Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám · / · Figyelő
Az önéletrajzok korát éljük; az irodalom, akárcsak időnkinti fogadott testvére, a politika, megtelt személyes ügyekkel. Mi mozgatja ezt a szenvedélyes befeléfordulást? Nem a vallomások kényszere többé, mint Rousseau óta annyiszor, nem a feloldatlan feszültségek közt vergődő lélek erőfeszítései, még csak nem is a kortársi jellemzés goncourti hagyománya; mindkettő, gyónás és pletyka, téma lenne, külső feladattal bírkózás, míg az új autóbiografiák legjellemzőbb vonása a témától menekülés, a megtagadott formáló ösztön, a valóságért feláldozott költészet. Míg a régi önéletrajzoknál sohasem lehettünk biztosak, egy-egy jelenet valóban úgy játszódott-e le, ahogy írva van, vagy a hatás kedvéért idomultak az események, az újaknál, sajnos, nincs okunk és jogunk kételkedni; minden úgy volt az életben, csak éppen másképen kellene lennie a papiron. Az igazán nagy mű ma is és örökké Dichtung und Wahrheit. Talán az egy Kassáknál lesz az őszinteség éppen végletességével művészivé; a szókimondás groteszk, életellenes, tehát már költői eszköz. És a szaporodó kötetek felett ott lebeg az írói szempontból jótékony hazugság: a magát kereső személyiség utólagos konstrukciója, a torlódó évek célja és értelme.
Babits «hazugsága», hogy irodalomtörténetet ír. A rejtőzködő lélek, amely örök szerepjátszóan nyilatkozott meg a versben és bujkáltató célzásokkal közölte legfőbb élményét is, a kultúra vágyát, most mint a könyvek Casanovája emlékezi vissza a hódításait, áhitatosokat és frivólakat, buja színekben pompázót és nemesen egyszerűt, előkelően megközelíthetetlent és támadóan szenvedélyest, az asszonyi sokféleségen túltevő tarkaságát évszázadok mesterműveinek. Mi más ez a boldog panoráma, mint a legszemélyesebb beszámoló első találkozásokról, életre szóló emlékekről és arról, amely minden szerelemnek, a könyvekének is, éltetője és füszerezője: az ifjúságról. Az olvasás ifjúkori bűn, már tudniillik az az olvasás, amely lázként vesz le lábunkról, amelynek tehetetlenül ki vagyunk szolgáltatva s amely egyszersmindenkorra eldönti sorsunkat. Később bármennyit olvasunk is, már csak ismerkedünk, mesterségbeli dolgokat tanulunk, ítéleteket formálunk; az alapot már nem tudjuk változtatni, ízlésünk másíthatatlan és szellemi fejlődésünk csak az igazolás lehet, vagy kétségbeesett kísérletek a szabadulásra. Bárhová jussunk el, tudatunk mélyén kivethetetlen ősérzésként szunnyad első benyomásunk, megkívántatva a giccset a későbbi választékossal, vagy a kiválasztottak kultuszát parancsolva a szeszélyes élvezőre, romantikus kalandok emlékével ingerelve a klasszicizálót, vagy klasszikus áhitatok perceit idézve az irodalmi lázadóban. Mindnyájunknak vannak szégyenteljes olvasmányélményeink, amit gyötörten rejtegetünk és mámoros első felfedezéseink, amit diadalmasan mutogatunk; alázkodásunk és sznobságunk, szerepjátszásunk és jellemünk, hibák és erények, egyformán lelepleződnek a könyvek révén.
Babits európai szemléje tehát csak ürügy, hogy az elveszett idő keresésére induljon; lényegében önarckép, egy ízlésformáé, vagy ami evvel egyet jelent, egy ifjúságé. De az ürügy egyúttal feladat is, megkötő és nehezítő téma: ítélő szavakba foglalni a megrázkódtatást, írói arcok és alkotások jól elkülönböztetett jellemzésére bontani az egységesen érzettet, «kihozni» egyszerre a kereső élmény állandóságát és a találatok végtelen sokszínűségét. Jó arcképet rajzolni idegenről is csak úgy lehet, ha magunkból viszünk belé vonásokat, az objektivitás előfeltétele a közvetlen kapcsolat. A festő számára jelentenie kell valamit a látott fejnek, hogy izgathassa a benne megnyilatkozó karakter. «Nichts ist ausser uns, was nicht zugleich in uns wäre» - mondotta Goethe. És a mi bennünk van, szívesen vetitjük ki a világba, a pazarlás gesztusában élvezve gazdagságunkat. Babits is Proteusként ölt más és más alakot, mégis mindig saját magát a felidézett írókban, visszaadva a kölcsönt, amit felvett tőlük, a maga képére és hasonlatosságára formálva azokat, akik őt formálták. Essayje közelebb áll a műfordításhoz, mint a tudományos irodalomtörténethez; fordítás, ahol az írók egyénisége az átültetendő mű.
