Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · TÖRÖK SOPHIE: FLÓRA

TÖRÖK SOPHIE: FLÓRA
Egy jelentős nap története

Egészen megindító, mennyi érdeklődést tudtam már Flóráért kelteni, segítő baráti kezek nyúlnak felém, adatokat, okmányokat, leveleket tkapok mindenfelől. Ma egy bajai tanár, egy bécsi professzor s egy pesti tanárjelölt leveleit kaptam, hír és adat és könyvcím, meleg érdeklődés innen is, onnan is. Nem említve Nemzeti Múzeumbeli barátaimat, akik napokat képesek dolgozni a hirlaposztályon s a kézirattárban, hogy számomra valamit kibányásszanak.

Persze, végül megint csak adat, adat, már úgy érzem, hogy mint valami fenyegető ár jön felém, s majd elborít. Hálátlanul panaszkodom is emiatt, néha szinte csüggedés fog el.

«Nincs már örömöm a kevésben, mert elborított a Sok!» - szavalta egyik múzeumi barátom fülembe a nekem oly nagyon ismerős költő versét. Ez igaz is, már nem ugrálok örömömben egy-egy új titkot leleplező dokumentum megszerzésekor, adat, adat, új és több és sok - de még mindig nem tudom a lényegest. S nem bírom a bölcsek kövét, a mindent egybeolvasztót...

Egyelőre bányász vagyok, s minden erőmmel igyekszem a titokzatos Flórát, mint földbesüllyedt Vénuszt, kiemelni a mulandóság nehéz hamuja alól.

Ma reggel telefonhírt kaptam Edith barátnőmtől a Szépművészeti Múzeumból, jöjjek azonnal, nagy ujság! Meg van Flóra arcképe! az a bizonyos Barabás-rajz, a tündérkeszemű!

Különös izgatottsággal álltam meg képe előtt. Ahogy az ilyesmi mindig történni szokott, meglepődtem. Ez az arc más volt, mint ahogy elképzeltem, de szebb, jobb és édesebb. Faragott székben ül, megénekelt kicsi keze tekercset fog gyermeki ujjával. Fehér habos ingblúzt visel, sötét mellénykét, leomló dús szoknyát. A hajviselete egészen zavarodottá tesz, oldalt választott, egészen rövidrenyírt haja van, mint a mai eton-viselet, egészen olyan, mint az enyém! Akkoriban ez szokatlan lehetett, dobogó szívvel érzek valami egész különös jós-misztikumot ebben a közös hajviseletben.

Nem, nem így képzeltem, sokkal keményebbnek, hiúbbnak, öntudatosabbnak. Fürkésző arcomba félig gyermek-arc néz vissza, meghatóan édes és gyengéd tekintettel. Nem tudom, élethű kép-e? De ezeknek a bűbájos angyalka-szemeknek én is tudnék hinni! S az egész kis alak oly finom, oly apró és törékeny, oly félteni és siratni való!

- Nehogy elbőgd magad! - szól okos, nagy barátnőm, s én sietősen pakkolom ki fényképező masinámat. A tündérke itt él a múzeumban, egy nehéz paliszanderszekrény hétlakatos fiókjában - de én bűvös gépemmel ellopom őt magamnak!

Most már az arcát is ismerem és életének majdnem minden fontos állomását. Csak az írásait kell még felkutatnom, pár versét olvastam már, erősen remélem, hogy nem ezek reprezentálják őt. Egész biztosan írt ő jobbakat is, ki tudja, hátha egy egészen kíváló írónőt fogok felfedezni a világnak, dicső ősnőt, amilyet oly rég keresünk.

- Gyulai Pálnak van egy tanulmánya az ötvenes évekből, - mondja Mihály, - írónőkről, nem érdekelne ez téged?

- De még mennyire! - kiáltom, és sebes ujjakkal lapozok a könyvben. A tanulmány hosszú, egész kis füzet. Együtt olvassuk, növekvő élvezettel, ezek a régiek mégis csak jól értették a dolgukat. Pár oldal után már elhatározom, hogy ezt a pompás írásművet szószerint átveszem megírandó regényembe. Frappáns és csiklandozóan aktuális mű, nem árt, ha az emberek még egyszer elolvassák. Folyton arról beszél, amit én akartam mindig elmondani, egy-egy csípős mondata után kiáltani szeretnék örömömben: mintha csak azért írta volna a kedves öreg Gyulai méltánylatát az Írónőkről, hogy nekem ne kelljen e fogas kérdésbe beletörni a bicskámat. Kitünő fogás egy kezdő kutató számára! Hősnőm egész szégyelt ismeretlensége megszünt, hiszen hazánk egyik legbölcsebb elméje méltatta hosszas kritikára!

