje van. Én nem mondom hogy ez a baisse nem érthető vagy jogos. Magam is magyarázgattam a könyvemben. A nagy korszak tulérettsége, polgári elégültsége és veszedelmes tökéletessége szükségessé tette a reakciót. De azért mégis csak nagy korszak volt ez; tökéletes meghamisítás egyszerüen a reakció szemeivel nézni. S ahogy legnagyobb szellemeiben maga is már folytonos reakció volt önmaga ellen, ugy másrészt az utánajövő kor sem szabadulhat hatásától, akármennyire gyűlöli is és lázad ellene. Mindez csak egy példa amely megvilágitja a Halász Gábor önellenmondását is. Hiszen ő maga irja hogy «a közvetlen hagyományokat nem lehet egyszerüen megtagadni».

Ugy van: a közvetlen hagyományokat nem lehet egyszerüen megtagadni. Ez nem sikerülhet Halász Gábornak és kortársainak sem akiknek számára a közvetlen hagyományt mi öregedő bátyáik jelentjük, magával avval a ténnyel hogy vagyunk és előttük vagyunk. Annál kevésbbé mert ők maguk érzik legjobban hogy nem sikerülhet. Ahogy mondtam: józan, óvatos és tanulékony generáció ez, amilyenre a magyar szellem életének ép ma szüksége is van. Sok tekintetben kitünő generáció, minden fogyatékossági érzése mellett is: tökéletesen hivatott érteni, óvni, kiteljesíteni, a kor igényeihez alkalmazni s jövendő koroknak átszolgáltatni mindazt amit mi továbbadtunk neki. De lázadó gesztusai furcsa paradoxonként s önmagukat meghazudtolva hatnak. Mintha valami hiányt akarnának, ahogy mondani szokták, «tulkompenzálni» a lázadás folytonos vágyával és ábrándjával. Némely idegorvosok szerint a vágyálom is tulkompenzálás. E «fiatalok» egy uj józanságnak, s a hazugság és romantika megvetésének pózában járják a világot, kegyetlenül szeretnék leálcázni az emberi önáltatást, s vágyaik legbenső templomában mégis egy romantikus, sablónos irodalmi recept szerint elképzelt, lázadó, mindent fölboritó és senkitől sem függő fiatalság önáltató s hazug képe lebeg. Néha azt képzelik hogy lázadásuk már meg is történt. «A tiltakozásunk támadó volt» - irja Halász Gábor - «világnézetet, morált, esztétikumot göngyölített föl szenvedélyes rohamával. Merev szembeállításokkal dolgoztunk, és a meglepő ellentétekből diadalmasan csiholta ki a türelmetlen fiatal intellektus uj igazságait». Hökkenve kérdezzük: melyek azok az uj igazságok, mikor történt a szenvedélyes roham, és hol vannak a meglepő ellentétek? Volt-e valaha generáció, mely ennyire nem ismerte önmagát?

*

Önkritika. - Ami magára az Európai Irodalom Történetére vonatkozik, arról itt nem sok mondanivalóm van. Nem mintha elvileg az volna a véleményem hogy az író hallgasson a saját művéről és ne feleljen a kritikára. «Állni a kritikát!» ez csak afféle modern illemszabály, s a képmutatásnak kedvez, mint minden illemszabály. Régi nagy irók nem mindig állták nagyon a kritikát, s vitáikból és fölhördüléseikből csak haszna volt az irodalomnak. Az író gyakran a legjobb kritikusa önmagának, álszemérem volna, visszatartania megjegyzéseit.

De nekem, uj könyvemet illetőleg, nincs kedvem vitázni a kritikusokkal. Az én kritikám alighanem sulyosabban ütne ki mint az övék. Magam legjobban leleplezhetném ennek az «irodalomtörténetnek» hibáit és hiányait. Nagyonis gyorsan kellett megirnom - dehát máskép sohasem irtam volna meg. Mindig irigyeltem azokat az irókat akik rendszerrel, napról-napra és beosztás szerint tudnak dolgozni, mint a tudós vagy a hivatalnok. Meg kell alkudnom magammal: sajnos, nem tartozom közibük. A nyugalmas munkát nem ismerem. Izgatott iram, vagy halogató, végtelen kételyek: a kettő közt nincs számomra középut. Az «irodalomtörténet» terve oly vakmerő volt, hogy meg sem valósulhatott volna, ha időt engedek magamnak a halogatásra és kétkedésre. Most örülök hogy a könyv megvan ugy ahogy van. Azon töröm magam hogy hiányait némi átdolgozással pótoljam.

