Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 22.szám

KASSÁK LAJOS: DERKOVITS GYULA EMLÉKÉRE

1917 novemberében, mikor a MA című folyóirat első kiállítását rendeztük, egy sovány, fiatalságában is kegyetlenül elnyütt ember jelentkezett nálam. Tusrajzokat hozott. Halkan, szégyenlősen beszélt, szerény tartózkodással s mégis valami félszeg gőggel a viselkedésében. A rajzok elég érdekesek és határozottan tehetségre vallanak.

- Derkovits Gyula vagyok, - mondta. - Csakúgy elhoztam, hogy megmutassam ezeket a rajzokat.

Beszélgettünk és elmondta, hogy asztalossegéd, sem a Mintarajzra, sem az Akadémiára nem járt. Sokat van munka nélkül, mert az egyik kezére béna kicsit és a bátyján élősködik, aki szintén asztalossegéd. Gazdag és közös témánk volt a beszélgetéshez. Én vasmunkás voltam, ő famunkás. Nem kellett, hogy sokat mondjon magáról. Csak ránéztem s már ismertem az életét, minden árnyalatában. Az arcára láttam írva sorsközösségünket. Micsoda erőfeszítés, bensőséges hit, elszánt akarat kell ahhoz, hogy valaki onnan, az ismeretlen mélységből fölkpaszkodjon. Ismerem ezeket az erőfeszítéseket és tudom, hogy soha sem fogjuk kiheverni gyerekkorunk nyomorúságát, sohase tudunk olyan emberekké lenni, akiknek vidám derű tükröződik a tekintetükből s akik könnyedén járják végig az életutakat. S ha valaki megkérdezné tőlem, hogyan és miért verekedtük ki magunkat a homályból, nem tudnék határozottan megfelelni. Derkovits is bizonyára csak a vállát vonogatná, hümmögne valami érthetetlent, ha föltenném előtte a kérdést. Legfeljebb ennyit mondhatna:

- Ez így van, uram, így kellett tennem!

Megkínáltam cigarettával, nem fogadta el.

- Rossz a tüdőm, hát nem dohányzom.

- Hagyja itt a rajzait, jöjjön el négy-öt nap múlva s hacsak lehet, addig eladunk közülök néhányat.

Biztos voltam benne, hogy némi pénzt tudok szerezni a számára. Mikor újból eljött, megkérdeztem tőle, nem lenne-e kedve festőiskolába járni? Hogy nincs pénze, nem jelent semmit. Írnék pár sort Kernstocknak, nagyszerű szabadiskolája van. Sikerült a dolgot elintézni, de Derkovits aztán sokáig nem jelentkezett nálam. Ezen nem volt megütközni való. Ez már a proletár jelleméhez tartozik. Úgy érezhette, szívességet fogadott el tőlem, egyelőre nem kívánt újból összejönni velem! Az sem lep majd meg, ha egyszer ugyanebből az ügyből kifolyólag s anélkül, hogy veszekedő szót váltottunk volna egymással, az ellenségei közé fog számítani.

*

A kommün idejében keresett föl újból. Ha lehetséges, még soványabb, elgyürtebb volt, mint annakidején. Megmutatta újabb rajzait, nem nagyon tetszettek, csupa pátosz, naív proletárromantika. De maga az ember is ugyanilyen. Már nemcsak félszeg, hanem észrevehetően rátarti is. Látta, hogy nem vagyok elragadtatva a dolgaitól, eltette a rajzokat és lélekben is bezárkózott előlem.

Kint, a bécsi emigrációban találkoztam vele harmadízben. Nem vett részt a forradalmakban, passzivitással mintegy ködtakarók alatt élt, de most mégis átlépte a határt, nem birta el az itthoni közhangulatot. De kint is zárkózott és hangtalan maradt. Koldusszegény volt, mint itthon és dolgozott magábamerülten, mint valami vérig sértett rabszolga. A bécsi tartózkodás mégsem mult el fölötte nyomtalanul. Életében ezegyszer volt kint külföldön s amit a bécsi tárlatokon látott, annak nyomait meg lehet találni művészetének halkan és bizonytalanul alakuló vonalában.

Az érvényesülés útja eléggé símán feküdt elé, a társaságon kívüli, ismeretlen ember előtt tér nyílott s anélkül, hogy valamelyik festőklikk aktív tagja lett volna, a legexkluzivebb csoportok is maguk közé fogadták, a legelőkelőbb kiállítási helyiségek helyet adtak a képeinek. Szokatlan jelenség a magyar művészeti életben, hogy egy alkalmazkodni nem tudó embert, egy autodidaktát, egy sebeit nem takargató proletárt ilyen szimpátiával, «megértéssel» fogadjanak az «illetékesek.»

