Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám · / · DISPUTA

RÓHEIM GÉZA: ÁDÁM ÁLMA [+]

A nyáron felkeresett Mohácsi Jenő az Ember tragédiája fordítója azzal, hogy én valamit írtam az Ember tragédiájá-ról és ő azt a készülő német kiadásban referálni akarja.

A dolog histórikuma az volt, hogy 1926-ban Freud 70-ik születésnapja alkalmából a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesület nyílvános ülést tartott, amelyen Freud munkásságának jelentőségét therápiai és pszichológiai vonatkozásban Ferenczi Sándor fejtegette, míg a «szellemtudományi» rész (ethnológia, szociológia, történelem, irodalomtörténet) nekem jutott osztályrészül. A pszichoanalitikai módszer illusztrálására példának az Ember tragédiáját választottam.

Az ember tragédiája álom formájába öltözteti az emberiség történelmét. Ha az álom-analizis fegyverzetével felszerelve olvassuk a darabot, feltűnik annak igazi, mély álomszerűsége. Az álmoknak ugyanis van egy jól ismert típusa. Az ilyen álom egy epizód-sorozatból áll, amelynek tartalma a meg-megújuló infantilis vágy az anya után és ez a vágy mindig valami szorongáson akad fenn, átmegy a lidérc-nyomásos álomtípusba. Már most Madách-Ádám végig az emberiség történetén keresi az első nőt, a nőt, «ki egykor lugast varázsolál nekem», aki az «édenkertnek», a gyermekkornak «egy késő sugara», Évát, akiről a biblia azt mondja, hogy «minden élők anyja». Az egyes jelenetek végkicsendülésének közös vonása, hogy egyrészt a valódi álomnak megfelelő eszközökkel ábrázolja az Éva felé vivő eros-t, másrészt ugyancsak igazi álom módjára a teljesülés előtt halálfélelemmé változtatja a libidót. Vegyük figyelembe, hogy a torony az álomban mindig phallikus symbolum és az emelkedés, süllyedés, repülés értelmét is ez a képzet adja meg. A londoni jelenet a Tower-re való felemelkedéssel végződik, a falanszter-jelenet pedig Ádám és Lucifer elsüllyedésével, majd átmegy az űrben való repülésbe. Torony, emelkedés, süllyedés az Évával való menyegző helyett. A másik jelenetvég: az Eros helyét elfoglaló félelem. Így az egyiptomi jelenetben, ahol a szerelmi enyelgést az elmúlás képe zavarja meg, az athéni jelenet vége Miltiades-Ádám lefejeztetése, a római jelenetben a szerelem mellett ott van a döghalál, a bizánci jelenetben az Izorához vivő útat elállja a csontváz, a Kepler-jelenetben a nő részéről fenyegeti a tudóst a méregital, a londoni jelenet végén megnyílik a sír, megcsendül a lélekharang. Az egyetlen jelenet, amelynek nincs meg ez a lidércnyomásos kicsendülése, a Kepler-jelenet. De miért? Mert közébe van ékelve, vele egynek veendő a Danton-jelenet, ahol a legtisztábban látjuk ezt a halálfélelmet. «Bakó, ügyes légy, óriást vesztesz el.» Azt is megtudjuk mondani, hogy miért kellett éppen ennek a jelenetnek kétszeres irrealitást jelző technikával álomnak lenni az álomban, mert Madách-Ádám-Danton itt jut legközelebb a lefejeztetéshez. Azáltal, hogy a változó jelenetek szereplőiben mindig ugyanazt az Ádámot, Évát és Lucifert vetiti elénk, a költő maga jogosít fel bennünket arra a psychoanalitikus eljárásra, hogy az egyes jelenetek változó szceneriáján túltegyük magunkat és az egészet mintegy egységbe sűrítve próbáljuk megérteni. Miért zavarja meg Ádám vágyát Éva után a félelem? Nos, nyilván azért, mert Madách beállítása a nővel szemben ambivalens. Alig lehetne ezt az ambivalenciát plasztikusabban feltüntetni, mint a forradalmi jelenet két-egy Évájában. Éva mint marquise «Érzem, hogy e szív rokon a tieddel» és mint forradalmár nő «Mi gyöngéd érzés a nőtigrisé.» Mikor azt mondjuk, hogy Ádám beállítása a nővel szemben ambivalens, akkor voltaképpen, analytikus szempontból úgy is mondhattuk volna, hogy az anyával szemben. Éva a mythikus és symbolikus anya és hogy a félelem gyökereit itt kell keresni, azt nyilvánvalóvá teszi a bizánci jelenet. Mikor Ádám Évát a kolostor küszöbén megakarja ölelni, megjelenik a csontváz.
 

Ádám:Ki vagy, te rém?
Csontváz:Én az vagyok, ki ott lesz
Minden csókodban, minden ölelésben.»
Boszorkányok:«Édes vetés, fanyar gyümölcs,
Galambfival kígyókat költs,
Izóra hívunk!
Ádám:Milyen alakok!
Ti változátok-e el, vagy magam?
 

Egészen biztos, hogy ő maga. Valami megmozdul Madách-Ádámban az elfojtás alól; az «édenkertnek egy késő sugara», ami mindannyiszor megzavarja a nőhöz való viszonyát. A boszorkány fog minket nyomra vezetni. A darabban még kétszer szerepel, t. i. a londoni jelenetben, ahol Ádám és Éva között a közvetítő szerepét játssza és a Madách személyes komplexumát talán legjobban feltáró Kepler-jelenetben. Hallgassuk csak meg Rudolf császár mondókáját:
 

Rossz hír kering az udvarban felőled,
Hogy uj tanoknak hiveül szegődtél,
Rostálod a szentegyház téteit,
Sőt most, midőn anyád mint rut boszorkány
Legsulyosb vád alatt börtönben ül...
 

