Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 2. szám · / · SZERB ANTAL: BUDAPESTI KALAUZ MARSLAKÓK SZÁMÁRA

SZERB ANTAL: BUDAPESTI KALAUZ MARSLAKÓK SZÁMÁRA
Margitsziget.

A keskeny parkban, hol jobbra is, balra is láthatja felcsillanni olykor a Dunát, a múlandóság folyamát, a szinte már túlságosan szép virágágyak között, az alsó és a felső vendéglők között, itt szoktunk gyermekek lenni és itt szoktunk megöregedni. Itt öregedett meg a pestiek legnagyobb költője, Arany János is. Ő ugyan nem szerette Pestet, visszavágyódott a falujába, mint egy nagy indián törzsfőnök, és keserű volt:

Szülőföldem, Szalonta,
Nem szült engem szalonba':
Azért vágyom naponta
Kunyhóba és vadonba.

De a pestiek annál jobban szerették és szeretik ma is. Benne megtisztulva látják a saját életformájukat. Arany János is józan volt és dolgos, ő is szerette a pénzt és hogyha békében hagyják, mint a pestiek. Uram, ne higgyen az ujságíróknak. A pesti ember becsületes és megbízható, és Arany János a költője, a leglelkiismeretesebb magyar költő.

Ezek az ő tölgyei. Itt üldögélt, kapcsos könyvével a kezében, és írta belé az Őszikéket. Ez a két kosfejű valami itt a tölgyektől jobbra és balra, műemléktől szokatlan lényegszerűséggel fejezi ki Arany hőskölteményeinek ősi, belső erdőzúgását. Azt hiszem, a kúnszentmiklósi hunn lelet darabjain találták ezeket a kosfejű motivumokat. Ez nem utólagos mithológia, Uram, ez igazi, mint a bölény az Állatkertben.

Még ezt hallgassa meg kérem, ezt a pár sort, hogyan írt Arany János a szigetről, és önmagáról és a mulandóságról, amely itt kétoldalt folyik:

A négy fűz elárvult sarjai tán élnek
Ma is, oltalmában fej'delmi személynek,
Ki, hogy e szép sziget rászálla idővel,
Beszövé nagy multját virányos jövővel.
S hagyta, hogy a környék agg fülemiléje
Éneke utolját ott elzengicsélje,
Azután hallgatva ott várja halálát,
De kövessük Toldit és a rege szálát.Agg fülemile!