Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 2. szám · / · REMÉNYI JÓZSEF: A MODERN AMERIKAI SZÉPPRÓZA

REMÉNYI JÓZSEF: A MODERN AMERIKAI SZÉPPRÓZA
II.

Minek tudható be ez a változás, amelynek tünetei már a háború előtt jelentkezni kezdtek? Az amerikai irodalmi álomlátók megdöbbenve állapították meg, hogy amíg a költészet terén Amerika olyan nevekre hivatkozhatik, mint Edgar Allan Poe, Walt Whitman és Emily Dickinson - szóval nevekre, amelyeknek jelentőségét világviszonylatban is el kell fogadni -, addig a széppróza és főként a dráma terén Amerika képzeletének és tehetségének nem tudott kellő kifejezési formát adni. Ebből arra következtettek, hogy a lírikusok, akik egyéni sorsukon át találkoznak az egyetemességgel, sokkal őszintébbek voltak a próza- és a drámaíróknál. Az utóbbiak őszinteséghiányát arra vezették vissza, hogy az amerikai társadalom esztétikai éretlensége és nyárspolgári türelmetlensége megakadályozta az írókat abban, hogy könyörtelen, de művészileg egyensúlyozott megfigyeléseiket és élményeiket kifejezzék. Elvégre a regényíró a maga egyéni érzékenységén kívül a társadalom és az ember nyers anyagával foglalkozik s könnyebben sérti meg az olvasó hiúságát és előítéleteit, mint a költő. S ez áll a drámairóra is.

Az átlagamerikai éretlenségéből következett, hogy mesterkélt és természetes optimizmusa, kedélyhiányból eredő sikerláza, a szépség igazságával öntudatlanul takarékoskodó természete nem tűrte meg azt az írót, aki infantilizmusának (ha olykor rokonszenves volt is) hibáira rámutatott. Az író elsősorban alkotó szellem, s csak azután a remény vagy a lemondás eszköze. A tucatamerikai elvárta az írótól, hogy a tömegízlés vetülete legyen, s miután a tömegízlés az optimizmus körhintáján kábult el, ennélfogva az írónak is rá kellett ülnie erre a körhintára. Mark Twain saját kijelentése szerint azért lett humorista; mert szomorúságáért nem fizetett volna a közönség. Herman Melville azért hallgatott el, mert nem volt olvasóközönsége. Az átlagamerikai még ma is irtózik a bánattól és a cinizmustól, s az előbbit érzelgősséggel s az utóbbit bizarrsággal helyettesíti. Arra is kell gondolnunk, hogy a civilizációt könnyebb teremteni, mint kultúrát, mert a civilizáció az emberi önzés szorgalmának és leleményességének alkotása, a kultúra ellenben az emelkedettebb önzésé és mélyebb jelentőségű képzeleté: az éneklő, színes, hasznosságon túli önzetlenségé. A civilizált ember megvalósított álma a felhőkarcoló; a kultúrált emberé a felhőkarcoló esztétikai értelme. Amerikának nagy utat kellett megtennie, amíg eljutott oda, hogy betekintsen a szenvedésnek nemcsak élettani és közhelyes okaiba, hanem bonyolult lelki okaiba is, s hogy az űzérkedés Istenre kacsintgató környezetében meglássa az örök eszme s az egyetemes ember irodalomban és művészetben megnyilatkozó szándékát és eredményét.

Ám a lelki érettségben kikristályosodó okon kívül, amelynek magától értetődően jó ideig csak az írók és kritikusok ébredtek tudatára, más okok is hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai irodalom szellemében s nagyjában az alkotások értékében is változás következzék be. Amerika, az «újvilág», mint a demokratikus irányelvek gyakorlati alkalmazója, csakugyan új volt európai relációban. Az az amerikai hitvallás, amely szerint minden embernek jogában áll a boldogságot egyéni hajlamaiból eredő tulajdonságaival keresni, mindig inkább elmélet volt, mint valóság; mindamellett az átlagember, akinek egyénisége is tucat s aki végül is gazdasági kényelemboldogságát hajszolta, igen gyakran úgy érezte és úgy érezhette, hogy a maga látókörének megfelelően könnyebben és szabadabban mozog az amerikai Egyesült Államok területén; mint bármelyik európai országban. Az állam alig avatkozott magán vagy gyakorlati életébe; az átlagember pazar színt úgy sem várt az élettől, csak munkaalkalmat, a holnap gazdasági reményét s a holnaputánnak azt az ígéretét, hogy gyermekeinek különb sorsa lesz nálánál. S Amerika soká, még esztendőkkel a háború után is, ezeket az igényeket úgy ahogy ki tudta elégíteni. Igaz ugyan, hogy már a múltban is a prosperitást időről időre a gazdasági zűrzavar tehetetlenségének nyomottsága követte, de ebből a gazdasági kórságból az ország hamar kigyógyult s a prosperitás idején, a házvásárlás, telekspekuláció és autóvezetés örömében, a legtöbb ember elfelejtette a tegnap kínját és bizonytalanságát. Maga a yankee-amerikai a méretek és gazdasági előnyök valóságának és illuziójának hatása alatt hazáját «Isten országá»-nak nevezte. Ilyen alapon a mindenféle népekből kialakult s a nemzeti egység erkölcsét még alig érző néptömeg az Úr kiválasztott kegyeltjének tekintette magát. Az évszázadok előtti puritánok tiltakozása az európai osztályuralommal és vallási türelmetlenséggel szemben az idők folyamán azzá a meggyőződéssé vált, hogy az amerikai demokrácia, mint kollektív tényező s mint az egyén helyzetének javítója, fölényt jelent az európai maradisággal szemben.