Hozzá közeledni is csak személyesen, a megleső kiváncsiság és a felhasználó, magunk céljaira kiaknázó ösztön kettősségével lehet. Ha mérlegeljük ítéleteit, nyomban meghamisítjuk; a
Mi érdekli a költőt? Elsősorban a másik költő; nincs művész, még a zenészt sem véve ki, aki oly kizárólagosan élvezné műfaját, mint a poéta; minden más terület, még ha maga is műveli, csak másodlagosan fontos számára, ott olvasó és szemlélő, mint a többi emberek, a versek áramkörébe azonban titokzatos részesként kapcsolódik be, egy nem e földről való világ hiradását hordozva, élő és halott társak szabadkőmíves cinkosaként. Babits is méltányolja a regényírókat, megtűri a drámát (Shakespearet költővé változtatja, hogy megmaradhasson a legnagyobbnak), de hangja, érzése egyszerre elváltozik, ha költőről szólhat, ilyenkor gyengéd lesz és elérzékenyült, még ha szidalmaz is; a rossz költő is valahol előtte van a jó regényírónak, a megcsúfolt Byron még mindig jobban jár a megdícsért Balzacnál. Igaza van? Természetes, hogy nincs; de az előítélet magában hordozza az igazságát.
Ám a költők nagyon különbözők, Heinétől Danteig ível hangjuk terjedelme. Babits látszólag fölényes műélvezőként belemegy a színek különbségébe és a könnyű dalt ugyanúgy élvezi, mint a vallásos pátoszt, vagy az érzéki szépséget; valójában csak az utolsó ejti meg, a stílus kéjes varázsa, mondhatnám a vers bőrének ingerlő hatása. Gondolati költő, aki visszariad az elvonttól s a túl logikustól és bölcseletet még prózában is csak Schopenhauer és Bergson formai csábításán keresztül bír el. (Érthető, miért választja Ágostont Tamás helyett.) Patétikus természet, aki mindig felajzottan, a rendesnél egy oktávval magasabban mondja el mondanivalóit, és ha csak-pátosszal találkozik, lehül, fanyalog és joggal retorikát érez; Victor Hugo számára, bármily nyomasztó titáni tehetsége, nincs bocsánat. De Shelley és Keats, még egy Tennyson is mindent merhetnek isteni nyelvük birtokában, a merészség az ő mondatszerkezeteik érdeme, nem az áradó ékesszólásé és a világmegváltó eszméké; egy jelzőben több a forradalom Babits szemében, mint a negyvenes évek egész politikus-költő generációjában. L'art pour l'art? Igen, a szépség erőfeszítésével az erkölcsért, a jobbért, az emberebb emberért, a tendenciák és frázisok könnyű rohamának kikapcsolásával.
Persze az érzékek kényeztetésében ott lappang a veszély: a rutin úgy el tud ringatni, ha nem jobban, mint a valódi tehetség és az elbágyadt ítélőerő néha nem tud különbséget tenni. Tennyson például már évei jóvoltából is Goethehez veszedelmes hasonlóan tér vissza a krónikában; pedig, ha őt tennők meg a tizenkilencedik század great old manjének, mint Goethet a megelőzőnek, a két század versengése gyorsan el volna döntve. Meredith íráskészsége sem ér fel Hardy erejével; a stíluséhes lélek mégis az elsőért nyult, nemcsak itt, de nagy regényében is.