Másszóval, mivel Madách vagy Ádám, Évát az anyját látja minden nőben, az incesztus komplexumból származó elfojtás, gátlás boszorkánnyá torzítja, az anyát, halálos veszedelemmé az Évával megülendő nászéjszakát. Ádám vágya nem tud beteljesedni, aminthogy e vágy lényegéhez tartozik a gátlás és Ádám mellől nem tünik el a gátlást funkcionálisan jelképező Lucifer sem. Ámde miért kell Ádámnak mindezt álmodnia? Azért, amiért az ember, Ádám, egyáltalában álmodni szokott. Az első két jelenet a világ gyermekkorában az álom infantilis gyökere, az Oedipus-komplexum. Először kozmikus vetületben: mint Lucifer lázadása az atya-isten ellen, azután athropikusan ismételve mint Ádám-Lucifer lázadása, a bibliai mythos köntösében, amelynek az Oedipus komplexummal egyező latens tartalmát, Levy egy cikke az Imagoban teljesen igazolta. [*] Az álom funkciója az, hogy a gondokat eltűntetve lehetővé tegye az alvást és Lucifer Ádámnak azért jeleníti meg az álomképeket, mert Ádámot, akiben a felnőtt küzd a paradicsomba visszavágyó gyermekkel, «kétségek gyötrik». De mondhatjuk, hogy mint a lidérc-nyomásos álmok, amelyeknek típusához tartozik, ez az álom is rosszul teljesíti funkcióját. Az új Éva, az új ideál helyett mindig a régi szorongás, a nem teljesült vágy. Az «Ember tragédiája» tudattalan nagy kérdését mi így formulázzuk. Van-e mód az incesztuózus vágyak szublimálására, van-e kivezető út a nagy küzdelemből, amelyben az emberiség az archaikus-infantilis vágyak és a kulturális szublimálódás között vergődik? A választ részint a phalanster-jelenet, részint a végső jelenet adja meg. A phalanster jelenetben Éva az anya, akitől el akarják rabolni gyermekét. Ádám a férfi kardjához kap, hogy ezt meggátolja. A végső jelenetben Ádám felébred nyomasztó álmából és egészen a lázadó Luciferrel válik azonossá. Célja «Dacolni Isten végzetével», eszköze az öngyilkosság, amelyről az analysis tudja, hogy csak önmaga ellen fordított aggresszió, az első lázadás ismétlése. Ámde Éva megsúgja, hogy anyának érzi magát. Ádám tehát apa, azonosítja magát az apával. Lucifertől a lázadó fiútól, megtér az apa-istenhez. Az őskonfliktus meg van oldva. Ádám-Oedipus az anyává vált feleségben szublimálva látja viszont Jokastet és Laios megölése helyett maga vált apává. Valóban amint Lucifer mondja «itt családi jelenet készül» és ő legszívesebben elsompolyogna. Az Ember tragédiájának analizise tökéletlen volna Lucifer alakjának megértése nélkül. Lucifer a tudomány, a racionalizálás, a hideg ész, analitikusan: az elfojtás, amellyel az ember a maga érzelmi világa ellen küzd.

«Nem küzdök-e hiába a tudás
A nagyravágyás csábos fegyverével,
Ő ellenök, kik közt mint menhely áll,
Mely lankadástól óvja szívöket
Emelve a bukót; az érzelem.»
 

Talán azt is megmondhatnók, hogy az ember igazi tragédiája, hogy a genitalis ösztönökkel szemben organizálódott elfojtás magával rántja azoknak szublimált származékait, az érzelem világát. Mert hogy mi az a küzdelem, amely Madáchban dul, hogy mi ellen küzd a költő-philosophus az észnek fegyverével (ifjúkora mottója: «Ész az isten, mely
 

Merész játékot üzesz idegen
Ha a család előítéletét
Éledni hagyjuk, rögtön összedül,
Minden vívmánya a szent tudománynak.
 

Ámde valóban erre az oldalra állítva, az elfojtás szolgálatába szegődve a tudomány gyönge szellem, a játszmát el kell veszítenie. Ádám-Pharao hallja a nép jajszavát. Mi ez a fonál, amit emberfia eltépni nem tud? Az élet fonala a köldökzsinór, amely lelkileg az embert örökké az anyához köti. [*] Evvel az erővel szemben Lucifer bevallja tehetetlenségét. «Nincsen más hátra, mint hogy a tudás tagadja létét a rejtett fonálnak s kacagja durván az erő s anyag.» De a tudomány csak addig ilyen tehetetlen, míg az elfojtva lappangó érzelmet tagadni próbálja. Freud az új tudomány megteremtője, mely mitsem leplez, mit sem tagad, mindent felfed, mely nemcsak felidézni, de kormányozni is tudja a föld szellemét.

 

[+] Ez a cikk jellemzően mutatja a módszert, mellyel a pszichoanalitikusok az irodalmi műveket boncolni szokták. Mint vitaanyagot s egy sajátos nézésmód termékét közöljük. Szerk.

[*] Levy: Die Sexualsymbolik in der biblischen Paradiesgeschichte. Imago. I.

[*] V. ö. Róheim: Az élet fonala. Ethnographia. 1917.