Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám · / · Figyelő

Halász Gábor: Egy izlésforma önarcképe
Jegyzetek Babits Mihály irodalomtörténetéhez

Az önéletrajzok korát éljük; az irodalom, akárcsak időnkinti fogadott testvére, a politika, megtelt személyes ügyekkel. Mi mozgatja ezt a szenvedélyes befeléfordulást? Nem a vallomások kényszere többé, mint Rousseau óta annyiszor, nem a feloldatlan feszültségek közt vergődő lélek erőfeszítései, még csak nem is a kortársi jellemzés goncourti hagyománya; mindkettő, gyónás és pletyka, téma lenne, külső feladattal bírkózás, míg az új autóbiografiák legjellemzőbb vonása a témától menekülés, a megtagadott formáló ösztön, a valóságért feláldozott költészet. Míg a régi önéletrajzoknál sohasem lehettünk biztosak, egy-egy jelenet valóban úgy játszódott-e le, ahogy írva van, vagy a hatás kedvéért idomultak az események, az újaknál, sajnos, nincs okunk és jogunk kételkedni; minden úgy volt az életben, csak éppen másképen kellene lennie a papiron. Az igazán nagy mű ma is és örökké Dichtung und Wahrheit. Talán az egy Kassáknál lesz az őszinteség éppen végletességével művészivé; a szókimondás groteszk, életellenes, tehát már költői eszköz. És a szaporodó kötetek felett ott lebeg az írói szempontból jótékony hazugság: a magát kereső személyiség utólagos konstrukciója, a torlódó évek célja és értelme.

Babits «hazugsága», hogy irodalomtörténetet ír. A rejtőzködő lélek, amely örök szerepjátszóan nyilatkozott meg a versben és bujkáltató célzásokkal közölte legfőbb élményét is, a kultúra vágyát, most mint a könyvek Casanovája emlékezi vissza a hódításait, áhitatosokat és frivólakat, buja színekben pompázót és nemesen egyszerűt, előkelően megközelíthetetlent és támadóan szenvedélyest, az asszonyi sokféleségen túltevő tarkaságát évszázadok mesterműveinek. Mi más ez a boldog panoráma, mint a legszemélyesebb beszámoló első találkozásokról, életre szóló emlékekről és arról, amely minden szerelemnek, a könyvekének is, éltetője és füszerezője: az ifjúságról. Az olvasás ifjúkori bűn, már tudniillik az az olvasás, amely lázként vesz le lábunkról, amelynek tehetetlenül ki vagyunk szolgáltatva s amely egyszersmindenkorra eldönti sorsunkat. Később bármennyit olvasunk is, már csak ismerkedünk, mesterségbeli dolgokat tanulunk, ítéleteket formálunk; az alapot már nem tudjuk változtatni, ízlésünk másíthatatlan és szellemi fejlődésünk csak az igazolás lehet, vagy kétségbeesett kísérletek a szabadulásra. Bárhová jussunk el, tudatunk mélyén kivethetetlen ősérzésként szunnyad első benyomásunk, megkívántatva a giccset a későbbi választékossal, vagy a kiválasztottak kultuszát parancsolva a szeszélyes élvezőre, romantikus kalandok emlékével ingerelve a klasszicizálót, vagy klasszikus áhitatok perceit idézve az irodalmi lázadóban. Mindnyájunknak vannak szégyenteljes olvasmányélményeink, amit gyötörten rejtegetünk és mámoros első felfedezéseink, amit diadalmasan mutogatunk; alázkodásunk és sznobságunk, szerepjátszásunk és jellemünk, hibák és erények, egyformán lelepleződnek a könyvek révén.

