Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám · / · BABITS MIHÁLY: KÉT FEJEZET AZ EURÓPAI IRODALOM TÖRTÉNETÉBŐL

BABITS MIHÁLY: KÉT FEJEZET AZ EURÓPAI IRODALOM TÖRTÉNETÉBŐL [+]
A HALÁL ITÁLIÁBAN

A költők, mondják, csoportos madarak; s alig volt valaha tündöklőbb madársereg, mint e korszak angol poétái. Byron és Shelley mellett ott röpült már Keats is, aki még Shelleynél is korábban látszott elérni művészetének égmagasára. Mi adott e költők életének ily különös intenzitást, szárnyaiknak ily korai erőt, útjuknak ily alkuvásnélküli egyenességet? Talán a Fiatal Halál, mely mögöttük röpült, s kergette már őket a déli temető felé.

Keats is kijutott végre Itáliába: gyógyulni indult, s halni érkezett. «A kritika ölte meg», mondták, s Byron még gúnyverset is írt erről, a Quarterly ellen. De nem így volt. Keats túlélte elkedvetlenedését. Költészete nem hallgatott el végkép; sőt csak a hirhedt kritika után ért el a maga csúcsára. Ezt a csúcsot nem valahol a felhők fölött kell képzelni, mint a Shelley zenitjét, hanem, mondjuk, egy antik templom vagy gotikus székesegyház ormán, kék ég és virágzó bokrok hátterében. Versei nagyon különböztek a Shelley-féle szárnyalásoktól. Ő megpihent a szépségben, mint a képek és szobrok. A zene helyett festés volt ez. A beteglátogató Múzsa a szépség színes csokrait hozta Keatsnek ajándékba. A szépség a legjobb vígasztaló. A thing of beauty is a joy for ever, ahogy az Endymion híres első sora mondja.

«Egy szép tárgy örök öröm». Ilyen szép tárgyaknak, örök örömöknek készültek Keats versei. Van bennük valami mélabús nyugalom, valami véglegesség, valami a szép tárgyak állandóságából. A Görög Vázá-hoz írt csodálatos ódája művészi hitvallást zeng. A vázát dombormű-füzér övezi. Egy szerelmespár a csók előtt; egy furulyázó legény a fák alatt; egy városka népe a mezőre gyűlve, valami ünnepi áldozatra... A városka örökre kihalt marad, az áldozat sohsem történik meg, és a csók sohsem csattan el. De a fák lombjai sohasem hullanak le, s a leány mindig szép, marad és az ifjú örökké vágyakozó. És a furulyaszó örökre zeng, bár örökre néma...

Mily különösen fejezi ki ez a kép a fiatal, beteg költő élethangulatát, akinek sohasem adatik meg az élet teljessége! De kifejezi egy kicsit minden művészet lényegét is. Ez a vers vált később a művészieskedő s parnassien Iskolák fő jelszó- és programm-versévé. Keats azonban nem parnassien. Nála szó sincs hideg művészieskedésről és imposszibilitásról. A hideg vázát lázasmeleg kézzel markolja meg. A szépség a szomorúság testvére nála. Minden sorát átfűti az érzés melege. Varázsos ódái, melyeket Tóth Árpád fordításában olvashatunk, inkább egy dekadensen érzékeny lelket tárnak elénk, mint egy imposszibilis művészt. Amit a század vége felé hangulatnak neveztek a magyar poéták, tulajdonképen nála jelent meg először a költészetben. Hiszen persze például Coleridge Christabeljét, sőt akárhány antik és középkori költeményt is, feledhetetlen hangulat itat át. De útban már az idő, amely ennek a szónak értelmét valamely fáradt, beteg és mélabús irányban szorítja meg.

Keats azonban ki tud szökni a maga beteg ás mélabús hangulataiból a Szépség birodalmának legkülönbözőbb tartományaiba. Ezeket mind a saját külön hangulatukban idézi föl, oly gazdagon és ellenállhatatlan, mint egy varázsló. A saját couleur localejukban. Égő és pazar színek. A színeknek valóságos kvintesszenciája ez. Sűrű szépségkivonat, melyet a vers csodálatos cukra konzervál! Lehetetlen igézete alá nem kerülni egy-egy ilyen képnek: Keats nagyobb, novellisztikus költeményeiről beszélek. A Lamia klasszikus ég alatt jár, mint az Endymion; Isabella or the Pot of Basil egy Boccaccio-mesét idéz föl, olasz stanzákban, kéjesen-regényes hangulattal. Egy kisebb vers az ossiani Fingall barlangjába vezet, egy másik a lovagvilág édes, szerelmes regéit idézi: a híres La Belle Dame sans Merci. De legbűbájosabb a Szent Ágnes estéje, ez a babonásan intim, gazdagon pittoreszk középkori kép, pazar spenseri strófákban, primitív áhítat és modern raffinement... Spenser bűvölete újraél itt, a szavak valóban mint ékkövek ragyognak! És hátravan még a Hyperion című töredék, melyet két kezdésben bírunk, ősi, titáni hangulat, a hésiodosi mitológiából, nem ének, mint a Shelley Prometheusa, hanem festés, hatalmasan puritán blank-versben, látomás!

