Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám

Révész Béla: Miniatür

Tulajdonképpen úgy kerültem a harangok mellé, hogy kis pajtásomnak harangozó volt az édesapja, mindig mosolygó, sántikáló ember, mint a szöcske, akkorát ugrott, ha kanyarogtunk a toronylépcsőkön, a fiát mindig magával vitte, mentem vele én is akadozó bátorsággal a megvívhatatlan magasságba és a fülledt forróságban megujongtam a harangok kondulásától. Még csak ámuldoztam, apró kezem, vézna derekam csak áhítgatta a torony hintás kötelét, de már borzongtam a szárnyaló zengésben, hogy majdan megnőjek a harangok alá és a litániás virtust én is tudjam.

A harangozó fiával nagyon összebarátkoztunk, vitt magával más tornyok felé is, ahol más harangozók mosolyogtak, sántikáltak, szelíd emberek voltak, a siller-bort is hallgatagon itták, összetartottak, ahol gyerek volt, valamennyit az apjuk mesterségére nevelték és hágtuk a tornyokat, ismerkedtem a harangokkal, nagyon szerettem odafenn ténferegni.

Külön-külön ismerősöm volt a sok kicsi és nagy harang, a csilingelésüket, bongásukat, szavukat a magam kedvére megkülönböztettem.

A Rozália-kápolna kicsi harangja lármásan csendült, csapongott derülten, mint a cikázó Annuska, aki átkacagta első éveimet, csilingelt körülöttem fogócskás iramlással, amíg egyik délután elfáradva a mezei csavargásban, harangozó pajtásommal a kápolna elé értünk, a nevetős csengetyű megszólalt fölöttünk, most lassúdan hangzott, csendült harsányan és búslakodva elhallgatott, kiáltozott megint és ijedten elcsöndesedett, e délután Annuska meghalt, érte harangoztak és elröppent kedvességét mindig éreztem, ha a Rozália-templom trambulinjára felkapaszkodtunk s a könnyű harangocska csetepatés vidorsággal rámnyelvelt.

Képzelődtem a tornyokról, a fergeteget, amikor rámzúgott a Bazilika nagy harangja, olyannak éreztem, hogy lángolt előttem a bíboros-hercegprímás, uszályában seregeltek a püspökök, kanonokok, más papok, felömlő népek a városból, határból, az apácák temploma ott állt velünk szemben, ahol laktunk, valamelyik este a kapu előtt ácsorogtam, a közelükben porzó olajfát szaglásztam, sütött a telihold, megbabonázott szemem az apácák templomát bámulta, a klastrom sápadt, titkolódzó volt, mint az apácák, akik kihajoltak az ablakon és a harangjuk, kondulás után, édesen suttogott, mint amilyen íze volt az olajfa leheletének s ha felfurakodtunk a toronyba, égő verőfényben is a holdvilágos klastromra gondoltam, a ráctemplom öreg harangja repedt, csorba volt és én felnevettem, amikor egészen mellette a krákogó, köhögős hangját hallottam, neki-nekilendült, hogy búgjon, hallelujázzon és dörmögött mérgesen, sikított perlekedve, mint odalent a bodros szakállú pópa, feketén villogott a kunkoros szakálla, a parázsló szeme, a gyerekkántor rosszul lapozta eléje a vastag könyvet és a vad ember vadult, rekedten rivalt, köhögött, magában misézett, mérgelődött, bámész gyerekek, mi ketten-hárman, lapultunk a jószagú, híves, üres templomban.

Ismertem, értettem harangjaimat, úgy jártam hozzájuk, ahogyan vonzódtam más és más pajtásaimhoz, nem tudtam válogatni közülük, ha a Barátok tornyában leskelődtem, rágondoltam a Kerek-templom harangjaira, cibáltam már én is a Rozália-kápolna csintalan harangocskáját s hirtelen elöntött az áradat, hogy most búg, orgonál a Bazilika nagy harangja, a Plébánia-templom kupolás rácsozata előtt megálltam, eltekintettem a vizek, hegyek végtelenje felé és odakívánkoztam az apácák tornyába, ahol most harangoznak.

A zengés szirtjein fürkésztem, nyugtalankodtam, a harangok mellől a távoli harangok felé kívánkoztam, már érintgettem a Rozália-kápolna szálkás kötelét, cseperedtem és valami ingerülten rongálta toronyhágó kedvemet.

A búsulásnak ismeretlen terheivel bandukoltam a völgyben, nem mentem harangozni.

A bécsi hajót vártam a Dunaparton, a ringó palotát a nagy víz közepén, amint odaúszik az állomáshoz, a hullámok futamodva kiöntenek a partra és ugrani kell előle és a mindenfajta nép kipirultan, kiabálva jön le a nyikorgó vashídon.

A bástyán dörrentek a mozsarak, a dohogó palota kitüzesedett a meggyújtott lámpáktól, a rásugárzó naplementétől, a vashidat arrébb rántották és a bécsi hajó kifutott a messziségbe. A tajtékzó, fodros útját jóideig láttam, mígnem a barnulatban a titkok, csudák lekicsinyült sajkája, a homályban eltünt.

Barnuló este volt, hazamentem, a szigeti gesztenyefák alatt pattantak, koppantak a fényes gesztenyék, árnyékok előttem, mögöttem, rejtelmekkel betakarva mendegéltem és felhorkantam.

Az esti harangok megkondultak és nem voltam mellettük.

Figyeltem, füleltem, valamennyi harang alatt álltam.

Egyszerre hallottam valamennyit.

Nem kellett vágyakoznom az Apácák édes szava után, amikor a Barátok harangja imádkozott, a magasság énekei egymáshoz szállongtak, kondulás, csendülés testvérkedve öltögették egymást és a harangozásból Annuska fölcsilingelő vidorságát is fölismertem.

A megzilált, fájdalmasan készülődő dal, elhangzott fölöttem.

Először.