Babits európai szemléje tehát csak ürügy, hogy az elveszett idő keresésére induljon; lényegében önarckép, egy ízlésformáé, vagy ami evvel egyet jelent, egy ifjúságé. De az ürügy egyúttal feladat is, megkötő és nehezítő téma: ítélő szavakba foglalni a megrázkódtatást, írói arcok és alkotások jól elkülönböztetett jellemzésére bontani az egységesen érzettet, «kihozni» egyszerre a kereső élmény állandóságát és a találatok végtelen sokszínűségét. Jó arcképet rajzolni idegenről is csak úgy lehet, ha magunkból viszünk belé vonásokat, az objektivitás előfeltétele a közvetlen kapcsolat. A festő számára jelentenie kell valamit a látott fejnek, hogy izgathassa a benne megnyilatkozó karakter. «Nichts ist ausser uns, was nicht zugleich in uns wäre» - mondotta Goethe. És a mi bennünk van, szívesen vetitjük ki a világba, a pazarlás gesztusában élvezve gazdagságunkat. Babits is Proteusként ölt más és más alakot, mégis mindig saját magát a felidézett írókban, visszaadva a kölcsönt, amit felvett tőlük, a maga képére és hasonlatosságára formálva azokat, akik őt formálták. Essayje közelebb áll a műfordításhoz, mint a tudományos irodalomtörténethez; fordítás, ahol az írók egyénisége az átültetendő mű.

Hozzá közeledni is csak személyesen, a megleső kiváncsiság és a felhasználó, magunk céljaira kiaknázó ösztön kettősségével lehet. Ha mérlegeljük ítéleteit, nyomban meghamisítjuk; a miért érdekes és csak másodsorban a mi. Kritikai érzékünk tudomásul veheti, hogy érti a legnehezebbet, a mélyen átélt hatásokból, amelyek a legszétfolyóbbak, éppen mert eláradtak vérünkben, kiragadni, sűríteni a lényegeset és hogy közhelyeket képes ismételni, ha kihagy az élmény ereje, mégha figyelő műveltsége szállíthatná is neki a «korszerű» újraértékelést. Mai fiatalságunknak sokszor épen ez a merészség hiányzik, amellyel megtagadná a tegnap egyes bálványait, máskor meg fejet hajtva a tegnap fiatalsága előtt, amely ilyen friss tudott maradni, méltányoljuk a tartózkodás nehezen eltanulható erényét. Milyen belső érzés forrta ki azokat az engedményeket értékelés és ítéletekben, amelyeket mi már könnyű fogásként örökségnek vettünk át, pl. az antiromantikus törekvések rajzában, vagy Euripidés, Shakespeare, Byron jellemző megítélésében. És micsoda felsőséges erő van a ragaszkodásban, mondjuk a tizenkilencedik század csorbítatlan színpompájához, a tomisztikus áramlat mellett az ágostoni és himnikus középkorhoz, és hogy feljebb szálljunk az ellentétekben, a kollektív jelszavak bűvkörében az egyéniséghez, a politikának kiszolgáltatott művészet levegőjében a legtisztább l'art pour l'art-hoz, a szervezkedő tömegirodalomban a magányos csúcsokhoz. Az ész és élet elbizakodottjait egyformán megszégyeníti termékeny maradisága, a szellem történészeit ugyanúgy, mint az akarat bajnokait, engem csakúgy, mint kortársaimat. Megszégyenít, mint magatartás, erkölccsé vált ízlés, megvívott küzdelem, de megnyugtat, hogy az életpéldán kívül semmi sem következik belőle reánk; sem dogma, amit vállalnunk kell, megvan a magunké, sem tanítás, amit átveszünk, vagy megtagadunk, megkapjuk ezt másoktól; a személyiség rádióaktivitása sugárzik felénk a könyvből, egyéni voltában izgatóan; olvasmányélmény, amit nekünk kell megragadottan elemeire bontani, megkeresni lényegét és élni vele a magunk hasznára.