Sajnos, örömöm az olvasás folyamán egyre csökkent, a végén egészen le voltam sujtva. Amit most érzek, majdnem kétségbeesés. Valóban, ha rágondolok az elmúlt hónapokra, melyeket kizárólag Flóra-komplexumom ápolására fordítottam, azt kell hinnem, hogy nem voltam eszemnél. Ennyi időt és munkát pazarolni oly egyéniségre, ki «témáit ugyan korlátolt helyzetének gyengédebb húrjain választá ki helyesen! - de ezt aztán annál rosszabbul dolgozta fel», - mint Gyulai beismerni kényszerül! Sajnos, Gyulai Pálnak igaza van, ezt a nyálfátyolos, mélácska finomka költőnőt akartam én kiásni a hamu alól?

Mi szükségem volt nekem arra a szerencsétlen Arany-levélre? S mit szólna hozzám a bölcs Gyulai Pál, ha látna kora délelőtt a Múzeumkert környékén flangálni, aktatáskával a hónom alatt, mint megvadult írónőt, aki még hozzá nememnek korlátolt helyzetével sem vagyok tisztában.

A leverő olvasmány után bevonulok a fürdőszobába, amit sötétkamrának rendeztem be, előhivom Flóra arcképét. Haragszom rá s bosszant, hogy oly ostoba módon elérzékenyítő pillantása van szegénynek. Nyilván képzelődöm, de mintha könyörögve nézne rám, egészen megkapaszkodik a szememben. Mintha kérlelne, sürgetne, mintha kétségbeesett helyzetben volna! s csak én tudnék rajta segíteni! A szobában sötét van, fullasztóan eltömött ajtó és ablak, szorongó rosszérzésem van ebben a vastag sötétben, amit alig olvaszt meg tenyérnyi helyen a vöröslámpa híg fénye. E percben hirtelen átlátom, hogy számomra voltakép teljesen közömbös, jó író volt-e Flóra, vagy nem? Nem tudom, miért kell nekem foglalkoznom vele, ha ilyen jelentéktelen volt, csak tudom, hogy kell. Kívül józan vagyok, tele cinikus és profán fölénnyel, közben érzem, hogy szemeim ugyanazzal az érzelmes gyengédséggel pislognak vissza Flórára, amilyennel ő néz énreám.

Különben is, ha meg se írom a regényt, a múzeumba még be kell mennem. A kézirattárban egy hosszú pult rogyásig van rakva számomra kikészített könyvekkel, helyükre kell őket raknom. Azonfelül H. Gábor megígérte, hogy mára kikeresi nekem azokat a forrásműveket, amikből megtudhatom, miért párbajozott Gyulai Pál Tóth Kálmánnal?

Kedves asztalomnál, gyönyörű forrásmunkáim között elmesélem szörnyű kalandomat Gyulai Pállal. De amilyen lelkesen segítettek eddig, ép oly részvétlenek bánatommal. Persze, a férfiak mindig örülnek, ha egy nőt sikerül visszakergetni a főzőkanálhoz.

R. Mária vigasztal, gyengéd barátnő. Meglepetést tartogatott számomra: Flóra levelét Madách Imréhez, melyben a boldogult Madách Palinak arcképét kéri. Milyen szenzáció lett volna ez még tegnap!

A villamoson hazafelé R. Tivadarral és H. Gáborral jövök, mint rendszerint. Cinikus emberek, semmi tekintettel sincsenek gyászomra. Sőt mint aféle kaján kritikusok, kéjjel forgatják meg a tőrt sebemben. Szokásom szerint kicsit goromba vagyok emiatt.

- No, no! Jó lesz csínján bánni a kritikusokkal! - mondja Tivadar. - Aki abban a kellemetlen helyzetben van, hogy regényt ír, helyesen teszi, ha már jóelőre kimélyítí a kritikusokkal való barátságait!