Ezekben a látomásokban persze nincs semmi prófétai; valamint a Keats lírájában sincs semmi célzatos vagy ép forradalmi, mint a Shelleyében. A szépség öncél itt. S ha valami, festésmódjának árnyalatos impresszionizmusán kívül, Keatset még az újabb művészkedő irányzatokhoz fűzi, az épen ez az öncélúság. A l'art pour l'art mindenesetre hivatkozhatik rá. S mennyi későbbi gondolat és attitüd csírája rejlik abban a híres öt szóban, a Görög Váza ódájának végén: Beauty is truth, truth beauty. Ami szép, az igaz, ami igaz, az szép...

Mikor a szépségnek ez a rajongója elérkezett a «Szépség hazájába», Itáliába, Shelley aki ekkor Pisában lakott, meghívta a fiatalabb és beteg költőtársat magához. Shelley egy homérosi himnuszt fordított ezidőbem. Majd egy új rajongás hatása alatt, egy szép olasz leány számára, megírta misztikus önéletrajzát versekben, az Epipsychidiont. Egy új Vita Nuovát! Híres prózai vitairatát is ekkor írta, amelynek címe A Költészet Védelme; a maga nemében ez is önvallomás. Keatset hiába várta. A Görög Váza énekese hónapok óta ott nyugodott már, Rómában, a Cestius piramisa alatt, mikor megérkezett helyette Pisába a halálának híre. Még annyi évet sem ért, mint Petőfi.

Shelleyt nagyon megrázta ez; s ekkor született a nagyszerű siratóének, Adonais. Mottóját a Moschos verséből vette, melyben az Biónt siratta el. Theokritas Dáphnist, Moschos Biónt, és Milton Lycidast... A sor nem ért véget. Shelley a Költőt gyászolja, akit a világ közönye ölt meg; itt idézi föl Chatterton árnyát is. De a végén mégsem a halálnak, hanem a halhatatlan életnek himnusza lesz ez.

A halhatatlan élet csakugyan megy tovább s nem törődik a halállal. Míg Itáliában egy halott költőt siratott el társa, aki maga is halálra volt már jegyezve: addig Európában mindenfelé jelentkeztek már új költők, új írók, első fecskéi egy új irodalmi kornak. Európában, sőt Amerikában: mert az európai kultúra már gyarmatot csinált egy másik világrészben, s már a Shelley-féle annus mirabilis folyamán megjelent, Thackeray szava szerint, «az első követ akit az irodalmi Ujvilág küldött az Óhoz». Ez Washington Irving. Az ő Vázlatkönyvében, esszék és csevegések közt, van két fantasztikus novella: az E. T. A. Hoffmann műfaját, humorral szelidítve, ő ültette angollá, sőt amerikaivá. Egyik a Rip van Winkle. Poe majd az ő nyomába jön. De egyelőre itt van már Cooper, gyermekkorunk kedveltje, első indiánhistóriájával, amely voltakép történeti regénynek készült. Amerika őskorából, Walter Scott modorában.

Ami pedig az Óvilágot illeti, itt van Lamartine. S itt van egy fiatal német gróf, Platen, aki gázeleket ad ki, keleti verseket, nyilván a Westöstlicher Diwan hatása alatt. Csodálatos virtuózitással mozog a nehéz perzsa versformában, mely egyetlen rímet visz az egész versen át... S itt egy még fiatalabb olasz gróf is, Leopardi, beteg, görbehátú a sok olvasás miatt, most próbált menekülni egy zsarnok apától. Politikai ódákat ír, klasszicista modorban egyelőre, mert olasz ő s a klasszikus örökség rajongója. De sötétlátása, valami kétségbeesett akcentus már sejtetik a Schopenhauer kedves költőjét...

Itt van már egy orosz költő is, sőt mindjárt a legnagyobbja, Puskin. Ereiben néger vér folyik, mert anyja a Nagy Péter szerecsenjének unokája. De ő Nyugat felé néz, mint az egész frissen fölserdült orosz irodalom; s Byron igézete alatt áll. Az udvari liceum neveltje, s úgy is él, mint egy byroni dandy. Valami politikai versek miatt azonban a Kaukázusba küldték büntetésül. Ez a csodálatos, vad táj megkapta. Második byroni versesbeszélyét írja már s ennek kaukázusi szcenériát ad. A couleur gazdag és érdekes; s a vers, mondják, bűvölően zenél...