Mi érdekli a költőt? Elsősorban a másik költő; nincs művész, még a zenészt sem véve ki, aki oly kizárólagosan élvezné műfaját, mint a poéta; minden más terület, még ha maga is műveli, csak másodlagosan fontos számára, ott olvasó és szemlélő, mint a többi emberek, a versek áramkörébe azonban titokzatos részesként kapcsolódik be, egy nem e földről való világ hiradását hordozva, élő és halott társak szabadkőmíves cinkosaként. Babits is méltányolja a regényírókat, megtűri a drámát (Shakespearet költővé változtatja, hogy megmaradhasson a legnagyobbnak), de hangja, érzése egyszerre elváltozik, ha költőről szólhat, ilyenkor gyengéd lesz és elérzékenyült, még ha szidalmaz is; a rossz költő is valahol előtte van a jó regényírónak, a megcsúfolt Byron még mindig jobban jár a megdícsért Balzacnál. Igaza van? Természetes, hogy nincs; de az előítélet magában hordozza az igazságát.

Ám a költők nagyon különbözők, Heinétől Danteig ível hangjuk terjedelme. Babits látszólag fölényes műélvezőként belemegy a színek különbségébe és a könnyű dalt ugyanúgy élvezi, mint a vallásos pátoszt, vagy az érzéki szépséget; valójában csak az utolsó ejti meg, a stílus kéjes varázsa, mondhatnám a vers bőrének ingerlő hatása. Gondolati költő, aki visszariad az elvonttól s a túl logikustól és bölcseletet még prózában is csak Schopenhauer és Bergson formai csábításán keresztül bír el. (Érthető, miért választja Ágostont Tamás helyett.) Patétikus természet, aki mindig felajzottan, a rendesnél egy oktávval magasabban mondja el mondanivalóit, és ha csak-pátosszal találkozik, lehül, fanyalog és joggal retorikát érez; Victor Hugo számára, bármily nyomasztó titáni tehetsége, nincs bocsánat. De Shelley és Keats, még egy Tennyson is mindent merhetnek isteni nyelvük birtokában, a merészség az ő mondatszerkezeteik érdeme, nem az áradó ékesszólásé és a világmegváltó eszméké; egy jelzőben több a forradalom Babits szemében, mint a negyvenes évek egész politikus-költő generációjában. L'art pour l'art? Igen, a szépség erőfeszítésével az erkölcsért, a jobbért, az emberebb emberért, a tendenciák és frázisok könnyű rohamának kikapcsolásával.

Persze az érzékek kényeztetésében ott lappang a veszély: a rutin úgy el tud ringatni, ha nem jobban, mint a valódi tehetség és az elbágyadt ítélőerő néha nem tud különbséget tenni. Tennyson például már évei jóvoltából is Goethehez veszedelmes hasonlóan tér vissza a krónikában; pedig, ha őt tennők meg a tizenkilencedik század great old manjének, mint Goethet a megelőzőnek, a két század versengése gyorsan el volna döntve. Meredith íráskészsége sem ér fel Hardy erejével; a stíluséhes lélek mégis az elsőért nyult, nemcsak itt, de nagy regényében is.

Mindezek csupán kisiklások és a rutin apró kísértéseivel szemben a nagy megőrző: a valódi eredetiséget megérző ösztöne, amely legszebben a görögség rajzában nyilvánul meg és az újkor görögjeinek, az angoloknak csodálatában. A két nyelv egyszerre síma és dübörgő hangjaival, teljes szépségével és félig mindig befejezetlen értelmével, a bennük lappangó kaosszal és a folytonos beteljesedéssel, a két fajta a józanságával és féktelenül fel-felszabaduló fantáziájával, mindkettőnek a tehetségei magukban zárt és belső törvényszabásnak engedelmeskedő világukkal fogják meg nyugtalan képzeletét. A tegnap védője graecizmusában váratlanul a mai támadókkal találkozik, német szellemi áramlatok sodrával, ő, akinek a németség az óriásain kívül alig jelent valamit. Nem hatásról van itt szó, inkább közös forrásról, a századforduló hangulatáról, ami nála nem, inkább a modern német eszmék genezisénél meglepő. (Első látásra, mert később, Nietzschén keresztül nagyon is természetesnek tűnik fel.) Latin és francia előszeretetünk most szívesen szolgálna apológiával; de erre majd másutt lesz bővebb alkalom.