Fölfedezték a tehetségét, vagy méltányolták a törekvését? Inkább a jóravaló szegényembert, mint az alkotó erőt látták meg benne.

Sajnos, hogy így van, de szerintem így van: hosszú ideig Derkovitsnál a kritikusok sem a festői kvalitást (igaz, hogy ez a kvalitás alig is volt még látható), hanem emberi sorsát méltányolták. Így is érdekes a tény, de ebben az esetben Derkovits egyénisége más megvilágításba kerül, mint ahogyan azt most mutatják és kommentálják. Egyrészt ezt az elragadtatott hangot, minden egyéb körülménytől eltekintve, mint festő még nem érdemelte ki, nagyonis az alakulás stádiumában lévő művészetével, másrészt éppen komoly tehetségénél, meg nem alkuvó, magasra törő akaratánál fogva többet, őszintébb kritikai méltatást érdemelne. A könnyű dícséret nem a föltétlen elismerés és megbecsülés, hanem a «méltányos belátás», egy bizonyos fajtájú elkezelés jele. Valószínű, hogy ezekben a dícsérő szuperlativuszokban nem csak a kritikai elragadtatás, hanem az amatőr képvásárlók és a hivatásos ügynökök hangja is becsendül. Mennyivel többet beszélnek ennek a valóban tehetséges festőnek mindennapi nyomoráról, mint szerencsés alkotásainak jellegzetes értékeiről. Igaz, hogy a képek művészi értékelése közben sem lehet közömbös a számunkra, hogy egy festő kortársunk milyen megalázó anyagi körülmények között kénytelen életét tengetni, de efelett az állapot felett nem elég, ha utólag krokodilkönnyeket hallatunk, ezeken a materiális bajokon materiális eszközökkel segíteni kell és ki segítette meg Derkovitsot annyira, hogy emberi sorsba jusson addig is, amíg él? Azt mondják: éhen halt. És szörnyűködnek és beszélnek róla, mint valami Isten kegyelméből kiesett, szerencsétlen flótásról. Pedig nem is olyan véletlen szerencsétlenség érte Derkovitsot. Nem is halt éhen. Sőt. Ennél sokkal tragikusabb volt az ő sorsa. Negyven esztendeig kenyéren és vizen, lakásnak nevezett odukban, elviselt gunyákban halódott egyhuzamban ugyanúgy, mint nagyszámú rokonai, az asztalosok, suszterok, bányászok és a mai összedobott világ többi áldozatai. Negyven esztendeig kinlódott s aztán végső kimerülésében meghalt. Ha véletlenül atlétának születik, az ő körülményei között akkor is erre a sorsra kellett volna jutnia s ő nem is, mint atléta, hanem mint tüdőbeteg asztalos inas kezdte meg pályájának szomorú történetét. Ma úgy beszélnek róla, mint aki szánandóan szegény ember volt, - holott ő nem is szegény, hanem anyagiakban nincstelen volt; hogy avitt ruháiban is milyen gazdagon élt közöttünk: azt éppen itt maradt képei dokumentálják.

*

Mint mondtam már, a festő halála után megrendezett emlékkiállítás alkalmával sokkal több szó esik Derkovits anyagi küzdelmeiről, mint művészetének komoly értékeléséről. Meghalt, mielőtt megérett mondanivalóiban és zárt, letisztult formájában hazaérkezett volna önmagához. Hogy, úgy mondjam, még nem dolgozta ki magát, de kétségtelen, amit útközben elvégzett, abban sok az emberi, vagyis tartalmi és művészi, vagyis formai érték. De ha ez valóban így van, elmehetünk-e néháyn könnyen adódó dícsérő szóval a képei előtt? A régi szólásmondás, hogy a halottról jót vagy semmit, Derkovits emlékével kapcsolatban nem lehet ránk kötelező. Hibáiról szólván, nem kell attól tartanunk, hogy végeredményben jelentéktelenségben, értéktelenségben fogjuk marasztalni. Az ő hibái nem a tehetségtelenség következményei, hanem a még ki nem érettség hiányossága. Az ő hibái önmagukban nem is nevezhetők hibáknak, művészetét csak más, nálánál kiteljesedettebb egyéniség művészetével összevetve láthatjuk nem késznek, alakulóban, fejlődésben lévőnek. És kritikai szempontból ez nem hibáztatandó, hanem dícsérendő Derkovitsnál. Hátrahagyott képeiben benne van a jele vannak, hogy mi lehetett volna festőjükből, ha idejekorán ki nem esik kezéből az ecset.

