Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám

FENYŐ LÁSZLÓ: EGY ÖNGYILKOS-JELÖLT NAPLÓJÁBÓL

Zavar, zavar, kívül, belül,
ez most az életem,
mit gyüjtöttem húszéven át:
pár könyvem, idegen
polcokon tűrt vendég... kefém,
fürdőköpenyem merre van?
Legyen... hát bánom? Nehezebb gond:
hová veszejtsem el magam?

Bár még jobban szét tudnám szórni,
izekre szórni magamat,
mint amikép szétszórni tudtam
szegényes néhány holmimat;
bármerre lépjek, mindenütt
csak rossz zavarba ütközök,
ej, nem leszek én soha már
polgár a polgárok között.

Kik valaha szerettetek,
nézzetek rám: szennyes titok
vagyok egész testi-valómban,
csak álarcot mutathatok;
egy átérzett, igaz mosolyt
szám nem deríthet fel soha:
a férges almának van íly
pirosló látszat-mosolya.

Belül, hová senki se lát,
egy sárga csillag sütöget:
mellette lepra és nyomor
málé, ártatlan kisdedek,
fénye visszfény, melege gáz,
seb-keresztje a mellemen,
nappal félősre halaványít,
éjjel álmot küld ellenem.

Hányszor gyilkoltam magamat:
tán ő t is megölöm vele,
hányszor hívtam: Jer, bölcseség,
sugalld, hogy nyugodjam bele,
ahogy a vak is belenyugszik
éjszakájába lassudan,
vagy a lázongó hadirokkant,
hogy félkarja, féllába van.

Nem, nem tudok belenyugodni,
míg fáj, ellene harcolok,
majd jő a kasztráló öregség
és kettévágja a csomót,
néha siettetni szeretném
ez oldó-kötő jó időt,
midőn nem kell majd sápadoznom
önmagam lángjai előtt.

Szabadság és Testvériség!
vívja a világ harcait
és ezalatt a nyomorék
bénaságával alkuszik.
Jó volna élni két tiszta szem
oltalma s verője alatt,
jó volna élni... nem lehet...
«hát felakasszam magamat?»

AJÁNLÁS
E sorokhoz ne érjen aljas,
se szánakozó emberi-szem,
hozzád-törettem homlokommal,
neked vetkőztem, Istenem.
Köpenyed szélére fogadd el
egy elgurított könnyemet
s e könnyben igazulni-vágyó
sötét testemet-lelkemet.