Persze, ahogy mondtam, a tudományos munka nem igy készül, s én nem is igénylem a magamét annak. Ez távol van tőlem. Mégis, most hogy a kész könyv előttem áll, meg kell mondanom, egyáltalán nem tudom azt pusztán lirai vallomásoknak látni. S kivált a második kötetre nézve, nem hihetem hogy semmi egyéb ne volna ez, mint «egy izlésforma önarcképe». Annyira nem hogy mindazt ami e kötetben csupán izlés és itélet, szinte másodsorban érzem csak fontosnak. Igaz, eredetileg az Európai Irodalom Története csakugyan a vallomás ösztönéből fakadt. Stilusa is hozzájárulhatott hogy az olvasó lirát lásson benne. De lassanként amint mindinkább modern időkhöz értem, s az irodalmi fejlődés történetét nagyobb közelségből szemlélhettem: mindinkább maga ez a történet kezdett érdekelni, ugy ahogy az valóban megtörtént. Maga a szellemi történés: egysége és belső összefüggése. Rájöttem hogy még ezt a történést senkisem vette szemügyre a maga valóságában. Az irodalomtörténetek beszélnek egy-egy íróról, azután sorraveszik a másik írót, és így tovább... Ez épenolyan mintha egy lánc szemeit először elválasztanák egymástól, aztán így külön és szétszedve raknák ismét egymásmellé. Az irók, igazából, nem következtek ilyen szép rendben egymás után, hanem egyszerre éltek és egymásra hatottak. Ahol az irodalomtörténetet közelebbről látjuk, s nem csupán ritka csúcsaiban szemléljük, (azaz a hozzánk közelebb eső időkben): lehetségessé és izgató feladattá válik ezt az összefüggést az időrend fonalán nagyjában kitapogatni. Elég különös hogy senkisem tett még erre kisérletet; engem annyira izgatott a dolog hogy, mint mondtam, az egyes írókról való itéleteim, benyomásaim regisztrálása mellékessé vált számomra. Az irodalmi láncszemek épenséggel nincsenek mindig aranyból, mégis fontosak lehetnek a történetben, olykor fontosabbak mint némely valódi aranyszem... Az összefüggésből nem maradhattak ki olyan írók sem akiket kevésbbé ismertem, akikről nem is lehetett talán véleményem. Többnyire ugyan volt, és nem hallgattam el. De főcélomat igazán nem ez az itélgetés, vagy a helyek méricskélése tette, lirai véleményeimnek megfelelően. Nem is valami előre elgondolt irodalmi elmélet igazolása. Hanem tisztán az irodalom történetének szemlélete, valóságos rendjében és összefüggésében, ahogy nekem magamnak is folyton uj meglepetéseket adott, s uj perspektivákat tárt föl.

A kritikát azonban makacsul csak személyi véleményeim érdekelték, ami voltakép nagyon megtisztelő reám nézve. Melyik irót (vagy irodalmat) emelem a másik fölé: ez volt mindig a főkérdés. A klasszifikálást kivánták tőlem, szimplán és egyénien, akár valamely társasjátékban. S még azt sem igen engedték meg hogy szempontjaim legyenek, a külömböző értékszférák szerint. A legkomolyabban szememrevetették hogy Platónnak több helyet juttatok az irodalomtörténetben, mint Aristotelésnek, pedig az is volt legalább akkora filozófus. Még Halász Gábor is mélyreható pszihológiai következtetéseket fűz ahhoz hogy Schopenhauerről és Nietzschéről többet beszélek mint Kantról vagy Spinózáról. S nem jut eszébe az az egyszerü magyarázat hogy az irodalom történetét irom, s nem a filozófiáét.

Ahogy mondtam, eszem ágában sincs tudományos érdemeket igényelni. Az irodalomtörténet egysége egyelőre ugy állt előttem, mint egy művészi egység. Mint egy regény meséjének egysége, melynek hősei, az irodalomtörténet alakjai, Goethék és Byronok, Hugók és Tolsztojok, megjelennek és eltűnnek hogy gazdagodva és változva ismét fölbukkanjanak; hatnak egymásra és véleményeket formálnak egymásról. Ilyen regényt irtam én az irodalom történetéből, legalább művészi és hevenyészett képet kívánva adni egységéről és összefüggéséről melyet a tudomány mindeddig a maga időrendi valóságában ábrázolni elfelejtett.

Olykor az író könnyelmübb és előreszaladó gondolata hasznos sugallatot adhat a tudománynak. Hiszem hogy minden hibái mellett, az én könyvemben is van valami ilyen termékeny előreszaladás. De nem az egyes irók megitélésében kell azt keresni, nem egyéni véleményeimben, vagy irodalmi élményeimről tett vallomásban. Ezek lehetnek végleg szubjektivek. De nem szubjektiv maga az összefüggés, az irodalom történetének tényleges, időbeli lefolyása, amelyet a magam eszközeivel, dióhéjban, rajzolni próbáltam. S amelyet a tudomány, fölhalmozott és megszürt anyagából, talán pontosabban kiépített módszerrel fog valamikor rekonstruálni.

Merthisz a tudomány is egyre inkább kritika alá fogja mesterséges kategóriáit s mindig többé-kevésbbé önkényes abstrakcióit. Az «angol lira» és «Goethe epikája» csupán abstrakció, s egymásután következő irói arcképek mozaikjából még nem lesz irodalomtörténet. Az irodalomtörténet igazi valóságát, mint minden históriáét, az idő hordozza, melyet a tudomány rendszerint fölényesen összedarabol és szétrak a saját gondolati skatulyáiba. S én elbízottabb perceimben néha ugy érzem hogy az én kapóra-megpróbált módszerem nemcsak hogy nem «teljesen szubjektív», hanem még sokkal objektivebb s a valósághoz illeszkedőbb, mint ezek a tudományos skatulyák és kategóriák.

S hát még: mint a nemzedékek itéletei!