A századforduló befolyását emlegettem, de vajjon mennyire érvényesült korán készen forrott ízlésében? Babits szellemes formulája szerint a magyar tehetségek letünt formai hagyományokat egyesítenek az akkor korszerű életérzésekkel; ez szóról-szóra igaz reá is, aki a fin de siécle készletéből csinált szecessziót. De a babitsi lélek, mint minden nagy egyéniségé, több és kevesebb a koránál. Több a rögeszméivel, amelyek a maguk belső pályáját futják és kevesebb az elfogultságaival, amelyek nem engedik, hogy az évek változó szeleivel hajladozzon. A század vajudott és a művészösztön már sejtette a megoldásokat, a század lázakon esett át és a művészfegyelem őrizte az egészségét, a század megújhodott (a közvetlen jelen mindig megújhodásnak számit) és a művészhagyomány ragaszkodik a jól beválthoz. Akkor vállalta korát és gyakorlatban sokszor mást hozott, most megtagadja és alkotásában mégis lépést tart vele. De mindig belső kényszer hajtotta.

Ez az a tanulság, amit önzően felhasználhatunk. Nem kell félni, hogy a következetesség elmerevít; a szellem rugalmasságának nincs szüksége folytonos önigazolásra. Ha a gondolatok valóban elegyedtek a lélekkel, maguktól erjednek és érnek, a kor felszínes áramlataira tekintet nélkül, sőt sokszor azokkal dacolva valósítják meg a magasabb korszerűséget; nincs lemaradás, csak a gondolattalanok számára. Sajátos paradoxonnal a legegyénibb keresés vezet a legkollektívebb eredményekhez, míg az alkalmazkodás egyszerre öli meg az egyéniséget és a túlkönnyen meghóditott értékeket. A babitsi két kötet szigorúan magánügy, de szenvedéllyel átélt problémái felbolygatják a mi külön válságunkat. A verdikt, amit ő megfogalmazott magának, újrafelvételre ad alkalmat ízlésünk most vajudó pereiben is. Értem itt elsősorban azt a pontot, amely szinte magában meghatározza az ízlésformát és a nemzedékváltásnak legfőbb jellemzője: a tizenkilencedik század értékelését.

Babitsban furcsa, de érthető megoszlással él a kérdés. A gondolkodó bátor humanizmussal szögezi le magát a magasabb európai egység mellé, tetőpontnak a középkort vallja, amely még nem ismerte a partikuláris érdekek, nyelv, nemzetiség, faji öntudat később uralkodó erőit, a fejlődésben bomlást, a virágzásban hanyatlást kész észrevenni éles érzéke. A connaisseur azonban, akit az ifjúsága közvetlen élményei neveltek, mégis a végső bomlás százszínű századában kerül igazán elemébe. A míg a régi irodalmat mintegy repülőgépről, csúcsaiban és hegyláncaiban szemlélte, mikor a tizenkilencedik század változatos földjére ér, módszert cserél, gyalog folytatja útját, kényelmes vándorlással, évről-évre, mint városról-városra haladva, kifogyhatatlan gyönyörködéssel a tarka látnivalókban. Perspektívaeltolódás csupán, tudjuk, hiszen minden század gyalogúton, közelről ilyen színes képet mutatna, de ebből az optikai csalódásból még mi, az első távolodó nemzedék is kivettük részünket. Ez a vidék volt, amelyen első ifjúságunk vándorévei elteltek, ahol szemünk kinyilt a csodákra, ahol a legkisebb helyet olyan jól ismerjük, mint a legnagyobbat; szellemi szülőföldünk.

