Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám

GÖRÖG ILONA: HAZAFELÉ

Délelőtt féltizenegykor indult a vonat. A fiatalasszony már a sárga murvával beszórt, tisztára söpört pályaudvaron várakozott, egy sarkantyúvirágágyás mellett, a sínek előtt.

Esküvőjük óta - több egy esztendejénél, hogy férjnél volt - most ment először haza, apját-anyját látogatni.

Ott állt kurta, szűk, sötétkék szoknyában, rózsaszín batisztblúzban, hunyorogva a szikrázó napsütésben. Felgyűrűzött, puha, fekete haján hátracsúszott a kis fehér svájci sapka. Balkarján fodros takaróval leborított pólyását tartotta, jobbkezében pedig egy jókora kézibőröndöt fogott úgy, hogy a bőrönd súlyát kidüllesztett, vékonyka hasára illesztette s ezzel a mozdulattal egyszersmind a gyereket is szorította egy kicsit magához. Magassarkú, kivágott, fekete cipőjében, vékonyka lábaszárán szinte imbolygott a kettős teher alatt, mint a nádszál, mikor madár röppen rá. Az ura, aki a községházán lévő hivatalából futott ki az állomásra, hogy elbúcsúzzék a feleségétől, szintén ilyesmit érezhetett, amikor meglátta, mert hirtelenül hozzá ugrott és védőleg tartotta karját a válla köré, mintha attól félne, hogy felesége minden pillanatban hátrazuhanhat.

Jelezték a legközelebbi őrháztól a vonatot.

Az asszony szeme fölvillant, szája félig kinyilt. Ugy várta a mozdonyt, oly izgalommal, mint színházban a függöny felgördülését.

- Még ma írok - nyujtotta csókra arcát, búcsúzóul.

Az ura szenvedélyes mozdulattal átölelte őt - a gyereket és a bőröndöt is együtt - és többször egymás után hevesen megcsókolta a száját.

A szemhatáron már egy kevés barna füst gomolygott

- Vigyázz magadra édes Jucikám, vigyázz a Lajoskára. Fényképeztessétek le magatokat együtt és küldj képet. Apádat-anyádat tisztelem. Mindennap írj. Én is írok. Vigyázzatok magatokra, nagyon vigyázzatok - mondta és már tolta is föl a feleségét egy harmadosztályú kocsiba.

A vonat rövid ideig állt a kis állomáson. Jucika sietve ledobta a bőröndöt az egyik padra, a pólyással a karján az ablakhoz futott, onnan mosolygott az urára. Az vörösen, izzadtan, csapzott hajjal, szétvetett lábbal állt ott és nézett föl rájuk. Jucikának az jutott eszébe, hogy olyan most, mint amikor odahaza sokszor hajnalfelé éjjelizenét adott neki és bámulta az ablakát.

- Még borszaga is volt - gondolta - ilyenkor délelőtt. Csak ne igyék és ne dohányozzék sokat, amíg egyedül lesz. Az a községháza is olyan, mint valami kocsma. Mindig lehet bort kapni benne.

A férj a kalapját lengette utána. Jucika kezével integetett, aztán a kezefejével kitörülte a szemébe szökött két könnycseppet.

Nagyot sóhajtott. Nehéz volt a szíve és könnyű is egyszerre. Sírni is tudott volna meg nevetni is, mint amikor egy lemezre két különböző képet fényképeznek s hol az egyikből látszik valami, hol a másikból, de azért mind a két kép ott van egymás tetejében.

Hátha meg is csalja az ura, míg oda lesz. Segédjegyző és bizony sok szép parasztmenyecske megfordul nála. Az a községháza, ott minden megtörténhet, gondolta. Ugy haragudott a községházára, mintha valami élő személy volna, aki mindenkit rosszra csábit.