- Barátságom olyan mély, hogy már nem lehet mélyíteni - mondom, tanácsa szerint rajongó arccal. - Különben is, én oly nagyszerű regényt fogok írni, hogy nem lesz szükségem a kritikus urak jóakaratára.

Gábor félkarral a villamos kapaszkodó-szíján csüng, másik karjával nyomatékos köröket rajzol a levegőbe.

- Én már látom, körülbelül mit lehet majd írni - kezdi. - Például mondhatnám, hogy a kedves költőnő ezuttal már a témaválasztásban is szerencsétlen volt. Sőt mondhatnám, ilyen hősnő kiválasztása, ilyen nagyvilági tündérke, a virágocska-felhőcske versikéivel már önmagában is jellemző a műre. Remekül le lehet majd húzni! - fejezte be egyetlen lendületes karmozdulattal.

Kritikusaim nevetnek, de én tudom, daróc alatt érző meleg szivük van. Az egyik például hetek óta fizeti a villamosjegyemet, a másik pedig, miután hamarabb leszáll, mindig nekem adja a saját jegyét, mert addigra én az enyémet laskává gyúrtam. Ily tények mellett mit számít a beszéd?

De azért nem hagyom magam. - Akkor miért töri magát napok óta? - kérdem -, hogy húsz évfolyam ujságból kihalássza nekem a Majthényi Fernand haláláról szóló tudósitást? Az őrült Fernand naplóját is maga adta nekem. A genovai torony öngyilkosa! Ilyen giccsel rontja el a nagyszerű regényemet!

- Á, hisz nem is halt meg - mondja Tivadar. - Csak olyan főzés volt tőle az a végrendelet, hogy Ilka végre elhigyje igaz szerelmét!

- Mostanában 105 éves lehet! - mondom merengve. Igy családias, meghitt beszélgetésben válunk el.

Délután a Pozsony kávéházba megyek, kritikusok, költők, regényírók, régi és új nemzedék törzsasztalához. A nap szenzációja, hogy közös barátunknak, Gyurinak, megjelent nagy történelmi regénye. Gyuri kicsit halvány, azt hiszem, szeretné, ha beszélnének művéről, de a kritikusok kara vésztjóslóan hallgat. Gyuri hónapok óta pihenés nélkül dolgozott nagy művén, valamennyien izgatottan vártuk a könyv megjelenését. Én eddig csak részleteket ismerek belőle még kézíratból, ezek elragadóak; hiába, prózát is csak költő tud írni tökéletesen! Gyuri egészen megható remegő várakozásában, kicsit ugratják is, mert megérzik, hogy fáradt idegességében most könnyű áldozat. Azt kívánom, bár tévedne ide valami lelkes, nyiltszívű Olvasó, hogy elűzné ezt a fanyalgó hangulatot. Persze, Gyuri eddig költő volt, szelíd és tiszta költő, ártatlan és ártalmatlan. Nem, igazán nem lehet egy költőt azzal vádolni, hogy tömegsikerre pályázik, sokezer példányszámra, új kiadásra, nagy honoráriumra. - Mindez azonban már kevésbé biztos egy nagy történelmi regény esetében, mely történelmi regény nem titkolja, hogy itt-ott a Háború és Béke kompozíciójához érez rokonságot, - ezt a glosszát egy épannyira fiatal, mint savanykás arcú úr mondta az asztal végén.

- Különben is - jegyzi meg egy únott hang, - unalmasak már ezek a történelmi regények. Mindenki történelmi regényt ír. Fogynak, mint a cukor. Könnyü dolog ez, akármilyen ócska történetet felöltöztetek negyvennyolcas huszárnak, vagy kuruc lázadónak, vagy árpádházi pogány vitéznek, s kész a nagyszerű történelmi regény.

- Maga is történelmi regényt ír? - kérdi tőlem egy törekvő essayista, - ezt a maliciózus kérdést ugyanavval a hizelgő lágy édességgel mondja, ahogyan mindig beszélni szokott, nyilván nem is tud másképen.

- Hogy van a Flóra? - kérdik erre többen, vídám kórusban.

