Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · FIGYELŐ

RÉDEY TIVADAR: GELLÉRT OSZKÁR HARMADIK ÉVTIZEDE
Tíz esztendő. Válogatott versek - Nyugat-kiadás

Ez a karcsú verseskötet, mely mértéktartó szemelvényben s mégis gazdagon jellemző választékban költője nyarának állít emléket, az olvasónak nagy ajándék; a kritikusnak több annál is: nagy okulás. Ritkán eszmélhetünk rá ennyire magunkbaszállva a hamarkész kortársi elhelyezgetésnek, az előlegezett irodalomtörténeti magatartásnak ingoványára. Épen akkortájt, amikorról ennek a gyüjteménynek legkorábbi darabjai valók, széltére megindult a Nyugat első lírikus nemzedékének kritikai birtokbavétele, nem is jogtalanul, hiszen majd egy negyedszázad képe volt kibontakozóban s ennyi idő alatt már az epigonhad láncolata is eléggé szembeszökteti a magános csúcsokat. Gellért Oszkár külön helyét és magaslatát mindenki számontartotta (azt is, hogy e felé a csúcs felé nem a legsűrűbb a hegymászóforgalom, - csak azzal nem igen vetettünk számot, hogy ennek a tehetségnek tektonikus erői hegyrajzi számítgatásainkba még nagyon is beleszólhatnak. Lírájának negatív jegyei körül az akkori mérlegek általán durvább hiba nélkül is működtek: hogy az impresszionizmus kelendő divatjától mennyire érintetlen maradt, nem volt nehéz észrevenni, hisz a korirányzattól függő olvasói igényeknek is ép ezért volt oly kevéssé ínyére. Kritikusai azután ebből az archimedesi pontból szerkesztették meg felőle az első nyilvántartást; így lett a «legférfiasabb» költővé, a «valóságok» lírai megmunkálójává, égi titkokat megsejtető extátikus helyett földi titkokat kibeszélő puritánná. Kritikai érzékelése és értékelése kezdett lezárulni, már-már kéziköny-szellemben megrögzítődni.

Ugyanakkor maga a költő valójában még csak a küszöbére érkezik el az «önismeret pokoljárásá»-nak. Mostani könyvének mindjárt kezdő szakaszából valami feltűnő műhelyi nyugtalanság csap felénk, az írósága harmadik évtizedében járó költő izgatottan kezd faggatódzni a maga művészi természete, «roppant szenvedélyének áldott vagy átkos volta», költőségének multbeli, tisztázásraváró értelme s jövőbeli, talán még magasabb lehetőségei felől. «Lehet, hogy költő már csak voltam, Vagy hogy csak ezután leszek.» Nem perlekedik semmiféle nézettel vagy ítélettel, mely útjának állomásain fogadja, talán egyikünk sem ismert még alkotóművészt, aki annyira tisztelt volna minden véleményt, még balhidedelmet is, mint ez a magát tapsra sohasem illegető lírikus. Önmagában sem a pódium felé áradó visszhanggal támad elintéznivalója, hanem a tulajdon erőivel, melyek a Végrendelet időszerűségéhez megérkezett költőt azzal a boldog sejtelemmel biztatják, hogy: amire végrendelete valóban kihirdetésre kerül, hagyatéka még minden eddigit felülhaladó értékekkel lesz gazdagabb. Ritka önbizalom tartja egyensúlyban, noha távol minden önhittségtől, saját törvényeinek hű tisztelete. Költői rendeltetése felől még legzaklatóbb óráin is úgy kérdezősködik, hogy a kérdésekből kihallani a feleletet is: önmagamhoz kell hűnek maradnom, kapkodó szelekre nem foroghatok, irányokkal együtthaladni nem nekem való, a sietés sem kenyerem, a természet rendje nem tűr erőszakot.

