Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám

NAGY LAJOS: EGYIPTOMI ÍRÓDEÁK

Ősrégi emlékezet él a szervezetemben s ez a minap, egy különös mély ábrándozás folyamán, afféle félálomban, oly erőre kapott, hogy a tudatomba tört. Brontozaurusz voltam egykor s egy tigrisszerű agyaras fenevad áldozatául estem. Jónéhány ezer évvel előbb fogas csőrrel és csontvázú farkkal hogy ugy mondjam madárkodtam; viharban eltört a szárnyam s hosszú sínylődéssel pusztultam el. A középkorban, mint szerzetes, szerencsés elszigeteltségben pompásan éltem. Csak azt röstellem, hogy furcsa módon gyógyítottam a betegeimet. Mindenféle gyomorfájdalom ellen például agyagos földdel, de még sokkal csúnyább anyaggal is kevert őrölt fakérget etettem velük. Most, hogy ezt megtudtam magamról, igazán sajnálom a szerencsétleneket, de hát én jóhiszeműen, az akkori tudomány alapján kezeltem őket. Vígasztalásomra szolgál, hogy mint gyógyító barát, helyeset is cselekedtem. Emlékszem rá, hogy véget érni nem akaró fájdalom esetén egy igen ügyes - azóta talán ismertté vált - kijelentésemmel gyakran szereztem rövidtartamú megkönnyebbülést a szenvedőknek, amikor kétségbeesett kérdezősködésükre, hogy meddig kell még oly kibírhatatlanul kínlódniok, így vigasztaltam őket: csak légy türelmes, mihelyt a dolor elmúlik, megszűnik a fájdalom is.

Néhány száz évvel ezelőtt zebra voltam Afrikában s egy oroszlán tépett szét. Köznapi história, az eset még csak valami nagy szerencsétlenségnek sem mondható, mert mindazokat a gyönyöröket, amiket a zebraélet nyújthat, már átéltem s maga az oroszlánnal való kaland oly rövid ideig tartott, hogy mai emberi szemmel nem becsülöm többre két percnél. Higyjék el, hogy egy foghuzatás nagyobb élmény.

Tüzetesebben azonban az egyiptomi életemből akarok egyetmást elmesélni. Mert Egyiptomban is éltem, még pedig hosszú ideig s mint aggastyán haltam meg, betegség nélkül, könnyen, csak úgy kialudtam, mint a mécsláng, ha ráfúj a szél. Pedig nem egyszer forogtam egyiptomi életem folyamán is halálos veszedelemben. Majd, legvégül, egy olyan esetet is elmondok, amikor a legborzalmasabb halál fenyegetett mindazok közt a halálnemek közt, amelyek bármelyik életemben is érhettek, ez pedig: a tűzön való lassú elégetés, különféle kínzásokkal súlyosbítva.

Egyiptomban egy papi rendhez tartoztam. Alacsonyabbrendű papi ember, de inkább csak íródeák voltam. Thébától nem messze egy kis kolostorszerű épületben éltünk vagy ötvenen. Volt egy legfőbb papunk, három főpapunk, több magasabbrangú papunk, voltak egyszerű papjaink s voltunk öten-hatan olyan kisemberek, mint én. Telepünk tulajdonképen tudományos intézet volt, a csillagokat vizsgálták itt a paptudósok, az időjárás, különösen az esőzés törvényszerűségeit kutatták s betegségeket gyógyítottak, legalább is próbáltak gyógyítani. Egy pap például reggeltől estig a kolostor fölött elrepülő ibiszeket olvasta s a kapott szám és a másnap bekövetkező, illetve elmaradó eső közt keresett összefüggést. Amikor én a kolostorba kerültem, ez a pap már harminc esztendőn át olvasta az ibiszeket. És mivel sehogysem lehetett az ibiszek számából az esőt, vagy a száraz időt megjósolni, egy másik pap - harmincévi habozás után - ki is jelentette, hogy ilyen összefüggés, már mint ami az ibiszek száma s az eső közt állana fenn, nincs. A többi papok igen rossz néven vették ezt a kijelentést, az okvetetlenkedő papot destruktívnak nevezték - még a szóra is pontosan emlékszem - s a legfőbb pap szigorúan meg is intette. És megállapodtak a paptudósok abban, hogy csupán az ibiszek számáról készített mindennapi esti mérlegben van a hiba, mert bizonyára még az esti sötétség beállta után is repülnek a kolostor fölött ibiszek, csakhogy azokat már nem lehet a többihez hozzáolvasni.