- Nem tudom, hogy történelmi regény lesz-e? - mondom, - magam sem tudom, mit csináljak? Én is érzem, a történelmi regényforma csak ürügy az író számára, az embernek van egy pár hiányos adata, a hiányzókat aztán fantáziából vagy saját élményéből pótolja. - Most hosszabb vita kerekedik, vannak történelmi pártok és ellenpártok.

- És a nemzeti dokumentumok? - kérdi valaki. - Vannak események a népek életében, amit semmiféle egyéni élménnyel nem lehet behelyettesíteni!

- De legtöbbször egyáltalán nem biztos, - mondom én - nem biztos, hogy a megtalált adat helyes-e? Minden adat csak addig helyes, amíg véletlenül fel nem merül valami ellene. Például én megírtam egy fejezetet regényemhez, a Császárfürdő egyik szobájában játszódik, mikor Flóra férje halála után összepakkol, s harminc évre eltünik Magyarországból. Én ott leírom, hogy kimegy a kútra vízért, mert kávét akar főzni magának. Most a napokban ott jártam, ebben a szobában. Rendes emeleti hotelszoba, ahonnan nem lehet vízért menni a kútra. Ezt persze átírhatnám, nem nagy dolog. Engem mégis nagyon zavar valami, hogy itt a lényegben van a hiba. Mert például Palesztinába, ahol állítólag kegyszereket árult, nem mehetek, ottani környezetét ki kell találnom. De mégha mindenhová elmehetnék is, ahol hősöm megfordult, a lelkébe, gondolataiba mégsem látok. Megint csak ki kell találnom nevében valamit. De ha a mű lényeges részében fantáziámra akar támaszkodni, akkor tényleg nem látszik szükségszerűnek, hogy az ember történelmi regényt írjon. Nem is szólva, mily utálatos munka ez, ez a pepecselés öreg papírok közt, dohos hullaemlékek közt, egész megundorodtam ettől a döglött világtól.

Meglepő figyelmesen hallgatják váratlanul hosszú eszmei fecsegésemet. Én, míg beszélek, kellemetlen kényszerrel valami más dolgon is gondolkozom. Úgy érzem, nemcsak a történelmi forma feszélyez, maga az eddigi regényforma is úgy szorít merev korlátaival, mint valami kezem-lábam lekötő abroncs. Holott ösztönösen valami szabadságot keresek, valami korlátlan és konvenciótlan kibuggyanást. Végül akármilyen témából is lehetne remekművet írni. A végtelenségig változtatható szemszögek közül kell lenni olyan irányú szögnek, ahonnan nézve a legjelentéktelenebb élet is lenyügöző és drámai hatást ad. Megint azt az ideggyötrő bányász-ösztönt érzem: iszonyú erőfeszítéssel ásni, mélyre, mélyebbre ásni, hogy felhozzak valamit, amiről nem is tudom, mi lesz? Valami egészen friss, életerős formát keresek, melyben könnyen megfér minden lehetőség. Úgy érzem, valami élő és meleg dolog által oldhatom meg feladatomat, olyan élő és meleg energián át, amilyen én vagyok. Ha ezt az egész poros, halott világot a magam élő életén keresztülbocsáthatnám! Mi volna, ha nem Flóra életét írnám meg, hanem kutatásom történetét? Ily módon az olvasó végül is annyit tud meg Flóráról, amennyit én tudok!

Majdnem lázas vagyok az izgalomtól, új gondolatomat valósággal forradalminak érzem. De közben, míg otthon átöltözöm, (mert még egy íróbarátunkhoz készülünk teára), már valami kétely is kezd rágni. Kutatásom története? Ez annyit jelent, hogy azt a borzalmas tömeg írást, ujságot, folyóiratot, lexikont, levelet, amit Flóráért én elolvastam, az olvasóval is el kell olvastatnom. S reprodukálnom kell minden beszélgetést, telefont, látogatást, amit ebben az ügyben végezek. A dolog merőben valószinűtlen, - gondolom, s váratlan egy lófej jut eszembe, a Morgenstern-versből, ahol a professzor mondja ezt a lónak: a dolog merőben valószínütlen.

