Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · HALÁSZ GÁBOR: A REGÉNY FELTÁMADÁSA

Schöpflin Aladár: SZÍNHÁZI BEMUTATÓK

Lélektanilag teljesen helytálló dolog: az idegrendszer ösztönszerű védekezése, hogy visszanyomja a tudatból azokat az emlékeket, amelyek kellemetlenek és ez terjedhet egész az amnéziáig, amikor az ember egyáltalán nem emlékszik valamire, amire visszemlékezni szörnyű kín lenne. Helytáll az is, hogy az így visszaszorított képzeteket egy másik nagy idegizgalom újra a tudat felszínére hozhatja. De ha ez százszor igaz is, színpadon alig érzékeltethető. A Rágalom című angol darabban, akármennyire elfogadható lélektanilag, mégis deus ex machinának érezzük, mikor az az ember, akit azzal vádolnak, hogy fölvette egy elesett - talán általa megölt - bajtárs nevét és nacionáléját, nőül vette menyasszonyát, bitorolja vagyonát, két felvonáson át nem emlékszik semmire, a harmadikban egyszerre pontosan, minden részletre kiterjedően kezd emlékezni. Hiába játsza Törzs Jenő az egymásra toluló emlékképeknek ezt a görcsös rohamát a színészi elhitetés igen magas mértékével, a jelenetnek nincsen az a magával ragadó ereje, aminek lenni kellene, nem juttatja a darabot igazi tetőpontra. Mert nem dráma. A színpadon sokszor egészen valószínűtlen dolgok elfogadhatónak hatnak és a teljesen elfogadhatóknak nem érezzük valószínűségét, mert itt nem a lélektani, hanem a drámai valószínűségről van szó.

Ugyanúgy vagyunk az egész darabbal. Azt mondhatnók, túlságosan valószerű. Pontosan, teljes hűséggel adja egy angol esküdtszéki előadás lefolyását, - nem hiába bíró írta - szinte nem is színházban érezzük magunkat, hanem bírósági tárgyalóteremben. Ez azonban nem jelent előnyt: jobban szeretjük teljesen színházban érezni magunkat. Nem elnököt, ügyvédeket, tanúkat és vádlottakat akarunk látni, hanem szerepeket és színészeket. A kép sokkal valóságosabb, semhogy szimbólikusnak tudnók látni.

Ezeken a megszorításokon belül azonban el kell ismerni, hogy a darab nagyon jól van megszerkesztve, a logikája ellen nincsen kifogás, az anyag úgy van szerepekre osztva, ahogy a leghatásosabbá tehető s a szerepeknek alkalmuk van hatásossá lenni. Az egésznek van kultúrája, jó színpadi munka, nagyon jól lehet játszani. Kitűnő alkalmakat ad a rendezőnek s ezeket Hevesi Sándor a végsőkig ki is használja, hibátlan és szellemes rendezést ad. A Magyar Színház a legnagyobb erőfeszítést fejti ki az előadásban, amelynek nincsenek henye pontjai, a darab minden tenyérnyi helye fel van színészileg és rendezőileg dolgozva s minden szerep kitűnő színészre van bízva. Törzs Jenő, Beregi Oszkár, Gózon Gyula, Lázár Mária játszák a főszerepeket, az ő játékuk megfelel a művészi rangjukhoz fűzött minden várakozásnak, de vannak meglepetések is. Rátkai Márton egy locsogó orvos szerepéből olyan pompás charge-figurát csinál, hogy hosszú és sikeres operett-múltja után mint kitűnő prózai színészt fedezhetjük fel. Egy kevéssé ismert színész, Földényi László pedig az egyik tanú, egy szélhámossá lecsúszott volt katonatiszt tanúvallomásában egészen feltűnő jellemrajzot ad, maszkban, mozgásban, beszédmódban meg tudja mutatni a szerep szavai mögött az alak egész élettörténetét. Justh Gyula az elnököt játssza kifogástalanul. Ilyen tehetséggel és gonddal felépített és végigvitt előadás döntően bizonyítja a színház művészi létjogosultságát.

*

Felfedezést hoz a bécsi Rudolf Lothar A döntő éjszaká-jának előadása is a Magyar Színházban: Bulla Elmát, aki eddig német színpadokon játszott s most Bárdos Artur visszahozta a magyar színpadra. Kellemes, nagyon rokonszenves színpadi jelenség, a lényében van valami jóleső finomság. Magyarul hibátlanul beszél, csak néha érezni intonálásának valami kis bizonytalanságát, amit bizonyára hamar ki fog nőni. Játékkultúrája kifogástalan, de a színészi ösztönei is élnek. A második felvonás nagy zárójelenetében, amelyen az egész előadás sora megfordul, komplikált feladatot old van tőle várnivalója.

