Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám · / · FIGYELŐ

Farkas Zoltán: KÉPZŐMŰVÉSZET

Petrovics Elek a magyar művészet történetéről

A napokban Svédországban John Kroon malmői kiadócégnél «Samtida Konst in Ungern» cimmel, Petrovics Elek tollából egy európai értelemben is elsőrangúan kiállított összefoglalás jelent meg az újabbkori magyar művészetről. Harminckilenc szövegoldalt és száznyolcvankét sikerült reprodukciót tartalmaz. A svéd fordítást dr. Leffler Béla végezte.

Mindenekelőtt is hangsúlyoznunk kell, hogy ilyen összefoglalásnak, mely a külföldi olvasó számára készül, igen nagy nehézségekkel kell megküzdenie. Elsősorban is európai szemszögből kell tárgyával foglalkoznia, tehát a legszigorúbb mértékkel mérni, de viszont - amennyire csak lehet, - szem szabad elhanyagolnia a nemzeti jellegzetességek kiemelését sem, mert hiszen, az általános emberi értékeken túl, ezek adnak egy-egy nemzet művészetének különleges ízt és érdekességet. A mi esetünkben azonban egyéb nagy nehézségek is felmerülnek. Jól tudjuk, hogy a nagybányai festők fellépése óta mai napig sem szünt meg a küzdelem akörül, hogy valóban értékes, új formákat, sőt magyarosabb formákat teremtő művészetünket érvényre juttassuk a múlt művészetét utánozgatókkal szemben, akik évek hosszú során és még ma is nemcsak a hivatalos körök, hanem képzőművészetileg fölötte elmaradt közönségünk jókora részének kegyeit is élvezik. Ez a kérdés valóságos darázsfészek, melyhez biztos és bátor kézzel kell hozzányulni, bár ma már arra felé kezd a mérleg nyelve billenni, hogy újabb és legújabbkori művészetünk kellő megbecsüléshez jusson, tehát a kiválogatás kevesebb ellenkezéssel találkozik. De még a legjobbakból sem könnyű a legjavát kiválogatni, különösen, ha az egyes irányzatok elválasztásáról van szó, mert mindig maradnak olyanok, akik egyénileg kiemelkedők ugyan, de különállásuk miatt nehezen vonhatók bele a kialakulás történetébe.

A magyar szöveg átolvasása után bizvást mondhatjuk, hogy Petrovics Elek mesterien oldotta meg nehéz feladatát. Szűkszavúan, de tömör jellegzetességgel rajzolja meg mintegy száz év magyar képzőművészetének történetét. A szöveg és a képanyag (utóbbiba a svédek kívánságára sajnos bele kellett venni néhány jelentéktelen, svéd tulajdonban levő kép reprodukcióját is), ugyanazt a szellemet tükrözik, amellyel Petrovics a Szépművészeti Múzeumban és az Új magyar képtárban művészetünk történetét megrajzolta, sőt néhol még gazdagabb, mint a múzeum, mert magántulajdonban lévő anyagra is támaszkodik.

Igen nagy jelentőséget tulajdonítunk Petrovics e művének. Hiszen az első összefoglaló és gazdagon illusztrált mű, mely a külföldnek képzőművészetünket bemutatja, még pedig legislegjava eredményeivel. Jól emlékezhetünk arra, hogy az elmúlt évtized magánkéztől, vagy hivatalosan összegyüjtött magyar külföldi kiállításai nem követték szigorúan ezt az elvet, ismert befolyások következtében egy csomó olyan festmény és szobor is kijutott, mely egyáltalában nem vált becsületünkre. De ime végre itt van egy olyan összeállítás, amely pártatlanul és minden befolyástól mentesen valóban azt a magyar képzőművészetet ismerteti, melyre méltán büszkék lehetünk. Igen kívánatos volna, hogy Petrovics műve valamely világnyelven, angolul, vagy franciául is megjelenjék, nemkevésbbé az is, hogy az eredeti magyar szöveggel közönségünk megismerkedjék.

Magyar kiállítás a Műcsarnokban

A Képzőművészeti Társulat a nemzeti munkahét alkalmából kiállítást rendezett a Műcsarnokban, hogy amint azt a tárgymutató előszavában mondja, tanubizonyságát szolgáltassa annak, hogy milyen nagy jelentősége van a képzőművészetnek. Másrészt azt a gondolatot akarta propagálni, hogy a magyar képzőművészeket, akiket a modern irányok eltérítettek a magyar nemzeti jellegű tárgyaktól, visszatérítse a magyar föld kiaknázhatatlan témaköréhez, amelyre az elmúlt idők érdemes úttörői követendő példákat szolgáltattak!

Első célját nagyon kevéssé közelítette meg. Mert az a gyűjtemény, melyet a mai festészet köréből összehozott, éppenséggel nem bizonyította mai művészetünk nagy jelentőségét. A megszokott műcsarnoki társaságot vonultatta fel, amelybe valóban jelentős festőink közül alig néhány vegyült. A többiek, akik a mai élő magyar művészetet képviselik, elmaradtak. Nyilván azért, mert, mint az utóbbi években mindig és különösen a legutóbbi nemzeti kiállítás után, nem akartak az élettelen epigonok és tucatfestőiparosok szürke hadában elmerülni.

Nem sokat használt e kiállításnak retrospektiv része sem. Legfeljebb arra irányította a figyelmet, hogy a Műcsarnok mai urai milyen rosszul festenek s hogy volt olyan idő, amidőn a Városligetben jó művészek is kiállítottak.

Ami a második célt illeti: ez abból a hamis feltevésből indult ki, hogy az úgynevezett modern magyar festőket nemzeti jellegű tárgyak és a magyar föld szeretetére kell téríteni! Igazán nem tudom, hogy mennyiben nemzetietlenebb a mai magyar festészet a réginél? Vajjon Szőnyi István zebegényi tájai mennyivel kevésbé a magyar föld szeretetéből fakadnak, mint például Mészöly balatoni képei? Vagy talán a festés modora nem tetszik? Nyilvánvalóan itt lesz a hiba, a mai magyar festők új formavilágot teremtenek maguknak, amely legalább is van annyira magyar, mint Benczur, Lotz, vagy Székely festészete a magaidejében volt, de újsága miatt nem tetszik.

Nagyon kevéssé sikerült a Képzőművészeti Társulat nevelő szerepe. Nevelésre és nevelő célzatok hangoztatására csak annak van joga, akinek van mit továbbadnia. A Társulat pedig ebben az esetben is hasznosan csupán a magyar festészet egykori nagy eredményeit mutogathatta, de a magáéból ezekhez nem volt hozzátennivalója. Ez a múlthoz való menekülés pedig lassanként kezd már kómikussá válni, különösen ha a méltatlan utód folytonosan olyan ősökre hivatkozik, akik nem is az ő, hanem azok ősei, akiket támad, s akiktől még magyarságukat is szeretné megtagadni.