A mozgalmas, s jelentőségteljes napnak még nincs vége. Vacsora után egy kritikus barátunknál ülünk, családiasan a kerekasztal körül, s míg beszélgetünk, teáscsészék és szendvicsek cikáznak az asztal fölött. Flórával való elintézetlen ügyem monomániássá tesz, nem is tudok másra gondolni. A regénykompozíció új tervét említem, mely jobban izgat, mint szemembe hullt bogárka. De rossz hangot fogtam, érzem, hogy érdektelen dologról beszélek. Pedig milyen érdekes adat volt! Belezavarodom, s mind drámaibb részleteket rángatok elő, s tiltakozó akaratom ellenére naív és szentimentális bonyodalmat vázolok. Axel, a házigazda, mozdulatlanul függeszti rám szemét, most már tudom, ez a rebbenésnélküli, gúnyos tekintet zavarja önuralmamat. Különös szemei vannak, hidegen sugárzó tekintete, de pilláinak árnyékából egy szép és érzékeny gyermek szemeivel néz. Holott tudom, hogy sugárzó okosságában nincs szeretet, mintha a természet kétféle dolgot akart volna vele, a széptekintetű gyermekesség s a szadista kajánság együtt rajzolják arcvonásait. Ő könnyed telepátiával fölveszi zavaromat s egy fölényes pillantással nyugtázza, rögtön érzem, hogy félreért. Különös, mily megmagyarázhatatlan ez, hogy csak a megírandó mű érdekes! A kész könyv, amin már nem változtathatok, alig érdekel. A készülő műnek még tud segíteni a kritikus, - a kész regényről leadott bírálat nem jelent többet, mint egy konvencionális vizit. De Axelt állig öltözteti a kritikusi önérzet, óvatos, mint aki megkörnyékezéstől tart. Hogy magyarázhatnám meg neki, hogy sokkal többet, sokkal lényegesebbet akarok tőle minden kritikusi babérnál: születendő művemet akarom. A készülődésnek ebben a vajúdó lázában mit segíthet nekem, hogy a már kész munkáról mi lesz a véleménye? Mintha összes erőimmel azon fáradoznék, hogy akinek szerelmére vágytam, majd halott arcomról mondhassa el, hogy szép voltam!

Míg beszélek, türelmesen rámfüggesztett tekintete úgy követ, mint fotografáló gép, egy kifogástalan műszer precizitásával és érzéketlen tárgyilagosságával. Egy régi szégyen emléke zavarodik most föl bennem - egyszer valami társaságban Beethovenről beszéltem neki, lelkes zenebarát stílusban érzelmes hülyeségeket. Olyasmit, hogyha a Kreutzer szonátát hallom, legszebb szerelmemet érzem megelevenedni. Szeme akkor is türelmes volt és sugárzó, de mérhetetlen megvetést sugárzott. Hidegsége feldühösített: mit érez maga, ha remekmű előtt áll? hogy lehet ily közönyös arccal ítélkezni nagy szépségek felett? - kérdeztem. - Én, ha új remekművet ismerek meg, elhelyezem a naprendszerben, tudom, hogy van, s számolok vele.

E dermesztő szavaira emlékszem, míg arról a szerencsés ötletemről beszélek, melynek érdekes és szokatlan technikájával akarom megírni regényemet. Erőlködöm, hogy e trouvaillet könnyed fölénnyel adjam elő, borzasztóan vágyom rá, hogy kimozdítsam bosszantó közönyéből. Végre sikerül egy feldobott félmondatban megcsillantani, mit is akarok Arca tényleg csupa érdeklődés lesz, hirtelen felugrik, papírt s ceruzát hoz, s ott, a teázó asztal sarkán kezdi felvázolni a kompozíciót.

- Képzeljen el egy kúpot, egyszer így szeli: kört kap. Aztán nagyobb kört, így szeli: romboid. Minden fejezet más, egy essay, egy elágazás, egy naplórész, egy mellékalak, notesz. Minden könnyed legyen, minden fejezet külön ötlet, semminek sem szabad ismétlődni. Gondoljon a kúpra, minden szelet más mértani test, a rétegek keresztmetszetben szelik egymást, az elágazások szeszélyes menetéből mégis folytonos a mese szövevénye.

Számomra ez csupa halandzsa, rémülten érzem, egy szót sem értek abból, amit mond.