Én, ezt bátran állíthatom, mai szemmel nézve is jóeszű, szelíd indulatú s gondolkodni tudó ember voltam. Épen ezért nem vihettem semmire s a legalacsonyabbrangú, gépies munkát végző öt-hat közé tartoztam. De természetes értelmességemen felül még más szerencsétlenség is ért. Utazásaim közben egyszer - még a kolostori életem előtt - ismeretlen romokhoz vetődtem s ott véletlenül egy egész könyvtárt fedeztem föl. Egy elpusztult világból maradt fenn ez a könyvtár. Olyan világból, amely csaknem a mai kultúra színvonaláig jutott el. Vagy talán el is jutott addig, mert hiszen elpusztult.

Ismerték például abban az eltünt világban a könyvnyomtatást. Azok a könyvek is, melyeket a romok közt találtam, nyomtatás útján készültek. És mi volt a könyvekben? Matematika, fizika, kémia, bonctan, élettan, lélektan, gazdaságtan, történelem. Még szépirodalmi művekre is akadtam s néhány évfolyam bekötött napilapra. Pontosan emlékszem rá, hogy - amikor már az írást s a nyelvet megfejtettem - felütöttem egy ilyen napilap-kötetet, egy lappéldány első oldalát pillantottam meg, hát vezércikkel kezdődött, melynek ez volt a címe: Nem türhetjük tovább.

Tudták abban az elpusztult világban, hogy vannak bacillusok és más, szabad szemmel láthatatlan lények s azok okozzák a fertőző betegségeket. Tudták, hogy cselekedeteinknek nem egyetlen irányítója az értelmünk, hanem azok legmélyebben az ösztöneinkben gyökereznek, sőt eredői oly összetevőnek is, melyet a feledésbe süllyedt, vagy még inkább oda szorított élményemlékek összességének neveztek. Gyártottak szemüveget, voltak csillagászati távcsővel fölszerelt csillagvizsgálóik, mértek légnyomást, kikopogtatták s hallócsővel hallgatták a szívet, tudtak repülni s elektromossággal tüzesített tűvel operáltak.

Nem is mondok többet e világról. A könyveket tíz esztendő alatt elolvastam. Hogy hogyan olvastam el, azaz miként fejtettem meg a nyelvet, miként tanultam meg az olvasást, s az egész munkát mily lopva, bújva végeztem. arról nem szólok most. Legyen elég annyi, hogy csodálatos, de szörnyű ismeretekre tettem szert. Ismeretekre, melyek inkompatibilitásban álltak korommal s abba nem voltak beléhelyezhetők. A könyveket elégettem s ismereteimet mélységes titokként őriztem. De ez még nem volt elég. Naponta autoszuggesztív gyakorlatokat tartottam, ezzel a szöveggel: Nem tudok semmit, senkinek semmiről soha nem mondok semmit.

Csak természetes, hogy így cselekedtem, mert az elpusztult világ történelemkönyveiből azt is megtanultam, hogyan fejlődött náluk a kultúra. Megtanultam, hogy aki elsőnek fedezte föl, hogy az élő szervezetben a vér nem álló, hanem keringő folyadék. annak el kellett menekülnie hazájából a halálos ítélet elől. Hogy aki... eh, nem részletezem.