A vasúti kocsi csaknem üres volt s a nagy szakaszban kívülük egyik rekeszben csak még egy pitykés dolmányú, csizmás gazdaember ült, kalapban, szorosan a kocsi falához lapulva, hogy mennél kevesebb helyet foglaljon el. Jucika egy darabig még ott állt az ablaknál, aztán lassan elment onnan. A bőröndöt lapjára fektette, hogy ha kell, kéznél legyen, maga pedig karján a pólyással a szemközti pad közepére ült le.

Lajoska aludt. A vonat már a szőlők felé járt, a városon kívül. Végtelen buza- és rozsföldek, szalmavirágos töltések, pipacsos rétek, ákácosok következtek, kis állomások, őrházak, tanyák. A személyvonat minduntalan meg-megállt, sokszor még egy-egy őrház előtt is. Szálltak föl utasok is, lassacskán. Egy barna, ripacsos képű, cigányformájú, vastag asszony, fehér fejkendővel, bő, fehér szoknyában, fehér rékliben, két nagy kosárral egy egész padot elfoglalt. Olyan volt, mint valami bálvány, Két sovány, zárt arcú, tíz-tizenkét éves fiú, gyűrött diáksapkában, vásáron vett, olcsó, lötyögős ruhában egymás mellé ült szorosan. Mindjárt valami füzetes amerikai rablóhistóriát kezdtek el olvasni, együtt. Két pipás vasúti málházó Jucikával szemközt telepedett le, a börönd mellé. Egyik állomáson vagy tízen is beszálltak. Lármás parasztasszonyok, rogyásig megrakva, batyúkkal, kosarakkal, két kaftános lengyelzsidó, egy lilásarcú, tigrissárgaszemű, negyven év körüli nő, felkapcsolt nyakú, fekete csipkeblúzban, vastag aranyláncon függő, kerek férfifényképpel pihegő keblén. Ez Jucika mellett foglalt helyet, az ablaknál. A szomszédos fülkében cigányok kezdtek cincogni. Rettentő hőség volt. Büdös pipaszag s az olcsó barnaszén füstje kavargott odabenn az érett barack és prutyókos körte szagával. Valahol egy órányira innen országos vásár volt, oda igyekezett a sok nép. Jucikának még vagy két óra hosszat kellett vonatoznia, hazáig.

Már legalább egy órája utazott s azóta ott ült egy helyben, a leborított pólyással. Nyilván unatkozott is már, mert föl-föllibbentette a fodros takarót és kíváncsian, mosolyogva alá-alá kukucskált. A picike, mint valami álmos cica, összeragadt szemhéjjal aludt, olyan mélységben és messzeségben, olyan terjedelmesen, mint akinek ez az egyedüli rendeltetése ebben a világmindenségben, az idők kezdetétől fogva, az idők végezetéig.

Egyszerre azonban egész váratlanul mégis fölébredt s a takaró alatt élesen, keservesen nyivákolni kezdett:

- Mee, bee, lee. Mee, bee, lee.

Jucika csitítani próbálta. Veregette a pólyát. A fodros takaró közben lecsúszott a kocsi mocskos padlójára. Jucika amint föl akarta venni és lehajolt érte, egyik lábával rá is taposott s a szélső fodrot leszakította jó darabon. Lángoló arccal rázogatta róla a rákenődött kormos piszkot. A kicsi még egyre tátogott cserepes, vékonyka szájával:

- Éhes az a csöppség - vetette oda egy feketefejkendős, öreg parasztasszony, akinek számtalan ránca szabályos sugárkévébe futott össze fogatlan szája köré, mintha vonalzóval rajzolták volna ki. Olyan csupasz volt az inye, mint a pályásé.

- Még nincs itt az ideje - felelt szinte bocsánatkérően Jucika. - Minden három órában kap csak.

- Én ugyan sohase órázgattam - szólalt meg most a lilásarcú, csipkeblúzos nő Jucika mellett, az ablaknál. - Pedig hatot fölneveltem.

