Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám · / · FIGYELŐ

Farkas Zoltán: KÉPZŐMŰVÉSZETI IRODALOM

A Karácsony előtt megélénkülő könyvpiacon megjelent új könyvek között idén a képzőművészeti vonatkozású művek szokatlanul nagy számmal szerepeltek. Örvendetes jeléül annak, hogy közönségünk enémű érdeklődése állandóan növekvőben van és az ebbe a körbe vágó elméleti, életrajzi, történeti, avagy lexikális munkák egyaránt számíthatnak olvasókra.

Az elméletet egy széles rétegek számára készült, kitünő mű képviseli, Lyka Károly «Képek és szobrok» c. könyve. (Singer és Wolfner.) Méltán sorakozik a szerző eddigi népszerűsítő művei mellé mert egy a képzőművészet csodálatának szentelt, megértésére és élvezetére tanító hosszú élet gazdag tapasztalataiból merít. Bevezetésül akar szolgálni a műélvezésbe, olyan szempontokat nyujtani, melyek tudatossá teszik a gyönyörködést. Még pedig fölötte szemléletesen, mert fejtegetéseit mindig egy vagy két, a szöveg mellett látható műalkotás elemzéséhez kapcsolja. Ilyen könyvre, melynek nyugaton se szeri se száma, nálunk valóban nagy a szükség; mert közönségünk jókora része könnyen hajlik arra, hogy a képzőművészeti alkotást idegen szempontokból ítélje meg. Lyka könyve szinte játékos könnyedséggel vezet végig a leglényegesebb kérdéseken, kerüli a nehezen érthető elvonásokat. Kristálytiszta, könnyen felfogható fogalmazásban adja elő mondanivalóját sőt igen élvezetesen is: az olvasó úgyszólván észre sem veszi, hogy a tárgy a forma, a kompozíció és intuició kérdéseivel alaposan megismerkedvén mennyi hasznos útmutatással lett gazdagabb.

Az életrajzi művek közül elsőnek Ferenczy Valér visszaemlékezéseit említem atyjáról, Ferenczy Károlyról. (Nyugat-kiadás.) Festészetünk e nagy alakja. kinek jelentőségét napról-napra növekedni látjuk, emberi tulajdonságaival is nagyon vonzó, választékosan előkelő egyéniség, kitől minden durva hétköznapiság idegen volt. Fia mély szeretettel és a kivételes embernek kijáró tartózkodó tisztelettel emlékezik rá vissza. Leírja külső megjelenését, végigvezet pályájának határpontjain, elemzi művészetét, álláspontját a művészet kérdéseivel szemben; megrajzolja magas műveltségének képét és végül összeállítja művészi hagyatékát, amennyire csak lehetett, művének katalógusát is megpróbálja feljegyezni.

A ma annyira divatos életrajzi művek között Ferenczy Valér emlékezéseit előkelő hely illeti meg. Mély szeretete sehol sem válik elfogult bálványozássá és éppen e tárgyilagosságával, a magukban is súlyos tények helyes beállításával ér el mély hatást. Ferenczy Valér higgadt folyamatossággal, kellemesen, jól ír, írását - akár csak atyjának nemes művészetét - választékos jellegzetesség teszi élvezetessé. E formai előnyök mellett nem csekély értéket ad emlékezéseinek az, hogy a benne közölt számtalan adat és megfigyelés nemcsak Ferenczy Károly egyéniségének alapos megértését és részletesebb kirajzolását teszi lehetségessé, hanem a magyar képzőművészeti élet egyik nagy korának számos vonatkozását is megmenti az utókor számára, amely nem lesz kénytelen ezeket képzeletével rekonstruálni.

Ezt gyakran meg kellett tennie Harsányi Zsoltnak, aki «Ecce Homo» címmel ezer oldalon írta meg Munkácsy Mihály életrajzi regényét. (Singer és Wolfner.) Munkácsy élete hálás téma, mindenképen alkalmas tárgy egy regényes életrajzhoz. Tele van romantikus elemekkel, kezdetben meglepő fordulatokkal köti le az érdeklődést, párizsi évei alatt pedig tömérdek szállal fűződik a XIX. század végének kultúrális és társadalmi életéhez.