Szörnyű teherként hordtam tudásomat, szüntelenül rettegtem, hogy elárulom magam, de annyira begyakoroltam azután a hallgatást, hogy végül már biztonságban éreztem magam. Természetes, hogy mindent, amit országunkban, az akkori Egyiptomban, a tudósok, kevésbé tudósok és nemtudósok mondtak, írtak és cselekedtek, szemenszedett marhaságnak tartottam. Sőt, hogy e közlésemnek korrektívumát adjam, elismerem, hogy értelmeseket is mondtak és cselekedtek - legkevésbé írtak! - például ilyeneket: nyáron nagyon meleg van, télen kevésbé, - ezt mondták (nem kell megfeledkezni róla, hogy Egyiptomról beszélek); ha tüzes fazékhoz ért a kezük, hirtelen elkapták, - ezt meg cselekedték. Természetes, hogy a tudósok és kevésbé tudósok közé soha föl nem emelkedhettem, hozzájuk méltóvá nem válhattam s így az íródeákságnál, pontosan a másolásnál többre nem vihettem. Legföljebb hogy gyermekeket tanítottam gépies szabályokra, tehát társadalmilag olyan szerepet és rangot töltöttem be, mint ma egy eszményi tornatanár, egy kávéházi sakkozó, vagy egy ugyancsak eszményi fogorvos, aki a fogtömésen s foghúzáson kívül semmiről a világon nem tud. De még magánemberi mivoltomban is az alacsonyabbrangúak - bár közvetlenül a rabszolgák fölött állók - világából úgy kilógtam, mint valamely négylábú állatnak holmi ötödik korcsvégtagja.

Hogy vigyázzak magamra, az nem volt könnyű. Egy csöppet sem. Megesett például, hogy jelenlétemben azt kérdezte valaki az egyik tudós főpapunktól, miért van az, hogy a vízre helyezett kődarab elsüllyed, a fa pedig fenn marad a víz színén. A tudós főpap habozás nélkül felelt s kioktatta a tudatlant arról, hogy a fa Hápinak, a víz istenének, kedves növénye, azt szívesen hordja keblén, a kő azonban közönyös neki, azzal nem törődik, így hát hagyja, hogy elsüllyedjen. Én persze tudtam a fajsúlyról, a fa, a víz és kő fajsúlyának egymáshoz való viszonyáról, de nem szóltam közbe. Vagy más eset: magával a legfőbb papunk fiával történt meg, hogy egyszer oroszlánvadászaton vett részt s egy oroszlán közvetlenül a közelében, de mögötte, hirtelen egy rettentőt ordított s amint ő az ordításra megfordult, már rá is vetette magát. A fiút kiszabadították ugyan az oroszlán karmai közül, de nemsokára sajátságos betegség tört ki rajta, amilyent az akkori Egyiptomban még nem is láttak a pap-orvosok, de amelyről én már szintén olvastam titkos könyveimben. Időnként rémület szállta meg a fiút s ilyenkor egész testében remegett, válla, karja s a feje ütemesen rángatózott, ezeket a mozgásokat különben kisebb mértékben állandóan végezte s mintha a feje rángásával szüntelenül azt mondta volna: nem, nem, nem, - s mintha a válla rángásával így tiltakozott volna: hagyj, hagyj, hagyj. A tudósok azt állapították meg, hogy a főpap valamely megölt ellenségének, egy más vallási szekta volt fejének szelleme bújt a fiúba s az gyötri; kiűzni a szellemet csakis elijesztéssel lehet, időnként tehát meg-megriasztották a szellemet, tulajdonképen azonban a fiút. Lefektették például egy fészerben, ott halk, simogató szavakkal elszenderítették, azután magára hagyták s kis idő múlva oroszlánokat tereltettek a fészerhez, azok ott összemarakodtak, egymást tépték, harapták, a fészer majd hogy össze nem dőlt - s a fiú az oroszlánok szörnyű ordítására, csapkodására, a fészer rengésére riadt fel. Állapota hétről-hétre rosszabbodott, de - ugyebár ez nyilvánvaló - nem tehettem érte semmit. Hogy miért nem, azt, remélem, nem kell magyaráznom, szóval nem kell mentegetőznöm. Hogy egyebet ne említsek, még a szent vallás tanításával is ellentétbe kerültem volna, ha jártatom a szám s magyarázgatásaim során tagadom a betegségnek oly felfogását, hogy azt a gonosz szellem idézi elő.

Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy szüntelen konok hallgatásommal, áhítatosnak látszó ámulásaimmal s mellébeszéléseimmel derék fickónak tartottak ugyan, de egyúttal afféle félkegyelműnek is és gyakran mosolyogtak rajtam. Ha társaságba vetődtem - véletlenül, mert kerültem az embereket, - ott bármiről beszéltek, akár arról, hogy a költészet célja a Napisten dicsőítése, vagy hogy a művészet tisztán formaprobléma - esetleg hogy a művészet a rabszolgák felszabadításának egyik eszköze -, avagy hogy az általános jólét emelésének legcélszerűbb módja a piramis-építés, mivel hogy az munkát ad az embereknek, én hallgattam, de csalhatatlan biztossággal megéreztem, hogy ha bármit mondanék is, még csak nem is hallgatnának rám, csakis egymással volna megbeszélni valójuk, én nulla vagyok. Talán azt is állíthatom, - bár groteszkül hangzik s ellentmondásnak látszik, - ilyenkor akár Marxot is idézhettem volna, már persze az elsüllyedt világ Marxnak pontosan megfelelő tudósát.

Egyszer végig kellett néznem, hivatalos minőségben, egy eretnek megkínzását s kivégzését. Az eretnek azok közé a szerencsétlenek közé tartozott, akik gondolkodnak a jelenségeken, s itt-ott valamire ráeszmélnek. Ez az ember azt hitte, hogy ő a trachomának nevezett szembajról állapított meg valami hasznosat; nem sokat, csupán annak a gyanújának adott kifejezést, hogy a trachoma és a tisztátalanság közt alighanem van valami összefüggés és ha ez így áll, akkor a tisztaság védekezés lenne a trachoma ellen.

Ilyenféle gondolatai, de mondom inkább csak gyanúi támadtak az eretneknek s gyanúit úton-útfélen kikotyogta. Akikkel beszélt, azok közt akadtak olyanok is, akik kapiskálták a dolgot, de azért a kezükkel elhárító mozdulatot tettek, mintha - a mai pestiek tempója szerint - ezt mondták volna: e-e-etyetyetyetye! Mások semmit sem tudtak felfogni abból, amit az eretnek magyarázott nekik, vitatkoztak vele, megdühösödtek és szitkok és fenyegetőzések közt otthagyták. Minderről én az eretnek pörének tárgyalásán értesültem, ahol mint íródeáknak följegyzéseket kellett tennem a tárgyalás menetéről. Papbírák ítélkeztek az eretnek fölött:

- Hogyan értette azt a tisztaságot? - kérdezte a főpap. - Miféle tisztaságra gondolt?

Szerettem volna odasúgni a vádlottnak: «Naponta ima a szent krokodilhoz, - ezt értettem tisztaságon, helyesebben a lélek tisztaságán.» Persze, súgnom nem lehetett. De megmondom azt is, különben sem súgtam volna. Mert semmi biztosságom nem lehetett abban, hogy az eretnek majd tovább is csak a maga esze szerint beszél s ha nagyon okoskodok azzal a súgással, egyszer csak elárul s bejelenti, hogy én zavarom őt, befolyásolom s rosszhiszemű feleletekre akarom rábírni. Ahogy én az eretnekeket is ismerem. Szóval csak vágyat éreztem, hogy súgjak, de nem súgtam, nem súghattam és nem is súgtam volna. Az eretnek így felelt a főpap kérdésére:

- Tisztaságon ezt értettem: mindennap mosdani, a szemhez nem nyúlni, különösen piszkos kézzel nem, és külön törülközőruhát használni.

Az egész bíróságot elöntötte a fölháborodás. Kipirosodtak, a szemük tágult, a szájuk kinyilt, némelyik még a fogát is csattogtatta, majd hogy a vádlottra nem ugrott s majd hogy le nem harapta a fejét.

Aránylag még az elnöklő főpap maradt legnyugodtabb, ő csupán ragasztott kecskeszakállát tépte le izgalmában, mire ki kellett mennie a teremből s szakállát újra fölragasztania. Amikor megint megjelent s elfoglalta helyét, igen nyugodtan adta fel a további kérdést:

- Hogyan gondolta maga azt a mosdást? Hogy talán a víz elriasztaná Rá-t, a napistent, aki szembetegséggel bünteti mindazokat, akik a szemükkel vétkeznek, mert oda néznek, ahová nem szabad?