Itt van végre az «angol ópium-evő», Thomas de Quincey. Ő Coleridge utóda, nemcsak az ópium-evésben, hanem a német metafizika kedvelésében, és a fantasztikus látomásokban is. A kettő valahogy összefügg; sőt mind a három. De Quincey az elsők egyike, akiket az ujságírás tett íróvá. Csodálatos riportokat írt, melyek azóta fantáziáknak bizonyultak. Legcsodálatosabb riportja intellektuális önéletrajza az Angol Ópium-evő Vallomásai. Ez ebben az évben jelent meg. De Quincey könyvek közt élt s a magas irodalom majdnem oly szenvedélye volt, mint az ópium. Ahogy egy angol kritikusa mondja: «kétségbeesett kéjvággyal sóvárgott az intellektuális gyönyörökre». Olvasmány, álom és valóság összefolyt őbenne: mind csak anyag volt az Ész számára, amely mint egy karmester hangszerelte. Az Észnek is megvan a maga romantikája, mikor elszárnyalások és kéjek eszköze lesz. Ez az intellektuális kéjencség magyarázza a Baudelaire elragadtatását, aki az Ópium-Eatert fordította. s Prózai Költeményeiben de Quincey stíljét utánozta. De Quincey maga is a prózai költemény felé fejlődött. Ópiumálmainak leírásai máris költemények. Stílusát mindjobban átitatja a kéj: ő az elsők egyike, aki nagy zenei hatásokat tud kihozni a modern prózából. De kéjes és zenei tud lenni akkor is, ha például könyvekről beszél, vagy más prózai tárgyakról ír esszét; lévén az egész világ esszé-téma neki. Még a tudákos pedantéria is kéjjé olvad nála. A tudomány valami ingerlően groteszk ízt kap, aminthogy groteszk témák gyakran válnak nála komoly képpel tárgyalt tudománnyá. Mint kritikusnak fő szerelme Shakespeare. Ebben is egy Coleridgezsal. Egyébként nagy tisztelője magának Coleridgenak s Wordsworthnek is. Ó is a «tavi iskola» tagja. Oda is költözött, a híres tavak mellé...

Míg így a Tavi Iskola mindinkább az esszé felé hajlott, s már létre is hozta a modern angol esszé első csodáit: a líra ünnepelt ördöge és inkognitó arkangyala, Byron és Shelley, az olasz tenger mellett ültek, vitatkoztak, biliárdoztak, célba lőttek és csónakot építettek. Nem mindig szerették egymást. De nagyon egyetértettek a görög szabadságharcért való rajongásban, amelyről izgatottan lesték a híreket. Byron aktív összeköttetésben állt a forradalmárokkal. Shelley viszont egy aischylosi drámába fogott, a Perzsák mintájára, amely az emberiség ujjongását fejezte ki, Hellas és a szabadság ujjászületésén. Ekkortájt halt meg Byron kislánya, Allegra; akinek gyermekalakja megvillant valaha a Julian and Maddalo verseiben. Shelley ideges volt, új munkát kezdett: most írta az Élet Triumfusát. A formát Petrarca Triumfusai adták: de mennyivel külömb ez, mint Petrarcáé! Inkább még Dantéval áll rokonságban. Valami különös lemondás és bölcseség zeng benne, mintha agg ember írta volna, közel a halálhoz... Shelley ideges volt, csónakjában ült egésznap, s olykor viziói voltak. Egyszer a kis Allegrát látta, amint tapsolva, örömmel integetett neki. «Kimondhatatlanul» boldog volt, mikor angol barátok érkezéséről értesült. Leigh Hunt jött Itáliába családjával. Híres költő, az olasz irodalom nagy ismerője, aki Keatsnek is mestere és pártfogója volt. Shelley csónakba ült, hogy elibük siessen.

Vihar jött. Mary hiába várta vissza férjét. A holttestet partradobta a víz, egyik zsebében Sophoklés, másikban Keats könyve. Erről agnoszkálták. Byron engedélyt eszközölt ki elégetésére. Regényes hulla-hamvasztást rendezett, fáklyafény mellett, a tenger partján. Leigh Hunt is jelen volt. A hamvvedret Rómába vitték, ahol a költő kisfia aludt már, s ahol Keats is: a Cestius piramisa alatt.

 

[+] Az Európai Irodalom Története; egyik célja szerint, népszerű és enciklopédikus mű. Ez a találomra kikapott két fejezet talán elég jól illusztrálja, hogyan képzelem a magas irodalom folyamát, mint egy egységes történetet adni a nagyközönség elé. (Persze az írókról, akik itt szerepelnek, a könyv előbbi és későbbi részeiben még több szó is esik.)