- De mégis, hogyan közlöm az olvasóval, hogy ez a rész most kúp, ez meg ellipszis, vagy parabola? - kérdem megfeszített gondolkodással. De amint kimondom, már érzem, hogy szörnyen blamáltam magam, látom, oly szánakozva néz rám, mint egy hülyére. Gondolataim az előbbi friss villanások után elnehezednek, agyam súlyos és ragacsos, mint vastag kenyértészta. Ugyanaz a lemondó fáradtság fog el, mint gyermekkoromban az algebra-órákon. Sohasem tudtam beletörődni alsóbbrendűségembe, de erőlködésemből csak szörnyű fejfájás lett - egy villanásnyi értelmet sem fogtam fel soha. Ezeket az üres mértani játékokat sem értem, fogalmam sincs, mit akarhat velük? Micsoda kínos ötlet, hogy amikor én érdekfeszítő regényt akarok írni, ilyen rémálom-idéző kúppal és hyperbolával ijesztget engem!

Furcsa, de közben mégis elhiszem, hogy többet tud nálam és képes segíteni nekem. Ha nem is értem, mit akar, feszült figyelemmel hallgatom minden szavát s úgy raktározom el őket agyamban, mint bemagolt varázsigéket: értelmüknek tudata nélkül, de hasznosságuk biztos hitében. Alázattal belátva értelmem csődjét, teljesen ösztöneimre bízom magam. Most egy ismerős világban vagyok, mindjárt jól kapcsolódom, s könnyen tájékozódom akármerre. Igen, ez szép dolog, ez a hideg észmunka, ez az értelmetlen agyjáték képletekkel és matematikával - de nekem elérhetetlen. Azért mégsem fogok meghátrálni! Tudom, bennem szívós és rendíthetetlen türelem van, én mindent felszedek, elraktározok, ha nem értem, elteszem értelmetlenül. S amihez eszem süket, ösztöneim rejtelmes világából hozok feleletet. Egyszer mégis kivilágosodik bennem, hirtelen és munka nélkül. Ha egy év múlva lesz? Tíz év mulva? Én ráérek.

Mint minden élesebben exponált helyzetben, most is kínozni kezd valami kettéhasadásnak gyötrelmes érzése. Látom magamat - kivülem, mint dülledt pofacsontú, nehézkes nagy darab szőke német nőt, amint riadt ostobasággal forgatja vízszínű bamba szemgolyóit. Egyűgyű, ijedt arcáról lerí, hogy meg van rémülve a rázuhant értelmetlen komplikációktól, de az is látszik, hogy praktikusságra kitornászott ösztönei máris eszeveszett munkába fogtak: elcsípni, felszívni, magához ragadni e látszólag haszontalan holmiból minden lehetséges mennyiséget. Érzi a távoli haszon lehetőségét, nem tudja okát, de sebesen illeszkedik tényekhez, lehetőségekhez, elhatározásokhoz, durva realitásra fordítva le magának jelentőségüket, valami kétségbeesett, falánk létfentartási ösztöntől hajszolva.

Látszik, mindjárt sírni is fog, indok és belső szükségesség nélkül, hatásos utolsó fegyverként. Óh, szörnyű ez a német lány, ez az én üldöző démonom! Minden nőt engesztelhetetlenül gyűlölök, aki emlékeztet erre a fantómra. Alig tudom elűzni magamtól, csontjaimba ül és kifekszik arcomra. Felugrom s járkálni kezdek, friss mozdulataimtól leszakad rólam. Körüljárom a szobát, már visszataláltam magamhoz, az örvény összecsukódott.

Elvégre - gondolom - tagadhatatlan, hogy ostobának és nehézfejűnek születtem. Hogy mégis kiverekedtem magam a fényre, annál inkább az én dicsőségem! Könnyű a könnyűnek! Nekem minden gondolatért a sötétség démonaival kellett megküzdenem.

Látom, Axel Mihállyal vitázik, föl s alá járnak, mindaketten izgatottak és lelkesek. Axel meg-megáll, sebesen jegyez, karjaival kúpokat rajzol a levegőbe. Persze, rólam vitáznak, nem is rólam, a felmerült regénytervről, ami kétségkívül érdekes, mégha én nem is vagyok az. Szenvedéllyel vázolnak, összerakják, szétbontják elemeire s szavaik csillogva csattognak, mint megsuhintott csillagos ostor.