- Ha a gyerek sír, akkor éhes - állapította meg, inkább a mellette ülőnek egy harmadik asszony.

- Adjon már neki, az Istenke áldja meg, ne hagyja sírni szegénykét, még sérvet kap, ha fiú - sopánkodott vontatottan, édeskésen a másik rekeszből, a túlsó padon terpeszkedő cigányféle asszony.

A két gyerek fölnézett a füzetből és málén, kíváncsian bámult. A pólyás még egyre bőgött.

Jucika, a sok asszonyi szótól megzavarodva engedelmesen kigombolta rózsaszín blúzát és csupasz, teli mellét a gyerek szájához tette. Az mohón, cuppogva kapta be. A két fiú nyakát nyújtogatva lesekedett.

Vagy félórába telt, míg jól nem lakott a kicsi. Közben jobbról-balról, elülről-hátulról kurta szavak röpködtek:

- Fiú?

- Az.

- Mi a neve?

- Lajoska.

- Mennyi idős?

- Kéthónapos.

- Szép gyerek.

- Az anyja is szép.

- Az apjához hasonlít.

Ezt Jucika mondta, az egyik pipás vasutasnak, feleletül.

A gyerek jóllakott. Ki se kellett bontani, megint elaludt, szájában az anyja emlőjével. Még nagyon picike volt. Jucika csöndesen begombolta a blúzát.

A vonat közben abba a községbe érkezett, ahol az országos vásárt tartották. Az asszonyok nagy nesszel szedelőzködtek. Mázsás kosarakat cibáltak le felülről, batyúkat húzogattak elő az ülés alól. Segítették egymás hátára kötözni. Némelyik éktelen sok terhet rakott amúgy is elnehezült testére. Volt, aki alig fért ki az ajtón. A férfiak mind üres kézzel indultak kifelé. A két vasutas még a pipát se vette ki a szájából. A két fiú még a lépcsőn is bele-bele olvasott a füzetbe.

Jucika arra gondolt, milyen különös, hogy a nők annyi terhet cipelnek és hogy vajjon így van-e ez mindenütt a világon? Vajjon feltétlenül szükséges-e ez a megélhetésükhöz, vagy pedig valami kényszerből csinálják, akár szükséges, akár nem és már nem is tudják nem csinálni. Arra gondolt, hogy amikor még alig látszott ki a földből, milyen boldog volt, amikor egy pirinyó piaci kosárkát vettek neki és elmehetett édesanyjával a piacra vásárolni s az ő kosárkájába is raktak valami zöldségfélét, vagy gyümölcsöt, melyet aztán ő maga cipelhetett haza.

- Milyen furcsa is az - gondolta - hogy reggelente a nők karavánja elindul és megrakja magát teherrel.

Közben már az egész kocsi kiürült. Csak az a pitykés dolmányú, szótlan parasztember maradt ott, a kocsi falához lapulva, aki már akkor is benn ült, amikor Jucikáék a vonatba szálltak.

A gyereket Jucika megint egészen letakarta, hogy ne bántsa a fény a szemét, lefektette maga mellé a padra, ő pedig fölállt. Nagyot nyújtózkodott. Egészen elzsibbadt a sok ülésben. Járkált, az ablakhoz ment, majd vissza a másik oldalon, egy másik ablakhoz.

Aztán már ismerős helyek következtek. Egy jó óra mulva hazaér. Errefelé már többször is járt gyerekkorában. Fejét kidugta az ablakon, fekete haját arcába csapdosta a vonat szele. Fönn a levegőben pacsirta csattogott. Lenn a vékonyszárú pásztortáskát s a vadárvácskát fehér- és sárgaszárnyú pillangók libentgették, mintha játszani hívták volna őket, megérintve, akár fogócskázó gyerekek, hogy «most te vagy a fogó». Aztán elrepültek és várták, hogy a virágok utánuk röpüljenek. A földeken pirosszoknyás lányok hajladoztak. Sötétzöld fák között egy kis dombon vonatúj, fehér templomocska állt, olyan könnyedén, kecsesen, szinte lábujjhegyen, mintha felülről ejtették volna arra a helyre, egyetlen ügyes mozdulattal.