Megint szerettem volna súgni, hogy legalább egy kis ravasz fordulattal enyhítsen sorsán a vádlott: «Igen, így értettem, mert Rá, a napisten, egyszersmind a tűznek is istene s a víz ellensége a tűznek, azaz ahol a víz, ott nincs hatalma a tűznek.» Legalább ennyit, ha ez már kétes értékű mentség is lenne.

Az eretnek azonban a maga esze szerint beszélt. Beszélt a váladékról, mely a kézzel, a piszokkal, a közös törülő ruhával a beteg szemből eljut az egészséges szembe. A főpapot különös ellágyúlás tarthatta hatalmában azon a napon, mert határozottan segíteni akart a szerencsétlen tévelygőn. Így szólt:

- Nem veszi-e észre, hogy ha úgy történne a megbetegedés, ahogyan maga tévesen gondolta, - még ezt is úgy mondta hogy gondolta, - akkor a betegség nem a szentséges Rá igazságos büntetése lenne, hanem valami másnak, valami anyagnak s valami véletlennek a következménye.

- Igen, úgy gondolom, hogy a betegség nem Rá büntetése, - felelte konokul a vádlott, aki, úgy látszik, lelkének mélyén magát már régen a tűzhalálnak szánta.

- Elég! - tört ki a fölháborodás a papbírákból, hangos szóval, de egyszersmind zagyva zúgás formájában valamennyi jelenlevőből is. Még magam is kénytelen voltam holmi halandzsát mormolni, mert a hallgatás tüntetés lett volna, s olyasmit mondogattam halkan és szaporán, persze egyiptomi nyelven, mint magyarul: kiszela méra bávatag.

Az eretneket kínzásra s elégetésre ítélték. Az ítélet végrehajtását is végig kellett néznem, azaz inkább csak végighallgatnom, mert a papirusz-lapról föl sem emeltem a tekintetem. Hallgatnom kellett azonban az áldozat jajveszékelését, majd órák múlva elhaló nyögéseit és sóhajait. Hallgatnom kellett a csöndet, mely a jajveszékelések sorozatai közt feszült s irtózatosabb volt a jajoknál is. És hallgatnom kellett - s ez volt a legirtózatosabb! - a jajveszékelést, nyögést és sóhajokat kísérő kórust, a kéjes hörgés kórusát, melyhez hasonlót mindnyájan hallottunk már, mindjárt megmondom, már mondom is, hogy mikor: a papbírák, de mind a jelenlevők, úgy nyöszörögtek és nyávogtak és vonítottak, mint - nem, nem a kutyák, hanem a macskák. Igen, igen, arra gondolok, a macskák párosodására.

Ettől kezdve a mindennapi autoszuggesztív gyakorlataimat megháromszoroztam s még mélyebben hallgattam. Ha találkoztam egy ismerőssel, s az azt kérdezte, hogy hogy vagyok, még erre a kérdésre is igen tekervényes választ adtam. Azt hiszem, ez a közlésem sem szorul bővebb magyarázatra. Hiszen ha valaki egy ilyen kérdésre, egy ilyen hogy vagy-ra azt válaszolja, hogy jól, - ez méltó írígykedést kelthet állapota iránt, vagy pedig gúnynak is minősíthetik feleletét; ha pedig azt feleli, hogy rosszul, - akkor a kérdező ezt gondolhatja: úgy, rosszul van rosszul érzi magát, tehát nincs megelégedve közállapotainkkal.

Most már végre elmondom az életveszélyt is, melybe kerültem. Egy este, amikor épen fekvőhelyemre indultam, egy kis gyepes területen át bandukolva szemben találtam magam egyik pap-tudósunkkal. Illendően és alázatosan köszöntöttem - két kezemet magasra emelve s mélyen meghajolva - s tovább akartam menni. De ő, amikor már megindultam, utánam kiáltott:

- Várj csak, fiam!

- Parancsoljon.

- Hallgass csak ide. Óriási dolgot födöztem föl. Nem is dolgot, hanem dolgokat, többet ennél, a világot. Épen most jöttem rá a világ szerkezetére, a nyitjára, s ez oly izgalommal töltött el, hogy kell valakivel, egy emberrel, egy emberi lénnyel beszélnem.