Ebben a pontban mondott csődöt az egykorú kritika. Kevéssé vették számításba, hogy a Gellért-versek sikerének teljessége mennyire az alkotólélek és formálókészség érettségének fokától függ, s hogy aki annyira «beszédszerűen» vállalja a lírai vallomástételt, mint ő, az csak az emberi lélek érett mélységéből hozhatja fel mondanivalóját s csak azon az érett hangon közvetítheti hozzánk, mely a mondanivalóhoz nemcsak hogy pontosan talál, hanem azzal ímmár tökéletesen egyfogantatású. A boldog «beérés»-nek ez a folyamata még ebben az új, tíz év termését időrendben bemutató kötetében is nyomon kísérhető: abban is, hogy amit közöl, mennyire mindinkább a világ legősibb titkait érintő gondolatnak s a tudatlanul csírázó érzésnek, Babits Mihály szép szavával: «az ösztönök feledett édené»-nek világából való, - s abban is, hogy a gondolatnak s érzésnek versberendelése során mennyire mindinkább úgy ejti a szót, hogy verse necsak közöljön, hanem egyúttal mindig jelentsen is valamit. Ma már aligha jutna eszünkbe Gellért Oszkárt «a valóság költői» közé tessékelni, akiknek «elég a realitás». Új könyvében az egyes költemények körrajza nemcsak lezár és határol, hanem ugyanoly mértékben illeszkedni is kíván egymáshoz, hogy együttesük újra megéreztesse az egészet, melynek ősi teljességéből kiszakadtak, a valóságtörmelékeknek, még a talán fájó és badar realitásoknak is, újra megadja a boldog és bölcs értelmet. A művészetnek az a varázslata árad ebből a nyárutói florilegiumából, amelyről Stefan George beszél: «Der Zauber der zerstückt stellt neu zusammen».

Hanem ahhoz, hogy ezt a most már leplezetlenül megmutatkozó metafizikai hajlandóságát költészetében kiélje, egyáltalán nem kellett önmagából kilépnie, váltig megmaradhatott rég kialakított formái között, melyek - s ez épen nem paradox megállapítás - lassú tisztulással olyan egyszerűvé nemesedtek, hogy most már a százszor összetettebb és bonyolultabb tartalomért is bízvást helytállhatnak. De voltakép ugyanígy megmaradt régi témái mellett is, melyek csak most, a befogadásukra méltóvá lett formák keretében adhatják ki egész rejtett gazdagságukat. Így, visszamenőleg, Gellért Oszkár költészetének megelőző két évtizedét szinte hajlandók vagyunk kötetről-kötetre fokozódó lendületű nekikészülődésnek felfogni ehhez a harmadikhoz, valahogy úgy, mintahogy magában verseinek alkatában is már kezdettől fogva ily többszöri nekifeszüléssel szokott felemelkedni a verslényeghez, mely nála mindig úgy nyilatkozik meg, mint valami raffinált, a kibúvók lehetőségeit egyre jobban s végül teljesen kizáró vallatómódszerrel előcsiholt töredelmes beismerés. Ez a versalkati szembeötlő sajátsága viszi bele költészetébe azt a klimax lépcsőfokain magasbahágó célismeretet, azt az úntig hangoztatott drámaiságot, amelyet már első bírálói is észrevettek, noha szentigaz az is, hogy épen ennek egyoldalú kiemelése keverte a költőt ama lirikusi «exaktság» hírébe, amelyet megingatni most a Tíz esztendő verseskönyvének pusztán jelenségi benyomása is minden korábbinál hivatottabb tanúságtétel. Ez a drámaiság nem holmi színpadtechnikai, kiagyalt fogásokból, hanem az önmagát kemény és ellenálló «realitás»-rétegeken át győzedelmesen fölszínre dolgozó lélekből táplálkozik. Ferde nézet az - mert felületes látás eredménye -, mely a Gellért-versek valódi értelmét és jelentőségét ezeknek a legyőzésre váró akadályoknak felfedezésében és költői birtokbavételében ismeri fel, s nem az akadályok legyőzésére irányuló, mélyen spirituális ihletű erőfeszítésben.