Igen, mindez a borzongató gyönyörűség a mienk is volt, angol romantika, orosz megszállottság, északi problémák, francia décadence, de még fiatalságunk szédítő élményeként ért a kiábrándulás is és az elfelejtett, porral lepett csodavilágok iránti mohóság, ami az előző nemzedéknél már férfitapasztalat, érdekesség, többé-kevésbbé exotikus ismeret volt. Számunkra a legnagyobb, a döntő náluk csak egy újabb iránynak számított, a sok közül, amit éveik jóvoltából láttak. Bennünk a csalódott ízlés tiltakozott, ugyanaz az ízlés, amely bennük még emlékeik tiszta fényében ragyogott. A tiltakozásunk támadó volt és szükségszerűen egyoldalú, mint minden reakció; világnézetet, morált, esztétikumot göngyölített fel szenvedélyes rohamával. Merev szembeállításokkal dolgoztunk, mert ez a leghálásabb fegyver és a meglepő ellentétekből diadalmasan csiholta ki a türelmetlen fiatal intellektus új igazságait.

A harci kedv most a gyakorlatilag legsúlyosabb területen, a politikumban tombol; az ízlés új színei birtokában a támadásból lassan áttér a felhasználásra. Az uralomra jutott diktatúrák a demokráciát és a tömegelvet használták fel öncélúan a tizenkilencedik század örökségéből, példát adva, hogy a közvetlen hagyományokat nem lehet egyszerűen megtagadni, legfeljebb adaptálni, még ha torzítva is. Az álmodozó intellektusnak tanulnia kell a sikeres gyakorlattól, éppen, hogy álmait megmenthesse; megcsúfolt eszményeiből az alkalmasat maivá kell kovácsolni, saját céljainak, rendeltetésének, új feladatainak megfelelően alkalmazni. A kiindulópont, mint a támadásban volt, megint a legérzékenyebb ízlés, amely bármilyen távol essen látszólag a gyakorlati élettől, hinnünk kell, hogy a tisztulás folyamatában is maga után vonja a világnézet és a politika lomhább erőit. Feltámasztás persze nincs, csak átmentés és hasonítás; a századok eltemették előzőiket, de az örökséget végül is elfogadták.

Az alakítás izgalmas munkáját megkönnyíti a leghatalmasabb segítőtárs: az idő. Ahogy a tizenkilencedik századtól távolodunk, egyre jobban stilussá változik, ami közvetlen átélt valóság volt: egy régi fényképgyüjtemény hatásában már nem nagyon különbözik ódon metszetektől. Az ár visszahúzódik és lassan felmerülnek a kétségtelen nagy csúcsok, a század második fele már ugyanolyan jellegzetes ízlésszakokra töredezik, mint amilyennek a kezdetét láttuk, a történeti szakaszok, Metternich, a második császárság, Viktória királynő, Ferenc József stb. kora felöltik egységes arcukat, a százszínű egyéniségekből kirajzolódnak a tipusok, az események zűrzavarából az irányelvek, az eszmék kavargásából mindaz, ami maradandó és örök: a tizenkilencedik század szemünk előtt alakul át újra felfedezendő ancien regime-mé. Babits Mihály, aki kárhoztatásában már oly tisztán látja a század fakuló színeit, például a dickensi szentimentálizmus, vagy a prófétahangok avultát, a gyönyörködésében még nem érzi szükségét az újrafogalmazásnak. Árkádiában született ő is.

Talán igazságtalan voltam Babitssal, a gondolkodóval szemben, amikor annyira kiemeltem benne a költőt, műve tárgyi céljaiban a személyi indítékot, a nyugtalan keresésben az alkotás művésziességeit, az éber figyelőben az emlékezőt, a jelenben a tegnap ifjúságát. Szolgáljon leleplezésül s egyben mentségül a kritikusi munka mögött is ott lappangó személyi elfogultság: a magunk fiatal élményei, amelyek egyszerre kötnek és köteleznek.