- Milyen szép. Mint valami képeslap messze idegenből - lelkendezett Jucika.

Jaj, mennyi gyönyörű képeslapot gyüjtött is össze otthon. Vajjon hová lettek? Egyszerre eltünt mind. Talán az édesanyja dobálta a tüzbe, mert folyton azokkal játszott és sohase tanulta meg a leckéjét. Mennyit kereste. Az anyja azt mondta, hogy ő ugyan nem látta. Pedig hazudott, ő égette el. Milyen kár. Az anyja hazudott volna.

Ezért a gondolatáért elszégyelte magát.

Gyorsan, ijedten odaszaladt megnézni, mit csinál Lajoska, nincs-e ébren, nem mocorog-e?

Lajoska mozdulatlanul aludt tovább a padon.

Jucika visszament az ablakhoz, de közben megakadt a szeme azon a gazdaemberen, aki még mindig ott ült, a kocsi egyik rekeszében, a falhoz lapulva, kalapban, némán és mozdulatlanul. Volt valami baljós ebben a mozdulatlan közönyben. Jucika megijedt tőle. Hátra-hátrapislantgatott, úgy figyelte. Nem volt csunya ember, öreg se volt. Bozontos szemöldöke volt és szép barna bajusza. Jucikának az jutott eszébe, hogy hátha valami rabló betyár és csak azért nem szállt ki a vásárba, mert kileste, hogy egyedül maradhat vele és őt akarja most megtámadni. Rettenetesen félni kezdett.

Kiskorában, egyszer, amikor elszökött a vadaskertbe árvalányhajat szedni, megtámadta, vagy meg akarta támadni egy ember. Már nem emlékezett az egészre pontosan, hogy hogy is volt és hogy milyen is volt az az ember, de ehhez hasonlított. Ő rettentően sikítozott és akkor az erdőszélről, már nem is tudja, hogy ki jött és hogy ki vitte haza, de arra emlékszik, hogy borzasztóan sopánkodtak otthon és azt mondták, hogy még meg is ölhette volna az az ember és hogy soha többé ne próbáljon egyedül elmenni hazulról.

- Jaj, miért is utazott el most egyedül. Miért is engedte el az ura. Kalauz már olyan régen nem volt benn. Átmegy egy másik kocsiba.

A szomszédos fülkében ismét hegedülni kezdtek a cigányok. Ez megnyugtatta. Elmosolyodott. Csak nem fél egy jóravaló gazdaembertől. Akkor már a cigányoktól inkább félhetne. Ugyis mindig azzal ijesztgették, hogyha rossz lesz, odaadják a cigányoknak. Pedig neki egyszer nagyon tetszett egy szép cigánylegény. A prímás fia volt. Ha az a fiú akarta volna, talán el is szökött volna vele.

Elment a rózsám Amerikába, de én nem megyek utána, kezdte dudorászni.

- Jaj az Istenért, csak nem esett le Lajoska - rémüldözött. Ágaskodva nézett visszafelé, a másik padra. A gyerek nyugodtan aludt, ott, ahova tette.

Megint kidugta fejét az ablakon. Messziről mozdulatlan, fényes-kék víztükör villant egybe a mozdulatlan fényes-kék boltozattal.

- A tó - lelkendezett Jucika. - A tó, már itt a tó.

Nyaranta ide jártak ki fürödni.

Hangosan felnevetett.

