Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám · / · FIGYELŐ

Németh Andor: AZ «ÚJRAKÖLTÖTT» VERS
Disputa

Vannak sorok - sőt egész versek is, - amik az emlékezetben függetlenítik magukat minden esztétikától s olyanokká lesznek, mint a varázsigék. Hatásukat nem tompítja az ismételgetés, az anyagukkal hatnak újra meg újra, azzal, amik. Így van Vas István (s így vagyok én is) Füst Milán ifjúkori verseivel. Mozdíthatatlanul megrögzítődtek a tudatunkban, ki lehet rajtuk kötni, mint holmi szigeteken, amiken ugyan fekete viharok dühöngenek, de e levegőjük felvillanyozó. Abban is teljesen egyetértek Vas Istvánnal, hogy ezekhez a versekhez (amiket tulajdonunkba vettünk) hozzányulni nem szabad. Még a költőjüknek sem. Ez természetesen önzően szubjektív állásfoglalás, még akkor is, ha - mint írótársam a válogatott versekről írott áhítatosan elmélyedő tanulmányában - sorok összehasonlításával igyekszik elvi érvényességet szerezni csalódottságának.

Elvi tekintetben azonban a költőnek van igaza. A vers, még a legvarázslatosabb is, az alkotó szemszögéből nézve csak «egy» megoldás végtelen sok lehetőség között. Valéry hosszú évtizedek óta írja egy és ugyanazt a versét Narcissusról, amint a víz tükrében megpillantja magát s máig sem készült el vele. Mind csak töredék, vázlat, kísérlet ahhoz az észbontóan tökéletes vershez viszonyítva, amit a költő megvalósítani szeretne. A másik példa Yeats (vagy nálunk Szabó Lőrinc), akik nem javítgatják - hanem «újraköltik» ifjúkori verseiket, megváltozott, mai esztétikai meggyőződésük szerint. Példának Yeats-et idézem, már csak a két fogalmazás közé eső nagy időbeli távolság miatt is. A vers - The Sorrow of Love - első ízben 1893-ban jelent meg s akkor így hangzott:

«The quarrel of the sparrows in the eaves,
The full round moon and the starladen sky,
And the loud song of the ever-singing leaves,
Had hid away earth's old and weary cry.
And then you came with those red mournful lips,
And with you came the whole of the world' tears
And all the trouble of her labouring ships,
And all the trouble of her myriad years.
And now the sparrows warring in the eaves,
The curl-pale moon, the white stars in the sky
And the loud chaunting of the unquiet leaves,
Are shaken with earth's old and weary cry.»

S így hangzik a költő most megjelent összes költeményeiben:

«The brawling of a sparrow in the eaves
The brilliant moon and all the milky sky,
And all that famous harmony of leaves,
Had blotted out man's image and his cry.
A girl arose that had red mournful lips
And seemed the greatness of the world in tears,
Doomed like Odysseus and the labouring ships
And proud as Priam murdered with his peers;
Arose, and on the instant clamorous eaves,
A climbing moon upon an empty sky,
And all that lamentation of the leaves.
Could but compose man's image and his cry.»

Hogy a két verzió közül melyik a jobbik, lehetetlen eldönteni. A maga nemében mindakettő tökéletes. Az egyik romantikus, a másik klasszicizáló. Az elsőnek erősebb az érzékisége, festőibb, megkapóbb, a másik tömörebb, szikrázóbb.

Hozzáértőknek felesleges bővebben magyarázni, miben áll itt az átdolgozás. Az első megoldásban a gondolat alá van rendelve a holdas éjszakának. A másodikban (1933) a gondolat tudatosan munkálja verssé a csak kifejezés-anyagként kezelt természetet. A két verzió között az a különbség, ami az első Valéry- és a mai Valéry-versek között.

Füst Milánnak a saját verseihez való viszonya azonban nem változott meg abban a mértékben, hogy indokolttá tenné átdolgozásukat, mert nem élményeket vagy gondolatokat szublimál versekké, hanem a saját stílusának médiuma, amelyből a szó legmélyebb értelmében «előreláthatatlanul» merülnek fel versei látomásszerűen, kijelentésszerűen s olyan autoritással, mint másnál alig. S ugyanezekkel a tulajdonságaikkal nyügözik le, amennyiben lenyügözik az olvasót. Éppen ezért nehéz megérteni, mi lehet ezeken az önkényességükben is törvényerejű sorokon javítani vagy csiszolgatni való, mi lehet az az esztétikai szándék, vagy formai elgondolás, ami legitimálja a költő utólagos javításait? Szépségük, magukkal ragadó hatásuk az erejükben van, ami egyszer s mindenkori s amin a bíbelődés csak gyengíthet. Nyilván ilyesvalamit érezhetett Vas István is, amikor kegyetlenséggel, sőt, ha kimondatlanul is, a semmi erőszakkal vissza nem hozható alkotó pillanat iránti hűtlenséggel vádolta meg Füst Milánt.