Kisebb tehetség költői gyakorlatára ez a vaskövetkezetesség akár végzetessé is válhatott volna, vállalóját menthetetlenül alájavetve a formai megrögzöttség elviselhetetlen parancsuralmának, a művész indulatát a műves igényeinek. Gellért Oszkár formai tekintetben a meghódítás készségétől eljutott a lemondáséhoz, az aláhúzás művészetétől az elhagyáséhoz. Legfrissebb verseiben - mindenekfölött azokban, maiket Hajnali három című, utolsó könyvéből juttatott vezető szólamhoz új antológiájának eddig nem is sejtett sokdallamúságában - régi témái akárhányszor már a régi versalkat pántjai nélkül jelennek meg - vagy a régi pántoknak épen csak sejtetővé halaványult nyomával, mintahogy a forró-földövi növények fiatal levelei egyideig még magukon hordozzák rendeltetésük betöltésével fokozatosan elcsenevészedő védőburkaikat. Ilyen az egész kötetnek egyik vezetődarabja, a Krőzus a máglyán, ez még a régi hármas intonálást csengeti vissza, de szabályos strófái már nem a gondolatritmusra emlékeztető, több pontból nekirugaszkodó lendülettel hágnak egymás nyomába, pontos eresztékekkel egymásbafogodzó rendjükön egységesebb sodrú ritmus, valóban «Isten versének ritmusa» lüktet már végig és majdnem Tóth Árpádias rímlelemények diszkrét szöktetőin át halad előre s jut el a vers eszmei torkolatáig. A Megváltó sírjánál megtérő Két görög isten-nek mély szimbolumvilága többé már nem szerkezeti kaptatókat kínál a költőnek, a szimbolumokat sokkal művészibb, mélyebb szerephez: magával a témával való tökéletes azonosuláshoz juttatja teremtő képzelete, s már-már az epika nyugodt formáihoz közeledve, terzináinak higgadt gyűrűzésével fogja el és árasztja szerte a Föltámadás misztériumának világformáló erejét. A Severus is az önlelke «tétova» mélyeibe bátran bevilágító költő egyik legszerencsésebb percének terméke: régebben talán ehhez is ellentétes irányú fényszórók kereszttüzébe fogta volna bélyeges homlokú hősét, - most az örök Ég csillagtábora alá állítja. A Gellért-vers «édes új stílus»-ba hajló útjának eddig elért, legelragadóbb távlatú hegyi állomása pedig kétségtelenül a klasszikus bevégzettségű Zizegő, zümmögő. Tömör szépségű strófáiban, dallamosságukban is pörölycsapásszerű rímeiben egy tiszta és erős, önzetlen és stoikusan bátor költőlélek vall önmagáról, az alkony első, szelíden borzongató szelében a vérenvásárolt őszinteségnek jogos fényűzésével.

Fiatal költőink közt a vers nyelvi zenéjének s általán művészi hatásértékeinek nem sok a becsülete. Az impresszionista szín- és hangzásáradat idején olyan kevéssé népszerű Gellért Oszkárnak talán ezért is támadt soraikban annyira szembeötlő kultusza. Az ecsetek és húrok egyelőre kevésbé kegyelt szerszámokká váltak, a markokba inkább véső került. Ki is tagadná, hogy a komoly és fegyelmezett költő hatása az epigoncsilingelések és dekadenciamaskarák évadának ítéletzavarában valóságos lélekmentéssel ért fel? De mielőttünk a puritánság világcsalói sem merőben ismeretlenek s a művészietlenség puszta negativumában erényt látni hajlandók nem vagyunk. A Tíz esztendő Gellért Oszkárja most másodszor is beválhat tanítómesternek: figyelmeztethet arra, hogy a művész oldottság előkelő választékosságot is jelenthet, nemcsak pongyola elhanyagoltságot, nemkülönben arra is, hogy a szózene ősi és örök jogába lép, mihelyt dallamközösséget vállal a költő lelkének zenéjével s hogy a versművészet zenei titkai a lélek titkaitól épen nem idegenek, sőt emezeknek legtestvéribb hűségű bizalmasai.