Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám · / · KÜLFÖLD
Nyolcszáz esztendőnek előtte, a távoli Jemenből karaván indult Nyugat felé. A karaván a távoli Al' Andalus felé igyekezett és főcélja nem az volt, hogy a kalmárok tárházát gazdagítsa: lelki kétségekre keresett gyógyító irt a cordobai kalifátus legokosabb és legmélyebb gondolkodójánál, Abu Imran Musa ben Maimun ibn Adb Allah, másként Moise ben Maimonnál, akit röviden Rambam és Maimonides néven ismer a bölcselet története. A mai ember csak elcsodálkozik, ha az arab Spanyolország zsidó bölcselőinek levelezéséről olvas: Kölntől Jemenig és más keleti judaizáló királyságokig terjedt ki ez az érintkezési háló akkor, amikor a mai közlekedés gyorsaságáról talán álmodni sem mertek volna.
Spanyolország az idén a legfényesebb külsőségek mellett igyekezett megülni Maimonides születésének nyolcszázadik évfordulóját; ha a centenárium nem volt elég népszerű, annak okát inkább abban kell keresnünk, hogy Maimonidest legfeljebb féltucat specialista tanulmányozta az ibériai félszigeten, és hogy a politikai helyzet a szokottnál is inkább lefoglalta a bölcselet problémái iránt amúgysem igen érdeklődő közönség figyelmét.
A hírlapi cikkek felszínességét csupán egyetlen hosszabb lélekzetű és egészen magasszárnyalású tanulmány múlta felül: José Gaos, a madridi egyetem filozófiatanára a cordobai Akadémián előadást tartott Maimonides bölcseletéről; az előadás tudományos formában még nem jelent meg, de népszerűbb alakjában a
Néhány esztendővel ezelőtt egy bécsi szerző, Kaminka jelölte meg Maimonidesben azt a bölcselőt, akire éppen a mi korunk emberének hallgatnia kellene. Gaos, aki nem hivatkozik osztrák kollégájára, ugyanerre a következtetésre jut. Maimonides számára életbevágóan fontos kérdés volt, hogy a zsidó vallás kinyilatkoztatott tanait összeegyeztesse kora bölcseletével. Zsidó, mohamedán, keresztény szellem ütközött itt össze a görög tudás Alexandrián és az arabokon keresztül átmentett eredményeivel; csoda-e hát, hogy Maimonides megírta