Közben új elvek, új szociális eszmék vagy a középkort visszakívánó irányzatok kezdték foglalkoztatni az emberiség elégedetlen s ennélfogva gondolkodó részét. Amerika fokozatosan kénytelen volt meggyőződni arról, hogy a jeffersoni eszmék emberi mélysége és tárgyilagossága, amelyekben temérdek a rousseaui visszhang, a modern kor gazdasági eltolódása, a gépek érvényrejutása, az osztályellentétek kihangsúlyozása következtében megszűnik új lenni a világ általános problémáival való viszonylatban. A felhőkarcoló eredmény volt, de nem cél; a dollár kitünő vásárló eszköznek bizonyult nagyon sokáig, de nem volt arányban a legtöbb ország pénzegységével. Amerika God's country lehetett, de a többi világrész népe, sőt az amerikai kontinens többi országainak lakossága nem lakhatott jól attól a ténytől, hogy a tucatamerikai nagyjában, nem egyszer hivalkodva, meg van elégedve sorsával. Gondolkodó amerikaiak már a háború előtt megfigyelték és megállapították, hogy az amerikai prosperitás nem egyértelmű a világ népeinek boldogságával. Az a körülmény, hogy a tizenkilencedik században Henry George single tax nevű szociális filozófiájával a korlátlan amerikai individualizmus elé sorompót akart állítani, arra vall, hogy magának az amerikai gazdasági életnek alkata sem volt tökéletes összhangban a demokrácia elméletével. Már a háború előtti írók mindgyakrabban hangsúlyozni kezdték, hogy az amerikai optimizmus nem a lélek ujjongása, hanem a siker valóságának vagy lehetőségének hiúsága, vagy pedig oly természetű egyűgyűsegé, amelyben van ugyan jóakarat, de a jóakaratnak nincs távlata. Mennél inkább észrevették az írók az amerikai demokrácia fogyatékosságait s a mély, szenvedélyes öröm hiányát az amerikai életben, annál merészebben tették ezt a kérdést szóvá s a mai időkben elérkeztek odáig, hogy nemcsak tárgyi bátorságuk figyelemreméltó, hanem művészi ösztönük és képességük is.

Egy másik ok, amely ugyancsak megmagyarázza az amerikai irodalom irányváltozását, az írók tiltakozása az angol irodalom majmolása ellen. A helyzet ugyanis az, hogy bármennyire függetlenítette is magát Amerika 1776-ban Angliától, a szellem terén igen soká megmaradt az anyaország gyarmatának. Még ma is gyakori, hogy a Galsworthy Forsytejénél műveletlenebb angol polgár, aki maga szellemiekkel alig törődik, a tünődés magányában önmaga igazolására szellemi fölényt hangoztat a vele egyvágású amerikaival szemben. A fölény magyarázata a hagyomány közeli gyökere, s az a tudat, hogy lám ettől a gyökértől a tengerentúli telepesek leszármazottai sem tudnak megszabadulni. A tizenkilencedik században a new englandi metafizikusok egy része, teszem fel James Russel Lowell, vagy az ismert amerikai költők közül Henry Wadsworth Longfellow, tulajdonképen amerikai talajba ereszkedett angol epigonok voltak; műveltségükben az oxfordi iskolázottság eszményét tartották szem előtt, általában az angol felfogásnak azt a lényegét, hogy a klasszikus képzettség a gentleman gondolkodás és modor egyik elengedhetetlen feltétele. Ez magában véve nem lett volna baj, a lelki egyensúly ítélőképességének támasza is lehetett, ugyanakkor azonban szellemi téren épen a legkülönb amerikaiakban, mondjuk a teremtő írók és költők bizonyos hányadában, alacsonyabbrendűségi érzést váltott ki, aminek az lett a következménye, hogy az alkotó ösztön rovására érvényesült az angol minta alapján kialakult műveltség. Ma már a tizenkilencedik század angol ízlésén kérődző írók és költők anakronizmus-számba mennek nemcsak az angol, hanem a közben megváltozott amerikai irodalom területén is. Mindehhez hozzájárult még az a tény, hogy az idők folyamán az amerikai slangből új nyelv fejlődött, amelynek irodalmi viszonylatban ép olyan a jelentősége, mint annak az olasz népnyelvnek volt, amelyet Dante fedezett fel a maga részére irodalmi célokra.