Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 2. szám · / · FIGYELŐ

Lesznai Anna: SZ. KASZAB ILONA VERSEI
Füst Milán átdolgozásában

Kaszab Ilona verskötete nem csak különös és izgató document humain, mely a lírai társszerzőség érdekes problémájára hívja fel figyelmünket A Panasz zsoltáros hangja, a Titok méltóságteljes bánata s a szerelmes versek lendülete megkapnak szépségükkel. Ez a szépség több és kevesebb is, mint amit versben megszoktunk. Váratlan merészsége a nyelvnek avat itt olyan szólamokat költészetté, melyekkel csak a próza él. Képek, melyek éppen köznapiságuk által válnak sejtelmessé, mint a népmesék földszagú csodái. A rekvizitumok meghittsége növeli a varázst. A varrótű szemünk láttára alakul át bűvös szerszámmá:

«Tűmet arany fonállal fűzöm s azok fürgén csillogók...
S ott ülök enyéim közt varrogatva, nehéz hajfonattal
S békét árasztok, hol nincsen béke...
S hogyha betegem van: énekelni kell.»

Az új dajka parasztos duruzsolással egyenest Csipkerózsa világából nyit be hozzánk:

«Oly vén vagyok már, mint egy vén bokor,
A hajam, mint a holdvilágos este, oly fehér,
Vagyok az özvegy nénike, csak morgok mindenér...»

S a Csillag, a költőnő égi és metafizikai testvére, úgy búcsúzik, mint egy cihelődő vándor:

«Lángolt magának s azzal Isten áldjon!
Nem látja többé senki őt e tájon...»

Másutt meg azt mondja Kaszab Ilona önmagáról:

«Nem voltam én boldogtalan,
Csak épp hogy mindenért kesergő...»

Ilyenféleképen magyarázza magát az ember, ha megnyitja a szívét a szomszédasszonynak. A pontos rajzú néha majdnem kulináris konkrétségű képeknek, a mindennapi szavaknak és egyszerű kijelentéseknek patétikus felmagasztosulása jellemzi ezt a költészetet. S ha azt mondtam: többet és kevesebbet kapunk az átlagosnál ebben a kötetben, úgy erre a «több»-re, erre az eredeti frisseségre gondolok, mely az élet kenyérmorzsáit át tudja menteni a lírába és meggazdagodik a hétköznapok szegénységén. A «kevesebb» helyett egyenlőtlenebbet lehetne mondani. Mert elragadó versek mellett kerül akárhány, melyet csak egy hasonlat, egy ízes szó vált meg a mosolyogtató együgyűségtől. Vörösmartys zenéjű indulások gyerekszoba-illatú rigmusokkal csengenek ki, a népdal talpraesetten bájos ütemét torz és zordon sorok szakítják meg. Nem olyan értelemben egyenlőtlenek ezek a versek, mint más költők sikerültekkel kevert gyengébb alkotásai. Minden költő költészete ural valami törvényt, stílusra és rendre törekszik. Kaszab Ilona verseit nem mérhetjük megírójuk művészi szándékához: mert szándéktalanok, mint az alkonypír, mint a mosolygás. Mindenekelőtt hiányzik belőlük az a költői tulajdonság, melyet a legáltalánosabbnak nevezhetünk: a hiúság. Ennek a nemes hiánynak köszönhetjük, hogy ezek a versek, még a leggyengébbek is, vonzók és érdekesek a maguk természetességében. Ez gátolja meg azonban végleges művészi kialakulásukat is. Kaszab Ilona csak addig és annyira költő, amíg neki ez a lelkiállapot fáradság nélküli gyönyörűséget okoz; elernyed, elejti magát, amint ösztönös impulzusa kihágy. Nem rostál, nem mérlegel, nem törekszik más kompozícióra, mint arra, amely érzései, ötletei időrendbéli egymásutánjából ered. Miért is fáradna? Hiszen csak önnön gyönyörűségére énekel s nem annak a keserves metafizikai hiúságnak kényszeréből, melyet Ady fejezett ki tökéletesen: «Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak.» A költő egész élete beleolvad ennek az exhibicionista szenvedélynek szavakkal sistergő kohójába. Kaszab Ilona e világból való asszonyéletét csitította, tüzelte dalával, mint a szerelemtől megrészegedett madár. De nem azonosította sorsát verseivel. Különös és megható tanuságtételt tesz verseinek kristálytiszta céltalanságáról az is, hogy őszhajú matróna koráig sohasem lépett velök a nyilvánosság elé. S mikor végül is rászánta magát leközlésükre, tette ezt nővéri szeretetből, bátyjának szánva őket születésnapi ajándékul. Szerény és hiúságmentes gesztussal kísérte ezt az elhatározását is: Füst Milanra, a tiszta és megtántoríthatatlan művészetű költőre bízta verseit, hadd öltöztesse ő végleges köntösbe asszonylelke őszinte és remek dadogását. Füst Milán rászolgált az odaadó bizalomra, mert Kaszab Ilona versei megőrizték a mester kezében is eredeti varázsukat, az önkéntelenséget, a közvetlenséget épúgy, mint a királyi pátoszt s a tébolyult lendületet. Egy céhbeli költő talán szégyenlette volna ezeket a szélsőséges kilengéseket. De éppen ez a varázsa ezeknek az asszonyverseknek, hogy a dilettáns negédessége nélkül, nyersen ontják a lélek mélyén kialakulatlanul zsongó lírát. S ámulva látjuk, hogy a valóságos poétikus révület nem a hivatásos költők kizárólagos területe: mindannyiunké a gazdag csodák, csak nem eszmélünk rájuk. Kaszab Ilona megtalálta őket és továbbadta, amit Istentől kapott, anélkül, hogy a művész sajátos erőszakosságával hajszolná a teremtést tökéletesedése útjára. Füst Milán, éppen mert a legtudatosabb elrévültek, a legerőszakosabb gyöngédek egyike: meglátta és megbecsülte Kaszab Ilona lírájának szent tökéletlenségét. Így kapjuk kettejük kezéből a legszeretnivalóbb ajándékot: beletekinthetünk az emberi léleknek abba a titokzatos mélységébe, amelyben az élet és a művészet csíralevelei még összeborúlva szunnyadnak.