Az az ív, amelyet életpályáján megfutott, művészi alkotóerőt reprezentál, különböző fejlődés-szakaszai pedig tipikusan az autodidakta erőfeszítéseire és eltévelyedéseire vallanak.

Különösebb magyarázkodás és okoskodás nélkül, három szakaszát határozhatjuk meg Derkovits fejlődésének. Nem beszélve azokról az első próbálkozásokról, melyek minden előtanulmány, sőt esztétikai csiszoltság és mesterségbeli gyakorlat nélkül csakúgy vak, belső kényszerűségből születtek meg. Ezt a néhány rajzot hagyjuk ki a sorból, bárha ezekből a kezdetleges vonalakból és foltokból jobban kivehető Derkovits ösztönös lírai tehetsége, mint nem egy későbbi iskolásan kezelt festményéből. Derkovits, mint teljesen kultúrálatlan ember kezdett neki a festészetnek. Fehér gyermekszobából nem hozta magával a mesék világát, tanároktól nem tanult művészettörténetet, ifjúkorának társaitól nem hallotta a szépért való rajongást, nem látta a követendő mintát, ami, ha később el is marad a polgári ember mögött, növendék korában megalapozza műveltségét, fogékonnyá teszi a kultúra és művészet értékei iránt. Derkovits felnőtt ember volt, mikor először találkoztam vele s még semmit sem tudott a világról, ésszel még föl sem értette az értékek különbözőségét és így történhetett meg vele, hogy máról holnapra hatása alá került a «történelmi» német pikturának, amely álmonumentalitásával és tendenciózus szimbolizmusával némileg rokontünetnek látszhatott az ő romantikus alaptermészetével. Holbein patétikus, freskószerű képeinek a hatása tisztán kimutathatók tudatosodásának első korszakában. Derkovits-csal egykorú festőink között nagyon kevesen lehetnek olyanok, akik Holbeint követendő mesternek látták. Ők már a kezdet kezdetén, talán már akkor is túl voltak Holbein piktúráján, mikor maguk még hozzá sem nyultak az ecsethez. Iskolai műveltségük, környezetük behatása megóvta őket ettől az eltévelyedéstől. Derkovits elnyomott életének felszabadulását láthatta Holbein figuráinak kidomborított izomzatában és patétikus lendületében. S hogy észrevette ennek az ábrázolásnak formalisztikus ürességét, érthető, ha az ellenkező végletbe csapott és rálépett az expresszionizmus útjára. Esztétikai vezére talán Hermann Bahr lehetett, a festők közül pedig a felemásfajtát, az úgynevezett pszeudó expresszionistákat tartotta követésre méltóknak. A kulturális felkészültség hiányában nem jutott közel sem Franz Marchoz, sem Chagallhoz, holott ők ekkor már elismert tekintélyei voltak a modern német piktúrának. Azok a mesterek, akik Derkovitsra hatottak, sokkal közelebb álltak a XV. századbeli Grecóhoz, mint a «Blaue Reiter» megalapítóihoz. Grecó kései epigonjainak penészes-zöld színei és csontvázig sanyarodott, szögletes vállú figurái megtalálhatók Derkovits expresszionista behatás alatt készült képein. Piktúrája ebben a szakaszban vált tendenciózussá, novellisztikus tartalmuvá. (Ez alól mindvégig nem tudta magát teljesen felszabadítani. Formakifejezésben már tovább lépett, de literális mondanivalóit még sokáig nem tudta festői látásban feloldani.)

Fejlődésének második szakaszában a kubizmus hatáskörébe került. De megint nem Picassóhoz kapcsolódott, hanem Le Fauconnierhez, aki pedig távolról sem nevezhető a szó kötött értelmében kubistának. Le Fauconnier hatása éppen olyan lemarasztaló volt Derkovits fejlődésére, mint az előbbi «expresszionisták». Ebből a korszakból való képei formalisztikusak, át nem értetten iskolás munkák és a laikus előtt is elárulják festőjük hiányos kultúráltságát.