Én csöndben hallgatom őket. Minden szó fontos, ezt tudom. Ők játszanak, de rólam határoz minden mozzanat. Axel háttal áll nekem, s most úgy tűnik fel, mintha az éjjel-nappal magánhordott kritikusi tógája különös méltósággal redőzne vállairól. Komikus gyanum támad, nem képzeli ez az ember, hogy Mihály is, mint mindenki ezen a világon «megkörnyékezni» akarja őt, a Rettenthetetlent? Például: a kompozició-probléma csak ürügy; a cél, a regény kellő beajánlása kellő helyen. Van ennél fontosabb dolog a világon? nyomtatott vélemény a kitűnő kritikustól, örök sorok: «a jeles írónő új remekművel ajándékozta meg a magyar irodalmat...» Mely gyönyör! Misem természetesebb, hogy mindenki, még Mihály is titokban csak erre gondol, ha másról beszél is...

Édes illuziómból visszaerőlködöm a látható realitásokhoz. A két férfi nem únja el a vitát, látom, egymásnak beszélnek, rám se nézve, két gyakorlott kard méri össze magát, hogy tudnék én közéjük állni?

Megint egy emlék fátyolozza el előttem a jelent: ép így futkostak és vitáztak rólam ketten, Mihály és háziorvosunk, mikor operáció előtt álltam. Rólam volt szó kétségkívül, az én életemről, a vita fontos tárgya voltam, mégis némán ültem, megkérdeztetés reménye nélkül, hallgatva vitájukat, - ép úgy, mint most.

Akkor is rettenetesen féltem, de tudtam, hogy nem fogok meghalni. Most is félek, de izgalmukból látom, hogy fontos dolog történt velem, most már nyugodtan megindulhatok.

A szobában meleg van, valami édes és fülledt párával telített atmoszféra. A másik szobából csecsemő gőgicsélését hallani, a háziasszony, aki szemmel láthatólag már rég únja témáinkat, időnkint felkel, anyai mozdulattal nyúl telt melleihez s mikor visszatér, arcán az anyák agresszív büszkeségét hordja. Csak egy-egy családi vonatkozású szó röppen, mégis e kitakart testiesség különös idegen villamossággal zavarja az irodalmi vitát. Eszmék és kompozició, formarobbantás! új attitüd! - mindez vékony és lenge fátylakban úszik a plafon alatt, - a levegő, ameddig ülünk benne, vastag és testies; szüléssel, szerelemmel, táplálkozással, tejnek és száradó pelenkának vegyes illatával telített.

Már másról beszélünk, regényem terve egy kis papíron fekszik, egy kúp van rajta, keresztül-kasul átlózva és harántozva. Most már a folyóiratról van szó, fiatalok mozgalmáról, berobbanó tehetségekről, friss könyvekről. Észre sem veszem, a beszéd már hármasban folyik, a lidércnyomásnak vége van.

- Igen, - mondja Axel átmenet nélkül és támadóan néz a visszatérő asszony nagyvonású, nyugodt arcába, - igen, egészen más dolog az, ha az embernek olyan otthona van, ahol kulturális témákról beszélhet! Ha irodalomról beszélhet, ahogy ti beszéltek. Ha céljait és vágyait és terveit megbeszélheti a feleségével! De hát én! - és megvetéssel legyint.

Majdnem felszisszenek, példátlanul tapintatlannak és kíméletlennek érzem Axel szavait. Nekem evvel az asszonnyal semmi dolgom sincs, e téma kettőjükre tartozik s teljesen haszontalan volt pálmát nyújtani nekem saját asszonya rovására. De mily naív vagyok én, nem tapintatról, gyengédségről s egyéb ily szubtilis dolgokról van most szó, - az asszony arcára nézek, nehéz és sötét, mint egy hegy. Rögtön megérzem, mint egy belépő új lény jelenlétét: ellenség! Nem tudom, mennyit fog fel a dologból? kicsit mosolyog, de szemein átfut valami lobbanás - megérti, hogy itt egy másik asszony olyasmit tud adni az urának, amit ő nem adhat.