Mindezek csupán kisiklások és a rutin apró kísértéseivel szemben a nagy megőrző: a valódi eredetiséget megérző ösztöne, amely legszebben a görögség rajzában nyilvánul meg és az újkor görögjeinek, az angoloknak csodálatában. A két nyelv egyszerre síma és dübörgő hangjaival, teljes szépségével és félig mindig befejezetlen értelmével, a bennük lappangó kaosszal és a folytonos beteljesedéssel, a két fajta a józanságával és féktelenül fel-felszabaduló fantáziájával, mindkettőnek a tehetségei magukban zárt és belső törvényszabásnak engedelmeskedő világukkal fogják meg nyugtalan képzeletét. A tegnap védője graecizmusában váratlanul a mai támadókkal találkozik, német szellemi áramlatok sodrával, ő, akinek a németség az óriásain kívül alig jelent valamit. Nem hatásról van itt szó, inkább közös forrásról, a századforduló hangulatáról, ami nála nem, inkább a modern német eszmék genezisénél meglepő. (Első látásra, mert később, Nietzschén keresztül nagyon is természetesnek tűnik fel.) Latin és francia előszeretetünk most szívesen szolgálna apológiával; de erre majd másutt lesz bővebb alkalom.
A századforduló befolyását emlegettem, de vajjon mennyire érvényesült korán készen forrott ízlésében? Babits szellemes formulája szerint a magyar tehetségek letünt formai hagyományokat egyesítenek az akkor korszerű életérzésekkel; ez szóról-szóra igaz reá is, aki a fin de siécle készletéből csinált szecessziót. De a babitsi lélek, mint minden nagy egyéniségé, több és kevesebb a koránál. Több a rögeszméivel, amelyek a maguk belső pályáját futják és kevesebb az elfogultságaival, amelyek nem engedik, hogy az évek változó szeleivel hajladozzon. A század vajudott és a művészösztön már sejtette a megoldásokat, a század lázakon esett át és a művészfegyelem őrizte az egészségét, a század megújhodott (a közvetlen jelen mindig megújhodásnak számit) és a művészhagyomány ragaszkodik a jól beválthoz. Akkor vállalta korát és gyakorlatban sokszor mást hozott, most megtagadja és alkotásában mégis lépést tart vele. De mindig belső kényszer hajtotta.
Ez az a tanulság, amit önzően felhasználhatunk. Nem kell félni, hogy a következetesség elmerevít; a szellem rugalmasságának nincs szüksége folytonos önigazolásra. Ha a gondolatok valóban elegyedtek a lélekkel, maguktól erjednek és érnek, a kor felszínes áramlataira tekintet nélkül, sőt sokszor azokkal dacolva valósítják meg a magasabb korszerűséget; nincs lemaradás, csak a gondolattalanok számára. Sajátos paradoxonnal a legegyénibb keresés vezet a legkollektívebb eredményekhez, míg az alkalmazkodás egyszerre öli meg az egyéniséget és a túlkönnyen meghóditott értékeket. A babitsi két kötet szigorúan magánügy, de szenvedéllyel átélt problémái felbolygatják a mi külön válságunkat. A verdikt, amit ő megfogalmazott magának, újrafelvételre ad alkalmat ízlésünk most vajudó pereiben is. Értem itt elsősorban azt a pontot, amely szinte magában meghatározza az ízlésformát és a nemzedékváltásnak legfőbb jellemzője: a tizenkilencedik század értékelését.
Babitsban furcsa, de érthető megoszlással él a kérdés. A gondolkodó bátor humanizmussal szögezi le magát a magasabb európai egység mellé, tetőpontnak a középkort vallja, amely még nem ismerte a partikuláris érdekek, nyelv, nemzetiség, faji öntudat később uralkodó erőit, a fejlődésben bomlást, a virágzásban hanyatlást kész észrevenni éles érzéke. A connaisseur azonban, akit az ifjúsága közvetlen élményei neveltek, mégis a végső bomlás százszínű századában kerül igazán elemébe. A míg a régi irodalmat mintegy repülőgépről, csúcsaiban és hegyláncaiban szemlélte, mikor a tizenkilencedik század változatos földjére ér, módszert cserél, gyalog folytatja útját, kényelmes vándorlással, évről-évre, mint városról-városra haladva, kifogyhatatlan gyönyörködéssel a tarka látnivalókban. Perspektívaeltolódás csupán, tudjuk, hiszen minden század gyalogúton, közelről ilyen színes képet mutatna, de ebből az optikai csalódásból még mi, az első távolodó nemzedék is kivettük részünket. Ez a vidék volt, amelyen első ifjúságunk vándorévei elteltek, ahol szemünk kinyilt a csodákra, ahol a legkisebb helyet olyan jól ismerjük, mint a legnagyobbat; szellemi szülőföldünk.