A darab egész bonyolult cselekményével a színpadi elhihetőség nagyon szélesen megvont határvonalán mozog, egy-egy ponton át is lépi s csak az menti meg a bajtól, hogy a bonyodalmas körülményekből néhány igen mulatságos helyzet adódik. Mindent a szerző mozgat benne, semmi sem mozog magától, de ez a színpad mögötti láthatatlan kéz ügyesen mozgatja a marionetteket. Páger Antal szuggesztív jókedvvel játszik egy kettős szerepet, Herman Richárd rendezése mindvégig kézben tartja a játékot.

*

Bizonyosra veszem, hogy csak a Naplemente előtt szuggesztiója alatt keletkezett az a benyomás, hogy Gerhardt Hauptmann már a Károly császár rabjá-ban is az öregedő ember szerelmét írta meg. Ez a motívum a darabban másod- vagy harmadrendű. Hauptmann a már ősz hajú Nagy Károly idejébe képzelte bele drámáját, egyszerű művészi kénytelenségből. Fiatalemberben nem tudta volna ábrázolni azt, ami a tulajdonképpeni témája, mert nehéz, talán lehetetlen lett volna elhitetni, hogy egy fiatalember úgy viselkedjék az érzékek csábításával szemben, ahogy Hauptmann gondolata megkívánja. A gondolat, amire a darab fel van építve: az érzéki világ elnyomására épült keresztény világ kiegyenlíthetetlen ellentéte az érzéki világ teljes, öntudatlan szabadságában élő pogánysággal. A pogány szász túszleány a keresztény erkölcs tartózkodásától és szemérem-érzésétől teljesen illetetlen, vadon élő kis állat módjára, bűntudat és öntudat nélkül él ösztönei káprázatában. A császárba már annyira belegyökeresedett az ösztönöket bebéklyózó keresztény világfelfogás aszketizmusa, hogy mikor a túsz-leány fellobantja visszafojtott érzékeit, nem válik benne tudatossá a szerelem, valami öreges apai érzésnek képzeli - mert akarja képzelni - felpezsdülését s csak akkor jut tudatára igazi érzésének, mikor a lány már halott. Két világ összeférhetetlenségét akarta megmutatni a költő.

Ahogy a témát felállítja, az már kizárja, hogy dráma, vagyis összecsapás, konfliktus, harc lehessen belőle. Két öntudatlanság áll itt szembe: a leány vademberi öntudatlansága és a császár kultúrától öntudat alá szorított érzése. A kettő között nem fejlődhetik konfliktus, mert túl messze vannak egymástól, nincs köztük harctér. Párhuzamosan haladnak el egymás mellett és beszédjük nem párbeszéd, amelyben az egyik beszélő hatással akar lenni a másikra, hanem csak két párhuzamos monológ, arra való, hogy mindketten kitárják magukat. Ami a darabban történik, éppen csak történik s nem konfliktusból, kényszerűen adódik.

A császár alakját hatalmas erővel, monumentálisra mintázta meg a költő. Életnagyságnál nagyobb alak, minden ízében császár, de minden ízében ember is. Gondolatai a nagy emberhez méltók, fesztelen beszélgetésében is megőrzi méltóságát. Kimerítően van ábrázolva, teljes egészében, az alakja el nem mondott életrajz. Ezt Ódry Árpád a színészi megjelenítés teljességével játssza, a rendkívüli terjedelmű szerepnek egy pillanatában sem fárad el ereje s mindig benne van játékában az ember és a császár. Művészpályája legnagyobb színészi alkotásai közé tartozik ez a játék.

Komplikált, majdnem megoldhatatlan feladat jutott Bajor Gizinek. Egy szűz, jobban mondva egy gyermek öntudatlanságával kell élnie egy hetéra életét, egyszerre ábrázolni az ártatlanságot és az önmagát nem sejtő bűnt, a teljes, természeti amoralitást. S a szerep nincs a szöveg szerint sem kimerítve, a költő megjelenítő ereje itt nem érte el a célt, a szász leány alakja csak színfoltokban van ábrázolva, nem plasztikus összefogásban. Innen a művésznő játékának egyenetlenségei: a szöveg nem ad elég támasztékot a hiánytalan játékra. S ebben a szerepben mutatkozik meg legjobban az a nehézség, melyet az eredeti emelkedett szépségét és erejét ellaposító fordítás torlaszt a színész elé: a leány beszédének szeszélyes játékából, ösztönszerűségéből a fordítás nem ad vissza jóformán semmit.

A darab egészen a két főszereplő vállaira van építve, a többi szereplők inkább csak arra valók, hogy a császár kibeszélhesse magát. Gál Gyulának jutott még aránylag a legaktívabb feladat s ő ennek fölényes tudással felel meg.

Még valamit: ebben a történeti darabban nincs sem fegyvercsörgés, sem hazafias tiráda, nem készítenek benne sem háborút, sem politikai intrikát. Két világ úgy súrlódik össze benne, hogy minden jóformán teljesen a magánélet körén belül marad. És a császár mégis császár és mögötte mindig érezni a történelmet. Magyar történelmi drámák írói: így is lehet történelmi drámát írni!