Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 4. szám

RÉDEY TIVADAR: AZ ÉPÍTÉSZ FIA

Ne szólj halottról, mondj elköltözöttet,
így kegyesebb a szó: mint kötözött seb
pólyázó vatták melegén sajog.
Versem, te is ily pólyázón idézzed
az ifjan elment, régi épitésznek
nevét, kinek véréből vér vagyok, -

nevét amelynek siri kőbe vágott
betűivel indultam én világnak,
s fakultas fényük máig rámvetik, -
úgy hordom én e gránittömb irását
nevemben, hogy mint félbetört imádság
eljusson a megváltó ámenig.

Még őrzöm egy-két századvégi háznak
tervét: megannyi büszke régi vázlat, -
a kéz kihült, de rajza még lobog!
és perlekedve a bénult halállal,
itt minden él, mozog, magasba szárnyal;
futó párkányok, fürge oszlopok!

Itt mindent még a kezdet láza leng át,
friss hit feszíti a mestergerendát,
és minden pillér: szándék és remény -
de terv, de terv csak! Nézem most ijedten:
terveztem én is, s mitsem épitettem,
még annyit sem, mint jó apám, szegény.

Csak alapoztam, - azt is mind kiásták
a vadvizek, s tervem teherbirását
a kezdet kezdetén hibáztam el,
vagy léha oromdísszel bibelődtem,
mig káprázatba ködlött szét előttem
a palota, melynek falára kell.

Mert jaj, tetőig-jutni törpe lélek
útját mi jelzi? tervek, törmelékek:
szakadt párkányok, csonka oszlopok, -
mert jaj, apám, már látnod kell, mi gyatra
reménnyel épitettél rám, fiadra,
ki örököddel így sáfárkodott;

ki épitészapának elbukott, korcs
utóda csak s a sorsa Ikarosz-sors
(bár gyávább mint a gyászröptű görög!) -
s ki hitte bár, nevednek templomot rak:
minden tervével hamarabb leroskadt,
mint a gránitkő hamvaid fölött.