Érzik, amit én rögtön megéreztem? Érzik a decrescendót? Valakivel, - na, valaki, az talán mégsem vagyok. Tehát: egy emberrel, na, még annál is kevesebbel: egy emberi lénnyel! Ennyire becsültek engem már Egyiptomban is. A pap-tudós így is folytatta:

- Hát épen te akadtál az utamba. No de nem baj, talán jobb így. Mert fölfedezésem még nem érett meg arra, hogy tudós társaimmal közölhessem. Elmondom neked, mire jöttem rá. Azt hiszem, megértesz, hiszen régi gyanúm, hogy te nem vagy olyan ostoba, mint amilyennek mutatod magad.

Ezen a ponton is elárulhattam volna magam, de én csak mosolyogtam. Sőt, elhallgatással se szépítsük a dolgot, hülyén mosolyogtam.

- Hát hallgass ide!

- Csupa fül vagyok - s megerősítésül meghúztam a saját jobbfülemet.

Persze, hogy rosszat sejtettem. Szentisten, akarom mondani Rá, Izisz és Oririsz, mi lesz, ha ez valami igazságra bukkant, teszem fölfedezte a nehézkedés törvényét.

- Egész este figyeltem a holdat. Nem is figyeltem, hanem csak úgy néztem. Erősen néztem, enyhén néztem, elnéztem róla, majd vissza néztem rá. Egyszerre csak valami régóta szunnyadó gondolat kelt életre az agyamban.

Itt követtem el az első óvatatlanságot. Nekem akkor ezt kellett volna kérdeznem: hol? Ő megismételte volna, hogy: agyamban. Nekem erre el kellett volna szörnyednem, sajnálkoznom rajta s figyelmébe kellett volna ajánlanom Szut-Ra-Meszt, aki a leghíresebb orvosunk volt. Én mindezt elmulasztottam s neki alkalma volt folytatni:

- A hold gömbölyű. Érted? Amint nézem, hát látom, hogy gömbölyű!

- Értem, - szóltam el magam vészesen.

- Na látod, mégis csak értelmes ember vagy te.

- Pardon, pardon, - kaptam észbe, - igenis nem értem.

Ő azonban már nem bírta magát tűrtőztetni, beszélnie kellett, tehát már nem hitt nekem s folytatta:

- A hold gömbölyű. És fényét a naptól kapja.

Igen, igen, ujjongtam föl legbelül és titokban, s olyan kíváncsiság lobbant föl bennem az iránt, hogy mi a tudós pap gondolatmenete, hogy eszközök híján milyen észleletei vannak s hogyan jutott megállapításaihoz, hogy azt hittem végem van, inkább választom a kínhalált, de nem bírom már, nem hallgatok tovább. A saját fellobbanásomtól megrémültem. Tiltakozni akartam a badarságok ellen, de elszorult a torkom s nem tudtam hangot adni. Pedig tisztán láttam, hogy ebből nagy baj lesz. Ő nem törődött velem, neki csak tárgy voltam, holmi elektromosságvezető, akin át izgalma elcsitul, s beszélt tovább:

- A hold gömbölyű. Fényét a naptól kapja. Mindig azon az oldalán világos, amerrefelé a nap áll. A nap áll! A nap végtelen nagy. Sokszorta nagyobb mint a föld. Izzó tömeg és gömbölyű. A föld is gömbölyű. És nem áll! Fordul önmaga körül és kering a nap körül: A hold kisebb, mint a föld. Ezt nem érted, úgye? Mert nem úgy kisebb, ahogy te érted. Hanem ide hallgass!

El akartam futni rémületemben. De fogta a karomat, erős volt, mint a dühöngő őrült s nem engedett.

- Ide hallgass. Az első ötletem abból a megfigyelésemből eredt, amit egy tengeri utamon tettem. Egy távoli vitorlást figyeltem, mely a nyilt tengeren úszott s mely felé mindjobban közeledtünk. Eleinte csak a vitorláinak felső része látszott...

- Nem, nem, nem! - ordítottam s kitépve magamat karjaiból, elrohantam.