Ezeken a küzködéseken át jutott el fejlődésének harmadik, utolsó szakaszába. De még itt sem ért el önmagához, ahhoz az ösztönösen megnyilatkozó lirikushoz, aki első rajzai zürzavarából is kiviláglott és aki mindvégig a rajzban maradt meg leghűbbnek igazi énjéhez. Ebben a harmadik szakaszban mégis kiszabadult az iskolás kísérletezések kátyujából, merevsége fölengedett, színei átmelegedtek és a született grafikus, mint kolorista is komoly értéket produkált. Ha színein át is hat az alárajzolt vonal merevsége, a színek lágy kontúrtalan összemosása festői élményt ad a szemlélőnek. Amíg irodalmi tartalmat mondott el, amíg agitálni akart, addig nem tudta megtalálni festői kifejező formáját, maszatos tehernek ragadtak rá a német minták, de ezen az emlékkiállításon már vannak alkotásai, melyek fenntartás nélküli képi értéket jelentenek. Gondoljunk a hideg szürke tónusokkal megfestett vászonra, a vonattal és a dülőben botorkáló két emberrel, akik lemaradtak az élet száguldó vonatáról. Ez nem politika, nem agitáció, de minden prédikáción túl eleven sorstragédia. A festő tragédiája és a világ sorsa, ahogyan ez a festő látja. Másik két képe: a Hajómunkások és a Hajókovács. Derkovits ezekben a műveiben elérkezett a freskóhoz és úgylátszik ez volt az ő legsajátosabb területe. A lírai pátosz és búsongó romantika megfér ebben a keretben anélkül, hogy túltengne a festészet adott határain. Ezek a képek már nem a németekkel, hanem a klasszikus franciákkal tartanak rokonságot. Legfőképpen Puvis de Chavannesra gondolok és egy-két portréjánál Carriére barna finomságai jutnak az ember eszébe. Derkovits nem volt «modern úttörő» művész, ő egyszerűen csak művész volt s ahol szabadon merte engedni legbensőbb alkotó ösztöneit, ott, ha mások közelében is áll, megkülönböztetett egyéni értéket jelent. Mindazonáltal újból le kell szögezni, hogy eredményei nem kiforrottak, nagyságát: magátmarcangoló forrongásaiban, művészetének igéreteiben tisztelhetjük legodaadóbban. Hogy csak magyar viszonylatban szóljunk: abszolút festőiségben se Berény, se Kmetty, se Bernáth Aurél, se Egry kialakultságáig nem ért föl. Negyvenéves élete kevés volt a számára ahhoz, hogy vágyait és álmait, kemény akaratát és komor érzékvilágát kiegyensúlyozott, formában és színben egyenlő értékben realizálhatta volna. Alig dolgozott másfélévtizedet és az ábécénél kellett kezdenie.