Igen, mindez a borzongató gyönyörűség a mienk is volt, angol romantika, orosz megszállottság, északi problémák, francia décadence, de még fiatalságunk szédítő élményeként ért a kiábrándulás is és az elfelejtett, porral lepett csodavilágok iránti mohóság, ami az előző nemzedéknél már férfitapasztalat, érdekesség, többé-kevésbbé exotikus ismeret volt. Számunkra a legnagyobb, a döntő náluk csak egy újabb iránynak számított, a sok közül, amit éveik jóvoltából láttak. Bennünk a csalódott ízlés tiltakozott, ugyanaz az ízlés, amely bennük még emlékeik tiszta fényében ragyogott. A tiltakozásunk támadó volt és szükségszerűen egyoldalú, mint minden reakció; világnézetet, morált, esztétikumot göngyölített fel szenvedélyes rohamával. Merev szembeállításokkal dolgoztunk, mert ez a leghálásabb fegyver és a meglepő ellentétekből diadalmasan csiholta ki a türelmetlen fiatal intellektus új igazságait.
A harci kedv most a gyakorlatilag legsúlyosabb területen, a politikumban tombol; az ízlés új színei birtokában a támadásból lassan áttér a felhasználásra. Az uralomra jutott diktatúrák a demokráciát és a tömegelvet használták fel öncélúan a tizenkilencedik század örökségéből, példát adva, hogy a közvetlen hagyományokat nem lehet egyszerűen megtagadni, legfeljebb adaptálni, még ha torzítva is. Az álmodozó intellektusnak tanulnia kell a sikeres gyakorlattól, éppen, hogy álmait megmenthesse; megcsúfolt eszményeiből az alkalmasat maivá kell kovácsolni, saját céljainak, rendeltetésének, új feladatainak megfelelően alkalmazni. A kiindulópont, mint a támadásban volt, megint a legérzékenyebb ízlés, amely bármilyen távol essen látszólag a gyakorlati élettől, hinnünk kell, hogy a tisztulás folyamatában is maga után vonja a világnézet és a politika lomhább erőit. Feltámasztás persze nincs, csak átmentés és hasonítás; a századok eltemették előzőiket, de az örökséget végül is elfogadták.
Az alakítás izgalmas munkáját megkönnyíti a leghatalmasabb segítőtárs: az idő. Ahogy a tizenkilencedik századtól távolodunk, egyre jobban stilussá változik, ami közvetlen átélt valóság volt: egy régi fényképgyüjtemény hatásában már nem nagyon különbözik ódon metszetektől. Az ár visszahúzódik és lassan felmerülnek a kétségtelen nagy csúcsok, a század második fele már ugyanolyan jellegzetes ízlésszakokra töredezik, mint amilyennek a kezdetét láttuk, a történeti szakaszok, Metternich, a második császárság, Viktória királynő, Ferenc József stb. kora felöltik egységes arcukat, a százszínű egyéniségekből kirajzolódnak a tipusok, az események zűrzavarából az irányelvek, az eszmék kavargásából mindaz, ami maradandó és örök: a tizenkilencedik század szemünk előtt alakul át újra felfedezendő ancien regime-mé. Babits Mihály, aki kárhoztatásában már oly tisztán látja a század fakuló színeit, például a dickensi szentimentálizmus, vagy a prófétahangok avultát, a gyönyörködésében még nem érzi szükségét az újrafogalmazásnak. Árkádiában született ő is.
Talán igazságtalan voltam Babitssal, a gondolkodóval szemben, amikor annyira kiemeltem benne a költőt, műve tárgyi céljaiban a személyi indítékot, a nyugtalan keresésben az alkotás művésziességeit, az éber figyelőben az emlékezőt, a jelenben a tegnap ifjúságát. Szolgáljon leleplezésül s egyben mentségül a kritikusi munka mögött is ott lappangó személyi elfogultság: a magunk fiatal élményei, amelyek egyszerre kötnek és köteleznek.