Micsoda illetlenséget mondott neki itt egyszer a vízimolnárné a fiatal grófról, aki vadkacsázni szokott kijárni a tóra. Még egészen kislány volt ő akkor. Csodálkozott, hogy a molnárné, asszony létére ilyen bizalmas vele. Azóta is mindig eszébe jutott ez, valahányszor itt járt. A fiatal gróf azóta már meghalt. Öngyilkos lett. Milyen szép ember volt és milyen szép hátaslovai voltak. Jaj de rossz érzés fogta el. Ugy érzi, hogy ki kell ugrania az ablakon, ki a töltésre, virágot szedni. Milyen őrült. Rettenetes. Borzasztó érzés, hogy ki kell ugrania.

Megkapaszkodott az ablakban. Mélyet lélekzett. Ettől megnyugodott.

- Nini, a doktor bácsi, a bricskával, hajadonfőtt, porköpönyegben. Hát ilyen messzire is kijár?

Ha most kiugrott volna és elterült volna ájultan a töltésen, mindjárt kéznél lett volna az orvos.

Jaj, a fenyves. Mennyit táncolt itt a jogakadémistákkal. Egyszer vadmacskát látott itt egy ágon. Hogy szikrázott a szeme. Itt vesztette el az egyik kékköves fülbevalóját a homokban. Sohase lett meg. Ez az a szederfa, amiről a fiúk a kötényébe rázták a szedret. Négyéves se volt. Amikor otthon levetkőztették, váltig csodálkozott, hogy az inge a kék kötény alatt foltos lett a szedertől. Pedig a szedret nem is az ingébe, hanem a kötényébe rázták. Sokáig törte ezen a furcsa dolgon a fejét. Sehogyse tudta fölfogni, hogy a kötényén keresztül áztatta át a szeder az ingét. A fiúk. Mennyit kikapott a fiúk miatt.

Elment a rózsám Amerikába, de én nem megyek utána.

- Csókolom a kezét Jucika - köszöntött rá valaki kívülről.

Az állomásfőnök tisztelgett neki és a vonatnak, sapkájához emelt kézzel.

Már indultak is megint. Jucika viharosan integetett vissza.

No most már mindjárt otthon lesz. Tíz-tizenöt pere mulva.

- Kati néni, Kati néni - kiabált a vonatból egy öreg parasztasszonynak, aki ott bandukolt a töltés szélén, gereblye a vállán.

Az nem hallotta. Nem is nézett föl a vonatra. Félt a szelétől is.

- A kastély, a kastély. Már itt a kastély. Milyen gyönyörűek a gróf tehenei. - Elment a rózsám Amerikába, de én nem megyek utána - énekelte.

Haja lobogott a szélben.

- A téglagyár. - A temető. - Mennyi virág. - Ebben az utcában laktunk. - Az iskola. Ide jártam. - Bözsike, Bözsike. Nem látott. Jaj, de kár. Nem látott. Mindjárt átszaladok hozzá.

A vonat elfutott a sorompó előtt.

- Már itt az állomás. Jaj Istenem, már meg is állt.

Jucika két karjával hadonászva futott-futott kifelé az ajtóhoz. Fölszakította és máris ugrott lefelé a lépesőkön, keresztül a síneken, a kijáraton át, ki az útra.

A vasúti tiszt köszönt neki. A raktárnok is.

Künn még néhány sietős, könnyű lépést tett. Egyszerre azonban rémülten megállt, mint aki hirtelenül megbénult, vagy földbe gyökerezett a lába. A melléhez kapott. A rózsaszín batisztblúz eleje egészen átnedvesedett a kicsorranó tejcsöppektől.

- Jaj - mondta hangtalanul -, jaj - zokogta -, jaj - ordította és eszeveszetten, botladozva futott vissza az elrobogó vonat után, amely már vitte-vitte magával az ő egyetlen, csöpp kis fiát, a Lajoskát, akit ott hagyott a vonatban, azzal a Sobri Jóskával. - Jaj - ordította és rohant a vonat után, kinyújtott karral, mintha el akarná érni, meg akarná fogni legalább az utolsó kocsit, melynek már csak hátát látta feketélni az éles napsütésben, de a következő pillanatban az is eltünt.