*

Nem régen az «Őstehetségek» kiállításáról írtam elismeréssel. Derkovitsnál sokkal inkább akadékoskodom, mint azoknál a paraszt festőknél és ezért talán értelmetlenül fordul szembe velem az olvasó. A maga nemében valóban több elismeréssel adózom például Benedek Péternek, mint Derkovitsnak. Ez azonban nem a két festő egymás alá értékelését jelenti. Mindegyikről a maga nemében szólok, a kettő helyzeténél, adottságainál fogva kategórikusan különbözik egymástól és így én is más és más szempontok figyelembe vételével fogalmazom meg kritikámat. Benedekéket az általános paraszti népművészethez viszonyítva értékeltem, egészen más viszonylatokkal állnak összefüggésben azonban az ipari proletariátusból előlépő művészi alkotók. Ez a típus tradiciók nélkül és egyelőre gyökértelenül áll a világban. Mindent elülről kell kezdenie és aki értékeik megállapítására törekszik, annak nincsen más lehetősége, mint a polgárság eredményeivel való összehasonlítás. Az ipari proletariátus tagjának, ha a fizikai munkás sorából a szellemi alkotómunka területére lép át, a polgárság reprezentánsaival kell fölvennie a versenyt. Nem a nálánál elmaradottabbakhoz, gyöngébbekhez méretik, mint a paraszt művész, hanem az általánosan elfogadott jóhoz és a legjobbhoz. Hogy csak négy évig jártunk iskolába s hogy húsz-, huszonötéves korunkig gyárakban és műhelyekben dolgoztunk, alkotásaink kritikai értékelésénél a végső fokon nem jelent semmit. Sőt, jogosan kívánható meg tőlünk, hogy a polgári művészek eredményein túl és legalább is hasonló formakészséggel egy tartalmi pluszt is mutassuk föl. Szó, szín, hang, vonal és formakompozíciónkba valami olyan sajátos jellegzetességet kell belevinnünk, amilyen más embertípus vagyunk mi a polgári típussal szemben. Feladatunk tehát nem könnyebb, hanem súlyosabb és összetettebb a polgárénál. Persze, hogy mindezt kissé kitúlozottan mondom, de lényegében ez az igazság s aki így kritizálja alkotásainkat, az helyes meggondolással közeledik felénk. A magam részére vállalom ezt a kritikai feltételt, mert én a városi civilizációban született és élő ember, művészetem számára nem is látok más összehasonlítási és fölmérő lehetőséget, mint a polgári művészetet. Abból a megbecsülésből nem kérek, amely azt mondja: Nagyon szép dolog az, hogy egy volt fizikai munkás ilyen verseket tud írni, vagy ilyen képeket tud festeni, ilyen zenét tud komponálni. Verseink csakis mint versek, képeink csakis mint képek, zenénk csakis mint zene jöhet számításba. A magam részéről ezzel a tudattal és ezzel az igényességgel állok benne az alkotó munka versenyében s hogy végig néztem Derkovits Gyula emlékkiállítását, azt kell mondanom, ha talán nem is tudatosan, ugyanilyen attitüddel állt ő is a világban. Különben nem lennének megérthetők az izmusokkal való kísérletezései, megmaradt volna «politikai» festőnek, az osztályeszmék illusztrátorának. De nem így történt. Egyre nagyobb horizontot mért fel tekintetével, egyre nagyobb feladatok megoldására törekedett, szinte önkínzó kegyetlenséggel hajszolta magát a tökéletesség felé. Mint művész, a legfanatikusabbak és legigényesebbek közé tartozott, mint ember azonban nem tudta levetni a proletársors örökségét, pszichikai gátlásai megakadályozták az anyagi érvényesülésben és társasági sikerekben. Milyen kegyetlen átok rajtunk ez az örökség! S akiben nincs meg a kellő eruptív, dinamikus erő, az könnyen úgy járhat közülünk, mint Derkovits, akit ezek a «lelki hemmungok» utóbb már kísértésbe vittek. Az osztálytudat osztálygőggé alakult át benne, azt mondhatnám, gettóember lett belőle, aktivitása passzivitássá komorodott s ki tudja ezt az állapotot nem-e az önmeghasonlás követte volna. Mindenesetre ez a lelki állapot egyelőre jó hatással volt művészi fejlődésre, képeiről elmaradtak a külső gesztusok, mondanivalója tragikusan elmélyült és formában, színben közvetlenebb, festőibb és egyben esztétikusabb lett. Mindez azonban nem hamisította meg szociális beállítottságát: ezt a mondanivalót és ezt a formaalakítást csak egy proletár, egy szocialista tudja így megvalósítani. Nem politikából és nem közvetlen politikai célzattal, hanem emberi sorskényszerűségből, az ember boldogítására. Nem tagadta meg multját, mikor művészetének tökéletesítésére törekedett, ezzel is elhivatottságát akarta dokumentálni s ha mázsás súllyal nyomták is lefelé az eredendő nyomorúságok, szárnyalni akart és szárnyalni is tudott kortársai között.

Hogy mennyi finom érzékenység, mélyről fakadt kifejezőkészség volt Derkovitsban, azt néhány rajza mutatja meg maradék nélkül. Csodálkozva látom, hogy ennek a darabos, mogorva embernek a kezében milyen gyöngéden engedelmeskedik az eszköz, a leheletkönnyű vonalak szintézise milyen tökéletes tükörképe a léleknek. S ha festményeivel még nem is került az első sorba, grafikájában nemzetközi viszonylatban is, a középművészet komoly jelentőségű értékeit hagyta ránk.

Nagy kár, hogy ilyen fiatalon abban kellett hagynia alkotó tevékenységét. Későn kezdte és feladata beteljesítése előtt meghalt. Egy világ veszett el vele. Dolgozott és fáradt anélkül, hogy a nyugalomból és megbecsülésből kivehette volna megérdemelt részét. És a csöndes tragédia befejezéséhez tartozik, hogy a proletariátus, melyhez utolsó leheletéig fanatikus ragaszkodással odaszámította magát, alig tudja, hogy élt itt egy ember, aki belőle született és az ő nyomorúságos világából alkotta meg dícséretes művészetét.