Azon az éjszakán nem aludtam. És balsejtelmeim hamarosan valóra váltak. A pap-tudós - név szerint Nem-Mat-Ra, - két hét múlva a vérbíróság előtt állott. De nem csak ő egyedül, hanem még huszonegy vádlott társa, mindazok, akikkel az utóbbi napokban érintkezett, köztük én is.

Valamennyien eretnekséggel, vallásgyalázással, tévtanok terjesztésével, hazaárulással, istenkáromlással, Egyiptom hitelének rontásával, a magántulajdon elleni izgatással, szeméremsértéssel, rágalmazással, bűnpártolással, közbotrányokozással és kihágással voltunk vádolva.

A tárgyalásról pontosan nem tudok semmit, illetve csak azt tudom, ami a tárgyaláson velem történt. Utolsónak hallgattak ki. Nem sokáig faggattak, legföljebb félóráig. Nem csak hogy ügyesen viselkedtem, hanem szerencsém is volt. Mert arra a kérdésre, hogy hol születtem, valami egészen sajátságos szórakozottság folytán azt feleltem, hogy Apostagon. A bírák már ezen is nevettek s az egyik csudálkozó kézmozdulat kíséretében mondta:

- Olyan város nincs is.

A személyi adataim felvétele után következett az érdemi rész, ez így folyt le:

- Beismered-e, hogy Nem-Mat-Ra Krisztus előtt 1562 május 20-ikán este fél tizenkét órakor először veled közölte bizonyos új fölfedezéseit?

- Beismerem.

- Mondd el hát, miről beszélt.

- A holdról és a napról s ha jól emlékszem a földről is, - feleltem egyelőre értelmesen, hogy azután is higyjenek nekem.

- Mit mondott a holdról?

- Azt mondta, hogy ő rájött arra, hogy amikor a holdat nézi, akkor ő gömbölyű.

A főpap nem állhatta meg mosolygás nélkül. A többi papbírák is nevettek.

- Talán nem egészen így mondta, - folytatta a főpap még mindig mosolyogva.

- Pontosan így mondta!

- Talán azt mondta, hogy ő azt fedezte föl, hogy a hold gömbölyű.

- Azt nem is fedezhette föl.

- Miért nem?

- Mert ami nincs, azt nem lehet fölfedezni.

A papok fokozottan figyeltek, egyik-másik bólintott a fejével.

- No de ő mégis azt állította, hogy ilyen fölfedezést tett. És megállapítást nyert az is, hogy te arra a kérdésére, érted-e ezt, azt felelted, hogy érted. Igaz-e ez!?

(Hogy hol a csudában kémkedhetett az a szemfüles besúgó, mikor ott álltunk a kunyhóm előtt elterülő gyepes földön, s a közelben még csak egy bokor sem volt!)

- Hogyne, kérem. Persze, hogy igaz. Hiszen ezt könnyű megérteni.

Moraj zúgott végig a termen.

- Akkor mondd meg nekünk, mit értettél és hogyan értetted, amit értettél.

- Hát csak úgy értettem, ahogy mondta. Hogy ő gömbölyű, amikor a holdat nézi. Biztosan lekuporodik, gondoltam és egész gömbölyűre zsugorodik.

A bírák egymásra néztek, szinte tanácstalanul, azután megint elkezdtek nevetni. De nem valamennyien. Az egyik sovány, sápadt bíró láthatóan bosszús volt. Talán már sejtette, hogy ez a zsákmány alighanem kicsúszik a karmai közül. Egy másik bíró, aki úgy nevetett hogy a könnyei is kicsordultak s elmosták a szeme alá zöld festékkel, festett csíkokat, hirtelen abbahagyta a nevetést s lemondóan legyintett, ami azt jelentette:

- Hagyjuk, hisz' ez tisztára hülye.

Az elnöklő főpap azonban nem tágított olyan könnyen:

- A napról mit mondott Nem-Mat-Ra?...

- A napról, a napról, a napróóól. Hogy a nap világít.

- Azt tudjuk, de azt nem mondta. Illetve máskép mondta, ennél többet mondott.

- A napról, a napróóól...

- Hát mit mondott a hold fényéről?

