Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 4. szám · / · KÜLFÖLD

François Gachot. [+] : Aragon: A bázeli harangok

A jövendő irodalomtörténésze bizonnyal Valéry esetével veti majd össze az Aragon-ét, mint két generációnak két különböző megnyilatkozását. Míg az első húsz évig hallgatott s azalatt tiszta szellemi spekulációkkal foglalkozott, Aragon, a dadaisták, majd a surrealisták ifjú vezére, 1926-tól fogva azért fordított hátat az irodalomnak, hogy pusztán és kizárólag forradalmi tevékenységének élhessen. Mindaz, amit azóta írt, egyedül ebből a szempontból értékelhető. Azóta megjelent verskötetei forradalmi hitének a kifejezői, oly fegyelem gúzsába kötve, amely egy a művészi öngyilkossággal. Éppen ezért félő volt, hogy írói hivatása s társadalmi eszméi közt Aragon sose talál majd összhangot; félő volt, de csak a Bázeli Harangokig, amely ennek az összhangnak a megvalósítása.

Persze, ez a regénye sem idegen az ő forradalmi eszméitől. Itt, ebben az új könyvében, amely magyarul is megjelenik, Aragon már nem él az oly könnyű, voltaire-i hanggal, amely első könyveinek, Anicet-nek vagy a Panorámá-nak volt a fővarázsa s amely a ponyvairodalom fogásait csúfolódva s agyonutánzón magasabb síkra vetítette. Épp oly kevéssé találjuk itt azt a merész, sőt kegyetlen modort, azt a szédítő virtuozitást, amely meg a Paysan de Paris s a Libertinage novelláinak a lényege s amely Aragont korának egyik első stilisztájává teszi. De azért, mint írásmű, ez az új könyve is elsőrangú, sőt, bár szándékolt szárazsággal s minden művészkedés nélkül ír, soha, még egy könyvében sem mutatkozott ennyire írásművésznek. Épp oly kevéssé mondott le társadalomromboló hevéről: tanú rá a regénynek Bonnot-ról, az anarchistáról szóló fejezete. Forradalmi költeményeivel s fiatalkori irodalmával szemben, ez a regény egy érettebb, egy gazdagabb élet eredménye, - olyan mint egy szüntelen és előttünk készülő műalkotás, amelyben nem eszmefantómok, hanem húsból és vérből való alakok mozognak az időben és a térben, akiknek a problémái nem párt- és nem osztályproblémák, hanem a mi életünknek, a mi mai életünknek a problémái. E regényt, amelynek cselekménye 1900 tájékán, Diana históriájával kezdődik és, mint a címe is jelzi, a világháborút megelőző bázeli nemzetközi kongresszussal zárul, a szokványos regényesztétika széthulló szerkezetűnek tartaná, mert hisz Diana története, négyszáz lapból az első száz lap, inkább csak bevezetésül szolgál a tulajdonképpeni hősnő történetéhez. Azonban ez az első rész, a polgárság e kegyetlen kritikája s Diana, e társadalom legraffináltabb teremtménye, csak alapul, csak háttérül szolgál Catherine-nak, a tulajdonképpeni hősnőnek regényéhez, Catherine-éhoz, aki a mai kornak talán legragyogóbb jelképe s a francia regényirodalomnak, talán a Stendhal Sanseverinája óta, egyik legcsodálatosabb nőalakja. Nem tudjuk, mit csodáljunk inkább ebben a szép georgiai nőben: a valóságát, amely már több, mint puszta írói kitalálás, vagy pedig a szellemiségét, amely a valóságnál is magasabb. Oly időben, a mi időnkben, amely főképp botrányokban, pénzügyi és magánbotrányokban gazdag s amelynek főtámaszai az álszentesség és a megalkuvás, Catherine magát a szabadságot, a nyíltságot, az odaadást, ennek a mi korunknak egyetlen nagyságát képviseli. Tragédiája már családjában, anyja szeretetlenségével kezdődik s akkor tör ki egészen nyíltan, mikor egy sztrájk alkalmával szembetalálja magát kedvesével. Ettőlfogva Catherine már ugyanabban az álomvilágban, ugyanabban a különös társadalmi fantazmagóriában él, mint aminőt Aragon már a Paysan de Parisban is felidézett. Anarchikus kísérletei, egy sztrájkban való részvétele, amellett, túl a nemi mámoron, a férfi örökös keresése és a gyógyíthatlan magány, mindenütt még akkor is, amikor a látszat szerint egy közösséghez tartozik, - mind megannyi állomás Catherine emberi szabadsága felé, amely azonban nem annyira benne, mint inkább a regény végén, Clara Zetkin alakjában éri el legteljesebb megvalósulását.

 

[+] François Gachot, e cikk szerzője, tiz év óta tartózkodik Budapesten. Mint az új francia irodalom munkása és ismertetője, François Gachot ez évtized alatt számos magyar hívet szerzett kedves íróinak és költőinek, főkép a Nyugatban közölt kisebb-nagyobb cikkeivel, amelyek közül az első, Cocteau-ról, ép tíz éve jelent meg e hasábokon. Amellett mint a Nouvelle Revue de Hongrie s a Mercure de France munkatársa, a mi irodalmunkról is állandóan beszámol a franciáknak - s oly időkben, amelyek, legalább is a politika terén, nem voltak mindig a legkedvezőbbek a francia-magyar kőzeledésre, az ő eleven, értékes és fáradatlan munkássága legalább a szellem terén próbálja elsimítani a félreértéseket.