Legnagyobb festőnkről eddig részletes, összefoglaló életrajzzal, vagy műtörténeti és kritikai méltatással nem rendelkeztünk. Emlékezései csak serdülő koráig terjednek. Malonyai könyve alantas és haszontalan. Sedlmeyer emlékezései pedig egyoldaluak és fogyatékosak. Harsányi tehát letarolatlan mezőt talált maga előtt, amiben nem csekély része van annak, hogy Munkácsynak mintegy hatvan festménye Amerikába jutott, ezek ismerete nélkül pedig becsületes tudományos művet írni róla aligha lehet. De ez az akadály Harsányinak nem állhatta útját, hiszen nem kritikai értékelést, hanem regényes életrajzot törekedett írni. Ahol hiányoztak az összefüggések, rábízta magát képzeletére, átmeneteket teremt, beszélgetéseket; eseményeket költ. A kép, melyet ekképen Munkácsyról rajzol, a hagyományosnak felel meg: asztaloskodása, hirtelen szerencséje, párizsi pazar élete, felesége házsártoskodásai, műkereskedőinek kapzsisága, viselkedésének exotikus elemei, művésziekben pedig «őstehetsége» azok a megszokott motívumok, melyekre Harsányi művének hatását építi. Ellentétben Ferenczy Valér választékos tartózkodásával, gyakran nyúl közönségesebb eszközökhöz is, amiben persze hű tanítványa a regényes életrajz külföldi művelőinek. Például a szerelmi ügyekben nem sokat törődik azzal, hogy a szereplők még nem is olyan régen éltek és ivadékaiknak aligha lehet kellemes efféle ügyek leplezetlen szellőztetése, sőt gyakran éles kiszínezése. Művészi problémák persze jóval kevésbé kerülnek szóba, pedig Munkácsy életében igen nagy szerepet játszottak az olyan külsőségeken túl, hogy az aszfaltot néha puszta kézzel mázolta fel vásznaira. Harsányinak valamiképen hiányzik kellő távlata témájához, két kézzel dúskál benne, fraternizál hősével, akit végesvégig Miskának nevez. Ez a Miska pedig egyáltalában nem problematikus számára és Harsányi olyan jóízűen mutogatja furcsaságait, mint a vásári artista foglalkozásának szerszámait. Ez a mód azonban aligha fog ártani könyve népszerűségének, mert friss előadásban tömérdek érdekes adatot közöl és a közönség nem is nagyon bánja, ha a regényes életrajz a genius helyett a gyönge embert tolja előtérbe, akivel könnyen pajtáskodhat.

A történelmi művek közül ezúttal Liber Endre kitűnő munkájával foglalkozom, mely Budapest szobrait ismerteti. Vajjon van-e valaki olvasóink között, aki a főváros szobrait valóban ismeri? Alig hiszem. Megszoktuk, hogy Budapestet Lyka Károly találó szavaival a «beteg szobrok városának» nevezzük, néha fennakad szemünk újságjaink szoborleleplezésekről szóló cikkein, de ismerni csak azt a néhány szobrot ismerjük, melyek mellett életünk útjai vezetnek és alkalmasint meghökkenünk annak hallatára, hogy Budapestnek 183 nyilvános helyen álló szobra van! Liber Endre, alpolgármester, szép és terjedelmes könyvében ezeknek a szobroknak történetét állította össze. Az olvasó el sem tudja képzelni, hogy Liber ezzel milyen fontos szolgálatot tett a művészettörténet ügyének, hogy mennyi érdekes és jellemző adatot szolgáltatott azoknak, akiket százéves szobrászatunk kialakulása érdekel. Könyvéből részletesen megismerjük a nehéz körülményeket, melyekkel szobrászainknak meg kellett küzdeniök, hogy egy-egy emlékművük végre felállításra kerüljön. A rendelők, a zsürik, a hatóságok fantasztikusan változatos hozzánemértésével és erőszakos beavatkozásaival kellett számolniok, úgyhogy műveik gyakori sikerületlenségét nemcsak tehetségük fogyatékosságának terhére szabad írnunk.

Liber könyve különben is elsőrangú kultúrtörténeti dokumentum. Megelevenedik benne száz év művészetének levegője: művészei, közönsége, közéleti nagyságai, újságcikkek, ünnepi beszédek, jegyzőkönyvek, csupa kissé hervadt, de fontos emlék, kedves és érdekes annak, akikhez képzőművészetünk küzdelmes élete közel áll.

Második kiadásban jelent meg a Művészeti Lexicon, melynek első kiadása óta tíz év mult el. (Győző-kiadás.) Felével megnőtt, egy kötetből kettőre hasadt. Az első kiadásnak természetesen sok fogyatékossága volt. Beosztása aránytalanságaiban különösen érezhető volt magyar anyagának lapidáris volta, pedig ez a része a fontosabbik: hiszen a külföldi adatokat egyebütt könnyű megtalálni. Az új kiadás, melynek létrehozásán negyven írónk fáradozott, mindenképen iparkodott a hiányokat pótolni, az aránytalanságokat megszűntetni és az elmúlt tíz év képzőművészetét szervesen beilleszteni. A legerősebben a magyar rész gazdagodott. Nemcsak sok száz új címszóval lett bővebb, hanem eddigi anyaga is erősen megnőtt. Így például az első kiadás csak tizenhárom sort szentelt Réti Istvánnak, míg az új már majdnem százat és körülbelül ilyen arányban hosszabbak a többi cikkek is, melyek az újabbkori magyar művészettel foglalkoznak: úgy, hogy az új kiadás e szempontból majdnem forrásmunkának tekinthető. Hibátlannak persze ez a kiadás sem mondható ami minden lexicális munkának jellemzője. Ma is vannak még aránytalanságai, de ennek és apró hibáinak felhánytorgatásával méltánytalan volna most a beléje fektetett nagy és fáradságos munkának jelentőségét csökkenteni. Éppen ellenkezően, arra kell rámutatnunk, hogy a lexicon új kiadása igen nagy szolgálatot tett a magyar képzőművészet ügyének és az egész művészet ismeretének is. Megbízható és jó vezetője a közönségnek a képzőművészet sok ezernyi kérdésében.