Sajátságosan megérzem, hogy ez most nem egy akármilyen elfutó pillanat, pontosan tudom: e percben földbehullt egy mag és egyszer ki fog kelni. Jósolni is lehet, hogy nem gyenge virág fakad majd belőle. Nemcsak Flóra születésének dátuma ez a nap!

Nincs kedvem a dologhoz, én nem tudok ezen a nyelven, nem is érdekel. Nem szeretem a női ellenfelet, hátulról szúrnak. De szemeink már surolják egymást, mint két kivont penge. Egy szó sem hallatszik, de mindenki érzi, hogy ez az a bizonyos kesztyűdobó pillanat. Vagy csak mi, asszonyok tudjuk? Sebaj! megtudják még férfiaink is idejében! Ki tudja, e kis harcból még nagy harc is lehet! megérezheti az egész magyar irodalom! az európai kultúra! átcsaphat Amerikára is! - ki tudja? Ez az asszony nem adja olcsón, látszik, nem közönséges hatalomvágy szorul benne.

Egész oktalanul nevetni szeretnék. Agyamban villámgyorsan végigfutnak a lehetőségek. - Flórának nem árthat! - gondolom megkönnyebbülten, s vállat vonva felveszem a kesztyűt.

Mit is fog tenni ellenem? Még több gyermeket szül? Összeveszíti férjeinket? több lekvárt tesz el télire, s rossz hírét kelti erényeimnek? Azt hiszem, ki fogom állni.

Érdekel ez az asszony. Voltakép most nézem meg először, jó típus, nem volna rossz regényem valamelyik mellékalakjául. Vachottné! - villan eszembe, a biedermeyer-pletykák asszonykrónikása! Látszólag kevés a hasonlatosság, de csak más korban élve, modoruk más. Ki lapozott Vachottné Emlékirataiban? Én Flórával kapcsolatban tanulmányoztam át e könyvet, mint hasznos és mulattató korrajzot s ezúttal felfedeztem a Petőfiné sorsát megpecsételő ős-sorsokat is. Amit Szendrey Júliáról az iskolában tanultunk, amit minden Petőfi életrajzban olvashatunk: e műből veszi eredetét. A legkompetensebb forrás: Petőfiné barátnője. Elragadóan ügyes intrikus és sikere páratlan: komoly tudósok generációkon át használták legfontosabb forrásmunkának rózsagirlandokkal díszített rágalmait. Miért is érdekel ez engem? Flórának, mint a kor sok asszonyának, ideálja volt Petőfiné. Flóra még öltözködésben is másolta őt. Regényemben portrét szeretnék adni három írófeleségről, kik különböző életük után egyformán szörnyű véget értek: Júlia, Fráter Erzsike és Flóra...

E dolgokra emlékezve még erősebb az érzésem, hogy mulasztást követtem el; valóban, az ilyenfajta asszonyok, mint Axel felesége, nem oly érdektelenek s nem is oly egyszerűek, mint a szellemi dolgokkal foglalkozó emberek gondolják. Mily meglepő külön világuk van, most érzem csak, mily keveset tudok ebből a világból. Mennyi hasznos dolog mellett megy el az ember közönnyel! Elhatározom, hogy ezentúl nagyon pontosan megfigyelem őt, szavait, váratlan fordulatait lejegyzem. Egy regényírónak nemcsak múzeumi adatokra van szüksége. Vannak örök típusok, mily különös szerencse, ha életből figyelheti meg őket az író.

Mosolygunk. - De hát miért nem ültök le? - kérdi köznapi kedéllyel.

Tésztát rak tányéromra.

- Milyen jó ez a vajas kifli! - mondom én, - te csináltad? - s belül egészen elrémülök komédiázó hangomtól.

Búcsúzásnál megcsókol. Axel majdnem szeretettel néz rám.

Amint hazaérünk, előveszem a rég elkészített füzetet, melynek első lapján már beszáradt tintaírással van felírva: Flóra.

Odaírom a jelentős dátumot, - milyen érdekes nap volt! csupa esemény, csupa izgalmas ritka pillanat. Sorsdöntő nap: 1931. december kettő.

Így kezdődik regényem első fejezete.

Mielőtt elalszom, félálomban még hallom Edith barátnőm szavait: drágám vigyázz, nehogy elsüsd már az első fejezetben az egész puskaport!