- Ja igaz! - és a homlokomra csaptam, - tudom már. A napot is tudom. Azt mondta, hogy a hold éjszakára kölcsönkéri a fényt a naptól. Este kölcsönkéri, reggel aztán visszaadja.

Erre olyan hahota tört ki, hogy a főpap csendre intette a bírákat s a termet kiürítéssel fenyegette meg.

- A földről is beszélt Nem-Mat-Ra?

- Csakis a földről beszélt, kérem.

- Az imént azt mondtad, hogy a holdról és a napról is beszélt.

- Nem, kérem alázatos tisztelettel, a földről beszélt, mert ott álltunk, tetszik tudni, azon a gyepes földön, amely a kunyhóm előtt terül el.

- Nem értetted a kérdést, - folytatta a főpap azzal a végtelen türelemmel, amellyel az ember a másik ember életére tör. - A földről, a mi földünkről, erről, amelyen élünk.

- Értem. Azt mondta, hogy a föld a naptól kapja a világosságot.

- Ezt tudjuk. De mást is mondott. Mit mondott a föld alakjáról?

- Hogy egész szép alakja van.

- Szóval. hogy olyan gömbölyű, úgye?

- Nem, hanem tányéralakú.

- Ezt mondta?

- Mondani nem mondta, de én mondom.

- Helyes. A föld valóban tányéralakú. És mozog?

A főpap tehát még egy utolsó kísérletet tett, hogy beugrasson. Most jut eszembe - sajátságos képzettársulás! - az agyaras tigris; az elől is forogtam, brontozaurusz koromban, szemben akartam vele maradni, kapkodtam a lábaimat s csapkodtam jobbra-balra a farkammal, az is be akart ugratni, de be is ugratott. Most így mozogtam, akarom mondani feleltem:

- Hogy mozog-e? Erről még nem gondolkoztam.

- És mit gondolsz most?

- Hogy mozog-e, mozog-e? Hát ha Ámon, aki a földet a hasán tartja, mozog, akkor a föld is mozog.

A főpap intett, hogy kihallgatásomat befejezték, az őrök vezessenek el.

Félóra múlva kihirdették az ítéletet. Valamennyi vádlottat elítélték, egy részüket, köztük Nem-Mat-Rá-t kínzásra s utána elégetésre, más részüket élve eltemetésre, egyedül engem mentettek föl. A főpap még meg is dícsért, de hogy mit mondott, arra már nem emlékszem, illetve a nagy öröm miatt nem is tudtam figyelni a szavaira, mindössze ennyi került a fejembe s ennyi maradt benne: de azért tisztességes ember. A sovány, sápadt papbíró most mosolygott, észrevettem. Némi kis félelmet még gerjesztett bennem a mosolya, de azért nagyon nem zavart s őszintén megvallva azt gondoltam, többször egymásután: pukkadj meg!

Így éltem én Egyiptomban, nem is túlságosan rosszul, bár egyszer-kétszer, különösen Nem-Mat-Ra esetével kapcsolatban, ily «könnyen végzetessé válható» kalandokon estem át.

És most, néhány közbeiktatott életecske után, újra élek. Immár nem csak huszonegy esztendő óta - most 1935-öt írunk, - hanem ötvenkét esztendő óta. És nem minden veszély nélkül. Mert hogy mikor «áll veszély a házhoz», azt - néhány tízezeréves tapasztalat után mondom, - sohasem lehet tudni. Nemrégiben is megesett velem, hogy találkoztam az utcán egy ismerősömmel s az azt kérdezte tőlem: hogy vagy? És épen úgy nézett rám, mint egy egyiptomi, vagy mint középkori életemben Clementius barát, akiről nem is beszéltem. Vagy mint zebra koromban a kígyó a csalit közül. Bár mosolygott. És én, súlyos megfontolások, végtelen sok tapasztalat s óriási gyakorlat után, nem is legjobban oldottam meg a pillanatnyi helyzetet. Mert váratlanul, szinte rajtaütésszerűen ért a találkozás. Felelni persze nem feleltem a kérdésre, de hirtelen ötlet híján csak úgy tudtam elhárítani, hogy ezt az egy csöppet sem újszerű ellenkérdést tettem föl:

- Hogy vagy te?