Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 22.szám

FEKETE LAJOS: ÉN DRÁGA NÉPEM!

Valóság volt! De gyötrő álom
nem lehet csúfabb, zordonabb,
mint az a sors és táj amelyen
robogott velem a vonat.

Azt hittem már nem is a sínen
kattog az átizzott kerék,
hanem a forró föld s a nap közt
lebeg gőzpárában a gép.

Földön egy fa, égen egy felhő
meg nem bolygatná valahogy
a kietlenség nagy díszletét:
a táj maradjon zord s halott!

Pedig egy árva fűz, kis vízpart
hogy csobogná az életet
s nincs élet itt! a vakondtúrás
alján a férgek éhesek...

De a dolgos, markos kezekre
éhezhet, szomjazhat e föld,
apától a fiú csak munkát
és szegénységet örökölt.

Szép szegénységet! (Holtig tartót.)
és ez a szegénység magyar,
mely úgy terjed a Tiszaháton,
mint arcon seb, vagy mint a var.

Nyiltszemű, okos, drága népem
jöjj fel a földtúrás alól!
Mindig akad itt költő, aki
az igazságodért dalol.