Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 21. szám
Nomád lelkem köntösének
sujtásában csillagszikrák,
ledobom, ha senki sem lát
s égig futok el mezitláb.
Kerge felhő hogyha morcul,
szétpaskolom tenyeremmel.
Tele vagyok szóval, jóval,
örömmel és szerelemmel.
Dalom szárnyán, ha akarom,
táncra perdülnek a tölgyek.
Ijjammal, ha megfeszítem,
szétlövöm a fülledt földet.
Boros kancsómat akasztom
- hadd igyon! - a hold nyakába.
Piros cipőt parancsolok
a százlábu száz lábára.
Aki meglát, ugy itéljen,
hogy szemét ne födje hályog!
Úgy élek én, mint őseim:
a pásztorok s a királyok.